Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1980-03-02 / 61. szám

980. MÁRCIUS 2. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Számlák és családok A nyakunkra ereszkedő éjszakát az utcai lámpák neonja valószínűtlen kéken szűri át a falakra. Egyre több ház ablakában gyűl világosság. Panelhasábok az esti fényben: Kertváros. — Ilyenkor már érdemes elindulni számlákkal — pillant az órájára Ráduly László, a DÉDÁSZ díjbe­szedője — napközben ugyanis ezekben a házakban alig találnánk otthon valakit. Persze az este sem biztos. A díjbeszedő már előre tudja, hogy hova kell menni kétszer-háromszor is hiába. A DÉDÁSZ Pécsi üzemigaz­gatóságán december 31-ig be­zárólag 872 000 forint hátralé­kot tartanak nyilván, nem szól­va az idényfogyasztók 650 000 forintos hátralékáról. Csak Pé­csett jelenleg 400—500-ra tehető azoknak a száma, akik megkap­ták az utolsó előtti figyelmezte­tést, s havonta 100—120 notóriu­son nem fizető fogyasztó szám­lájára vezetik rá: nyolc napon belül kikapcsolják a lakásában oz áramot. Ez a szám állandó, az új díjszabás óta sem növe­kedett jelentősen. Azon persze lehet meditálni, hogy sok ez, vagy éppenséggel elenyésző, hiszen Pécsett körülbelül 60 000 áram fogyasztó van. Krisztina tér. — Sajnálom — mondja Rá­duly László —, erre a hónapra már csak néhány ház maradt vissza a körzetemben, s ezek négyemeletesek, vagyis lift nincs. Készséges kalauzom egy ki­csit izqul o szokatlan feladat miatt. Talán azt hiszi, őt jöt­tem ellenőrizni. Pedig csak ar­ról van szó, hogy egy kicsit faggatózzak a lakásokban: mennyire terheli meg a családi rezsit a számlaóradat? — Nemcsak a villanyszámlák, ról van szó — mondom, s köz­ben arra is gondolok, mégis­csak szerencsés, hogy az áram- szolgáltató vállalat díjbeszedő­jéhez csatlakoztam. Hiszen ha mór a bűvös szó, hogy taka­rékosság megint csak a nyel­vemre szaladt, azt is hozzá kell fűzni, hogy a kommunális szolgáltatások közül leginkább az áramfogyasztásnál lehet ta­karékoskodni. (Ha lehet?!) Alig egy évvel ezelőtt minél több áramot fogyasztott valaki, relatíve annál olcsóbban jutott hozzá. Most egységesen 1,20- ba jön egy kilowatt/óra Pé­csett. Még a délelőtt Kláb Já­nossal, a DÉDÁSZ osztályveze­tőjével kiszámoltuk: 70 kilo­watt/óra fogyasztásig nem ke­rül többe a villamosáiram, mint korábban, de 100 kilowatt/órá- nól már a régi 100 forintos számla helyett 120 forintos ke­rekedik, 200 kilowatt/óránál 160 forint helyett már 240 forint, 1000 kilowatt/óránál pedig a Egy ideje mintha kevesebbet beszélnénk az életmódról, s ha mégis, rendszerint ezzel intéz­zük el: most nem az a kérdés, hogyan éljünk, hanem az, hogy miből. Pedig a kettő elválaszt­hatatlan, feltételezi egymást. A különféle szükségletek ki­elégítését szolgáló lényeges és ismétlődő tevékenységek — vagyis életmódunk összetevői — között több, egymástól me­rőben eltérő rangsor állítható, azonban a szocialista világné­zetű ember értékrendjében változatlanul az életmód fő meghatározói: a munka, a hi­vatás. Fejlődésünk egy korábbi sza­kaszában, amikor az emlékeze­tes „frigiderszocializmus” vita zajlott, még arról kellett meg­győzni jószándékú aggályosko- dókat, hogy a munkából