Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-15 / 163. szám
1980. JUNIUS 15. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9 Tanyán. Mohácsi Regős Ferenc rajza A kiszolgáló helyiségek ajtaja nyitva, lélek azonban sehol, csak beszéd, meg kanálcsörgés zaja, mintha jobbról is, balról is lakodalmat ülnének. Eltart vagy húsz percig — vélekedett az asszony, aki nemrég lépett be, s fellebbentette a fogas takaroson redőzött függönyét a hal-jelnél. A vállfán ott lógott Kriszti könyökben kissé kopott kabátkája, ujjahe- gyével megérintette a szövetet, majd befelé húzódó mosollyal visszaejtette a függönyt. A kertbe vezető ajtó elé galamb szállt, csőrével az üvegre köp-, pintott, mint aki gyakori vendég itt, aztán valami külső zajra elröppent. Az asszony a falra függesztett rajzok felé fordult, pártatlanságot fogadott, mégis egy sárga-pirosban végződő zöld farkú pávának odacsippentett a szemével. Mesében járó gondolat teremt ilyen pávát, de hol a határ mese és valóság között hatéves korban? Megtapogatta derekát, s lábát maga alá hajtva ereszkedett az ajtót kitámasztó, egyetlen ülőalkalmatosságra, a fonott kisszékre. A lányka, aki a hirtelen nyílt ajtón lépett ki, meg is lepődött azon, hogy a néni belefér. — Kiért jött? — kérdezte aztán elfogulatlanul. Az asszony megmondta. — Kriszti? Az nem délben jár haza. Különben sem szólhatok rtiost, mert abbahagyja az evést. Nagyon lassan eszik a Kriszti — csóválta meg rosz- szallóan a fejét —, örökké, örökké csak lemarad. — A többiek is lassan esznek? — Nem mindenki. Leszkó Margit A beszóló — De te megelőzted őket... — Hát sietnem kellett, ma én vagyok a beszóló. Az asszony, mint akinek fejében világosság gyúlt, nagyjából ki is találta, miféle tisztség lehet és komolyan mondta : — Akkor majd beszólsz Krisztinek . .. — Persze — készségeskedett, s fogai közt zörrent a fél arcát kidudorító cukor, szalvétába göngyöltén markában is szorongatott egyet. — De csak, ha megette az ebédjét — tartott ki elhatározása mellett. — Miért akarja elvinni? Az asszony feszengett, helytelennek találta megmondani a kislánynak, hogy ráér ma és sétálni viszi az unokát, mikor ez az elevenszemű is szívesen futkosna az óvodaudvar kerítésén túl. — Bálicsba megyünk —válaszolta kitérően. A gyerekszem felcsillant: — Vonattal? — Busszal. — Hányassal? — A harminchatossal. — Akkor az nincs messze — szögezte le a kicsi. — Engem két busszal szokott szőlőbe vinni a mamám, de apuval még onnan is hazajövünk gyalog. Csak közben verseket mondunk, meg énekelünk — s kezének egy utolérhetetlenül bájos mozdulatával jelezte, hogy ilyeneket csinálnak. — Néni — komolyodott el —, nekem ám lesz kistestvérem. — Igazán? — a váratlan közlés után okosabb nem jutott az eszébe. — Igen. Anyu tegnap volta doktor bácsinál, és az mondta, hogy most már biztos. Látszott, erősen foglalkoztatta a dolog, s mintha lenne még valami, de meggondolta, s kötelessége teljesítéséhez látott: — Megnézem Krisztit, hátha elkészült. . . Sietve fordult, ám az ajtó mögött támadt tumultus miatt nem tudta benyitni. Végre sikerült, s egy sereg fiú meg lány tódult ki egyszerre visszasodorva őt is. Egy apróka fiú járt elöl, megtorpant a kisszéken kuporgó asszonynál, s mint a villám furakodott vissza. — Kriszti! — kiáltotta teli torokból —, itt van a mamád, csak Dóra nem szólt be! A kislány keményen rántotta vissza: — Zsolti, te mindig olyan szeles vagy, most használtál vele?! Háborgott Kriszti, meg a kár- baveszett hivatal miatt. A konyhába igyekvő dadusnak meg kellett állnia, hogy épségben vihesse tovább a kezébe fogott tányértornyot. — Nem rendetlenkedsz és nem kiabálsz, a mosdóba mégy a fogkeféért! Min-den-ki! — irányította el őket és elmenőben odaköszönt a mamának. Átmeneti csend támadt Dóri, mint akit gondolat és érzelem feszít, odasündörgött az csszonyhoz, de tudta azt is, nem sok ideje van hozzá. — Néni — próbálta felvenni a beszéd fonalát —, nekem ám kell jegyet váltani a buszon, mert elmúltam