szár­mazó viszonylagos jólét nem fenyegeti a szocializmust. Visz- szatekintve nem könnyű meg­érteni, miért szorult ez bizony- gatásro akkoriban. Ma ugyanis egy másik nyilvánvaló igazsá­got kell ismételgetnünk, neve­zetesen azt, hogy viszonylagos jólétünket csak több és főleg jobb, átgondoltabb munkával tudjuk megtartani. Ez azonban nem vonhatja el figyelmünket attól, hogy éle­tünk középpontjában nem egye­dül a viszonylagos jólét áll, hanem legalább annyira e jó­korábbi 640 forint helyett 1200 forintot kell fizetni! Erre per­sze lassan az áramfogyasztók is rájönnek: szeptemberben még majdnem 13 millió kilo­watt/óra volt a<z áramfogyasz­tás, az első súlyosabb számla után decemberben már csak 11 millió ki I owatt/óra! * Szerencsém van: már az el­ső ház kapujában sikerül né­hány lakóval találkoznunk, s készségesen vállakoznak a be­szélgetésre. De azért megmász- szuk az emeleteket; kíváncsi vagyok a fogadtatásra is. Hát elég vegyes. Egyre kevésbé irigylem a díjbeszedőket. ötven év körüli asszony nyit ajtót gyanakvó arccal. Olyan ala­possággal vizsgálja a számlát, hogy az szinte már sértő. Egy másik lakásnál kisgyerek nyit ajtót, majd visszafut az „örven­detes" hírrel, s mi halljuk bent- ről a parázs veszekedés szó­foszlányait: „Az egész nyugdí­jam a számlákra megy el...” Két emelettel feljebb hamar nyitnak ajtót, de a mosolygó asszony a számla láttán csak széttárja a kezét: „Miből . ..? Majd a fizetéskor.” A férje uránbányász, ő a lét forrása, a munka. Napjaink nagyobb részét munkával tölt­jük, és senkinek sem közöm­bös az, hogy milyen munkával, milyen munkatársak, milyen körülmények között. Kedvező esetben, amikor a munka alkotó jellege és az egyén képességei, hajlamai ta­lálkoznak, kevésbé fáraszt a munkavégzés, és a jóleső fá­radtság az alkotás örömével párosul, örvendetes, hogy egy­re több olyan munkakör léte­zik, amelyben meg lehet tenni az első, de legnagyobb lépést, az emberi önmegvalósítás, vagyis képességeink minden ol­dalú kibontakoztatása felé. Példa erre a szocialista brigá­dok egy részének valóban sok­rétű, a munkán kívül a művelő­désre és az egész életvitelre ki­ható közös tevékenysége. De az is kétségtelen, hogy mai viszo­nyaink között még túlságosan sok az alkotó jellegűnek nagy jóakarattal sem nevezhető munka, és aligha hibáztatható automatikusan az, aki foglalko­zásában, monoton részmunká­jában nem tudja megtalálni a hivatását. Az egyén választási lehetősé­ge azonban ezekben az ese­tekben is megvan, s az már valóban rajta múlik, hogy az PÉTÁV-nál dolgozik, két gyere­kük van. A család havi jöve­delméből körülbelül kétezer fo­rint megy el a lakás rezsijére. Takarékosság? „Igyekszem ke­vesebbet költeni, de a gyere­kektől sem lehet semmit sem megtagadni." A következő családnál a férj kezeli a házikasszát, bár mint bevallja, az apósa sugalmazza a takarékossági ötleteket. Más­fél szobás lakásban élnek két kisgyerekkel, a felesége gyesen van. — Elég fiatalon házasodtunk össze — mondja a felesége — nem volt semmink. Négy évig a szüléinknél laktunk, 1978 óta itt. Nem számíthattunk senkire, magunknak kellett megteremte­ni az otthonunkat. Most is gyűjtünk, havonta ezer forint a takarékba megy. A másik fiatal családnál három kisgyerek; a nagyobbik ősszel megy iskolába. Másfél szobás lakásban élnek öten. A férj ügyintéző az állatforgolmi vállalatnál, havonta háromez­ret hoz haza. A feleség pilla­natnyilag qyesen van, a gyere­kek nem bírták az óvodát, böl­csődét. Különben is az ő két­ezer forintos dohánygyári fize­tését felemésztené a gyermek- intézmények számlája.- Nagyobb lakás kellene — mondja gondterhelten a férj —, de kiszámoltuk, hoqy egy há­romszobás lakás kétszer annyi­ba jönne, mint ez. Azt meg nem bírnánk anyaqilag. A feleség hozzáfűzi: — Egy háromszobás lakás maid hoav nem luxus. Mostanában egyre több olvan esetet hall az em­ber, hogy a nagycsaládosok elcserélik a hóromszobás lakó­alkotó munka elmaradt örö­méért mivel próbálja kárpótol­ni magát. Ha nehezebb a meg­élhetése, egészen természetes, hogy mellékmunkát vállal: így legalább a hónap végén több pénzt vihet haza a családjá­nak. Lényegében szabad válasz­tás kérdése az is, hogy vala­ki, felismerve tudásának, szak­mai felkészültségének korlátáit, a sok áldozattal járó továbbta­nulás mellett dönt, vagy „kép­zettségét" elegendőnek tartva, szabad idejében inkább kü­lönmunkát vállal. Pedig a ta­nulástól idegenkedőknek rend­szerint erős érveik vannak. Mit is lehet válaszolni azoknak, akik arra hivatkoznak, hogy ke­resetükből még a legszüksége­sebbekre sem telik, márpedig ők addig akarnak jól élni, amíg fiatalok. Ha tovább kételke­dünk, papíron is bebizonyítják, hogy különmunka nélkül kocsi­ra, külföldi utazásra — és saj­nos sok helyen a még hiányzó lakásra — soha nem jönne össze a pénz. Miért hangsúlyozzuk mégis a szabad választás lehetőségét, miért állítjuk, hogy a dolgot jelenlegi helyzetükben' is az emberekben kialakult érték­rend, a szükségletek között fel­sukat kisebbre, mert nem bír­ják a költségeit. Inkább szomorúság van a hangjában, mint indulót. * A harmadik fiatal házaspár alagsorban, szükséglakásban éh A férj a Mechanikoi Labo­ratóriumban dolgozik, a fele­ség titkárnő. Egy kislányuk van. Kettőjük fizetése kereken hat­ezer forint. Ennek majdnem, egyharmada megy el a számlák kifizetésére. Pedig lakbért nem is kell fizetni, viszont van táv­fűtés, omi ritkaság egy szük­séglakásban. — Ebből a jövedelemből fél­retenni nemigen lehet — mutat­ja a férj a családi pénztárköny­vet amit rendszeresen, ponto­san vezetnek —, de azért igyek­szünk. Itt dokumentálva van minden számla, minden kiadás. Arra mindenesetre jó, hogy az előző hónap tapasztalataiból okulva, tudjuk, hogy miben kell egy kicsit jobban meghúzni a nadrágszíjat. Havonta úgy ezer forint körül tudunk megtakarí­tani. Négy évig éltek a férj szü­leinél. Négy generáció együtt. — El tudja képzelni? — kér­di a feleség. — Tudjuk, hogy egy igazi lakás mennyivel több kiadással jár, mint ez, de ösz- szetennénk a kezünket, ha kop­nánk. Eqy igazi otthon mégis­csak más. * Lvov-Kertváros: panelhasá­bok az esti fényben. A házak, utcák szinte egyformák, vagy legalábbis hasonlóak, mint ahogy a bennük élő emberek gondjai. A gondjaink. Dunai Imre állított rangsor dönti el? Mert a tények furcsa módon azt mu­tatják, hogy a különböző for­mákban továbbtanulók között