hatéves, csak éppen évvesztes vagyok, mert december 17-én van a születésnapom. És néni — habozott egy kicsit, aztán szinte kérőn emelte rá a szemét —, ugye az apák, meg az anyák egyformán szeretik a gyereküket akkor is, ha az egyik egy kicsit nagyobb? Az asszony mellében forróság futott szét és megsimitotta a kis arcot: — Persze, dehát babakorodban te sem voltál ilyen okos, meg ügyes, úgy kellett támogatni mindenben. Te most majd segítesz az anyunak, igaz? A nagy szem fölfénylett, s Dóri hátrább húzódott, mert a szobából Kriszti jött ki, akinek, ugye több joga van a mamához.. — Megetted a spenótodat? — hajolt hozzá, ami ugyan megállapítás volt inkább, hisz a másik szájában is ott volt a cukor. — Te meg két tányérral ettél — fogta meg karját a mama —, úgy látom, nagyon szereted. —• Azt nem! — tiltakozott Dóri, mert szerinte a spenótot nem szeretheti senki —, de egy cukor az enyém, ezt meg — markolta összébb a göngyöleget —, ezt hazaviszem, anyu egye meg a kistestvéremnek. Georges Duhamel Á találékony horgász Valet apó arról volt nevezetes, hogy egész évben engedély nélkül horgászott, méghozzá nem kevés eredménnyel. Hátára vetette felszerelését, autóbusszal kiutazott a legközelebbi faluba, ott egyik régi gazda ismerősét maga mellé vette és együtt kiülték a közeli folyó partjára. Egy napon éppen halra lesen nyugodtan ültek a parton, kezükben szorongatva horgászbotjukat, amikor mögöttük megszólalt egy erélyes hang: — Nem látják kérem, mi van ide kiírva, erre a táblára? TILOS A HORGÁSZÁS! Nincs szemük? Pedig valósággal ordít ez a felírás. A hang tulajdonosa egyenruhás vízfelügyelő volt, szavainak érthetőségét jobban kihangsúlyozva meg is fogta a táblát. A két horgász mereven nézte. Valet apó agya váltott egyet, s remegve megszólalt: — Bocsánat vízfelügyelő úr, de amint látja, ha jobban szemügyre vész, én vak vagyok. Ennélfogva nem láthattam a táblát. — És szemével pislogni kezdett, majd tapogatózva felállt és szívfacsaró imbolygással lépett néhányat. — így már teljesen érthető! De itt van ez a gazda ... ez a kihízott paraszt. Maga nem látta a felírást? — Óh ... én éppen láttam... de az a baj, hogy nem jártam iskolába, nem tudok olvasni. — Eh — legyintett a vízfelügyelő —, ez egyszer eltekintek a bírság helyszíni kiszabásától, de pucoljanak innen. — Azzal fenyegetőzve eltávozott. — Miért éppen ide ültünk le horgászni, a tilosat jelző tábla alá? — kérdezte a parasztember Valet apótól, aki nyugodtan válaszolt: — Egyrészt azért, mert nyilván ott a legtöbb hal, ahol „tilos” a horgászás; másrészt pedig, mert a jelzőtábla elvonja a vízfelügyelő figyelmét arról, hogy egyáltalán érdeklődjék a horgászengedélyünk felől. Ezentúl maga mint írástudatlan, és én mint vak, mindig „Tilos a horgászás!” táblánál ülünk le horgászni. Fordította: Dénes Géza Makay Ida Őszön túli nyár Esőben gyújtott cigaretta fölizzó, eperszín parazsa! Rászórom egyszer, még utólszor — Gyulladjon föl! — a hűvös nyárra. Tűzvész lesz, csikktűzvész, eperszin gyümölcsök tüzéből máglya. Szerelmek füstje illatoz, s elszáll egy őszöntúli Nyárba. Lajdi Tamás ¥ Áradás Csengenek még a tavasztól a parti kövek fűre hullatják metszett keménybőrű árnyfejüket Árad a vízben ciripelnek a gallyak Heverj a csendre mellém s egy pillantással betakarlak kimozdult egy rög vérem pipacsszin erdejéből feléd görget az áradás testem lassú árnya feléd dől Árad a vízből kikúsznak a hideg pikkelyes álmok Szippants a közelitő viz szagából az áradást még meg kell várnod! Szabó László Rakparton Dércsillámok, hópehely — virradat. A Duna még alszik; álmában aranyhíd alatt csacsog, és zöldleveles ágakkal szalad tova. Akác István Nincsen kegyelem Édesanyám, mondd, miként lehet, hogy Te mindenhez értesz; megvarrod a csillagok szakadt felleg-nadrágját is, ki ne látsszon belőle a térdük. Édesanyám, halld, fiad szólít, — leütötte a szerelem! földön fekszik, gyökeret csókol, s már tudja: nincsen kegyelem... Erdősi András: Kaszakalapáló (tusrajz) •tf