nagyobb a rendszeres vagy al­kalmi különmunkát végzők rész­aránya, mint a „csak" dolgo­zók körében. Vajon ezeknek az emberek­nek nem kell nagyon is fontos szükségletek egész soráról le­mondaniuk? A válasz nem két­séges, hiszen szabad időnkben — hajlamainknak és pénztár­cánknak megfelelően — a ki- kapcsolódás és szórakozás szá­mos lehetősége között választ­hatunk; azoknak azonban, akik továbbtanulnak és még mellék­munkát is végeznek a gyárban eltöltött nyolc óra utón, bizony nem sok szabad idejük marad. Mégsem lenne helyes megszál­lottaknak vagy áldozatoknak tekinteni őket. Ha meggondol­juk, ezek az emberek sziszte­matikusan kidolgozták a ma­guk értékrendjét, aszerint él­nek, és teljesítve az aznapi munkát és tanulnivalót, nem valószínű, hogy különösebb hi­ányérzetük lenne. Tegyük hozzá: ez a lehetsé­ges, bár nem egyedül üdvözítő értékrend társadalmi céljaink­kal is találkozik, mert a kép­zettebb ember jobban átlátja a termelési folyamatot, az em­beri viszonylatokban könnyeb­ben eligazodik. K. T. Értékrend Filozófia Ember Szaktudományok • • Ónálló kötetben megjelent a pécsi filozófiai tudományos konferencia anyaga A Pécsi Akadémiai Bizott­ság Filozófiai Szakbizottsága Filozófia Ember Szaktudo­mányok címmel 1978. novem­ber 27-e és 29-e között tu­dományos konferenciát ren­dezett. Az emlékezetes or­szágos rendezvényen elhang­zott előadások gyűjteménye a közelmúltban ugyanezzel a címmel jelent meg az Aka­démiai Kiadó gondozásában. A kötet, amelyet dr. Verecz­kei Lajos és dr. lóri János szerkesztett, aligha kezdőd­hetne találóbb mottóval, mint J. Renard nevezetes mondatával: „A szónak bir­kóznia kell a gondolattal, de nem szabad elgáncsolnia." Mert itt valóban „a szó kelt bírókra" azzal a megle­hetősen „rázósnak” mondott témával, amit az Ember cím­szó jelez. A téma ugyanis többszörösen problematikus. A marxizmus ellenfelei, vi­tapartnerei már hosszú idő óta előszeretettel vetik a marxista filozófia tudomá­nyának képviselői a marxiz­mus szemére azt, hogy bár a társadalomról átfogó a koncepciójuk, a társadalmat alkotó emberrel nem foglal­koznak érdemben, azaz: az ember még ma is majdhogy­nem „fehér foltot” képez a marxizmuson belül. Egyrészt ezzel vitázva kellett és kell folyamatosan hangsúlyozni az önmagában is demonst­ratív tényt: a marxizmusnak világos, egyértelmű, a klasz- szikusokból levezethető és levezetett emberkoncepciója van. A marxizmus nemhogy „nem feledkezett meg” az emberről, nagyon is érdem­ben foglalkozik vele. Más­részt a társadalomtudomá­nyokon belül is léteznek ele­ve zavaró lépéshátrányok az ember értelmezését illetően, hát még a társadalomtudo­mányokon kívül ... Ez külö­nösen az egyéb emberrel foglalkozó, de nem társada­lomtudománynak számító diszciplínák és a marxista fi­lozófia emberkoncepciója között nyilvánul meg feszült­ségként, a kölcsönös folya­matos fogalomtisztázás, a gondolkodásmódok közelíté­sének szükségességét több­szörösen sürgető tényként. Jóllehet a filozófia magát az embert mindenkor foko­zott figyelemmel és érdeklő­déssel tüntette ki, a lépés- kényszer ezek között a nagy, átfogó tudományterületek kö­zött kölcsönös, hiszen az adott területek ismeretanya­gainak kellő időben történő integrálódása nemcsak a fi­lozófiának, hanem a szakte­rületeknek is alapvető érde­ke. Különösképpen napja­inkban, amikor Vereczkei La­jos és Jóri János előszava szerint a filozófia mellett „to­vábbi jelentős erők is leiso­rakoztak az ember megisme­résére irányuló erőfeszítések támogatására. Ezek: az em­bert a legkülönbözőbb as­pektusokból vizsgáló modern természeti és társadalmi szaktudományi területek. Ilye­nek pl. az idegélettannak a magasabbrendű idegműkö­déssel foglalkozó területe, a magatartáskutatás, a pszi­chológia, a szociálpszicholó­gia, a szociológia, az antro­pológia, a genetika stb. E szaktudományok számos fon­tos és jelentős adatot gyűj­töttek össze az embert jel­lemző törvényszerűségekről. Olyan tényeket, amelyek egy­formán nélkülözhetetlenek mind a természettudományos, mind az általános filozófiai emberkoncepció elmélyítésé­hez, illetve részletesebb ki­munkálásához." A marxista filozófia és az ember viszonyát, a filozófiai emberképet Jóri János beve­zető előadása mutatta be. Ehhez kapcsolódtak a refe­rátumok, mindenekelőtt Her­mann István filozófus átfogó — A marxista filozófia em­berkoncepciója című —elő­adása, amely számos újszerű elemet tartalmazott — töb­bek között a „komplexumok komplexumaiban élő ember’’ akarati tevékenységével, fe­lelősségével, felelősségtuda­tával, ezek komplex leírásá­val kapcsolatban. Többé-ke- vésbé szorosan a bevezető előadásban elmondottakhoz kötődik Garai László: Marx emberfelfogása és egy egy­séges pszichológia lehetősé­ge, Grastyán Endre: Idegfi­ziológiai szempontok a kor­szerű emberkép kialakításá­hoz, Nemeskéri János: Az ember és a társadalom bio­lógiája — a humánbiológiai kutatások aktuális kérdései, Csányi Vilmos: A kulturális evolúció biológiai alapjai, és Czeizel Endre: A humán- genetika emberkoncepciója című előadása, valamint Szentágothai János hozzá­szólása. A korreferátumok egy-egy újabb terület reflexióival gaz­dagították a képet az etiká­tól a pedagógián és a pszi­chiátrián át a kriminálantro- pológiáig. Az elhangzott és a kötet­ben foglalt előadások — mint azt Vereczkei Lajos zár­szavában hangsúlyozta — arról győzték meg a részve­vőket és' a hallgatóságot és arról győzhetik meg most a kötet olvasóit, hogy „ma már a szaktudományok is sok és jelentős adatot gyűjtöttek össze és méltó partnerei a filozófiának". Ugyanakkor: e tágas terjedelmű és sokré­tű anyag még Így utólag ol­vasva sem szolgáltat kellő okot és alapot az úgyneve­zett végső tanulságok levo­nására, hiszen a közeledés, az együttműködés, a foga­lomtisztázás, a vita egy ér­tékes és átfogó folyamatnak még csupán a kezdetét jelzi. Mindemellett meggyőző­déssel osztozunk a szerkesz­tőknek abban a talán nem túlzottan optimista vélemé­nyében, amely szerint „Biz­tosak vagyunk . . . abban, hogy az ilyen erőfeszítések a nem túl távoli jövőben már mélyebb elméleti és közvet­lenebbül gyakorlati célokat is szolgálhatnak. Azt a célt, hogy környezetünket, élet­módunkat és viszonyainkat — az ember magatartásá­ban rejlő törvényszerűségek ismeretében — az emberhez legméltóbbá formálhassuk.” Bebesi Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom