Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-24 / 54. szám
1980. FEBRUÁR 24. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. A férfiról először azt hittük, földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazudja, jövőre most már biztosan lebontják a telepet, a legfelső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállványát néztük messziről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal. Mi a domb előtti téren fociz, gátiunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak passzolgattunk, hátha a labdadöngésre kijön pár nagysrác a kocsmából, mert csak négyen voltunk. Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit és tájképeket ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet, a Szabadságszoborral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el. Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit, és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember éle. tében. Elmentünk mellette, mintha ott sem lenne, de a háta megett megálltunk. Olyan harmincéves-forma ember volt, vékonyarcú, kékszemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett. — Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajzszénnel a Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és fürgén, hogy Magdi néni, a vöröskörmű rajztanárnő sem különben. Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár masza. tolás, és rajta állt az asztalosműhely becsuzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így mennyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert kibukott közülünk, persze okvetet- lenkedett: — Figyuzzátok, nem rajzolta meg a bejáratot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll. A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetjei a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet, a MÉH-telep hiányzott róla, de máns friss papirt szedett elő, és újra kezdte az egészet. — Menjünk vissza focizni — MÓZES LAJOS A domb súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyá. ban, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Fociz- gattunk, passzolgattunk, de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, kétkapuzhattunk. Nagyon vigyáztunk rá, hogy felé ne rúgjuk a labdát. A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosan mögé- álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is, hallót, tűk, hogy a Nagy bácsi mondta neki: — igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni, vagy a töményt szereti? Kihozzuk, ne féljen! De nem akart, még a cigarettakínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni, és ha időm volt, meg- megnéztem a dombot. Sok látnivaló nem volt raj. to. Csak azért látszott egyáltalán, mert annyi földszintes ház vette körül. A környékbeli gyárkémények mind magasabbak voltak, és úgy dőlt belőlük a füst, mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam is, ha én lennék festő, nem ezt a nyavalyás dombot festeném le, hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár, hanem a Darugyár kéményéből kiömlő füst különféle formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél, úgy elborítja a Telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt, hogy köhögni kell tőle. Már dél körül járt az idő, két órája is lehetett, hogy fociztunk, gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált. Úntam is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek voltunk, úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet. Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit rúgtam, hogy csak a kocsmaajtónál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte, aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk. Jó nagy képet rajzolt vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt, a Telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb, a Palotai út, az asztalosműhely, a MÉFf-telep, az a hely is, ahol mi fociztunk, de mi nem voltunk rajta. És minden olyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, izzana. Halványvörös volt a Telep, a domb pedig úgy magasodott fölé, mint egy parázshalom, az asztalosműhely, a MÉH-telep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem Is egy nyavalyás domb lenne, hanem kihivás vagy erőd, vagy mit tudom én, mi, de nagyon fenséges dolog. A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált. Pedig a kép már készen volt, mi legalábbis nem nyúltunk volna már hozzá. Még azért sem, hogy rajta legyünk. Pedig számítottunk rá. Sokáig bámultuk, Póta tért a leghamarabb magához. — Gyertek már, még egy gólig nyomjuk! Nem volt 'kedvünk otthagyni a képet, minden apró részlet fontos volt rajta. Jobbról, balról leskelődtünk, de a festőt még az sem zavarta, csak hunyorogva igazgatott a képen. — Gyertek már, mert berúgom a gólt! — kakaskodott Póta; egyedül állt a pályán. És akkor láttam meg, hogy a képen rajta vannak a téglák, a mi kapuink. Ott, ahol lenniük kell. Mintha most hagytuk volna abba a focizást, és elmenekültünk volna valami nagy veszedelem elől. — Jöttök vagy nem! — kiáltotta Póta, letette a labdát középre, és hátrált tőle vagy tíz lépést. — Menjünk, mert ez hülye — mondta Béla, rosszat érzett, de a Povinger is észrevette a kapukat a képen, vigyorogva mutatta őket, ott vannak, ott vannak. így a Béla is visszafordult megnézni. — Puskás lő, gól! — kiáltotta Póta, nekirohant a labdának, és spiccel felénk lőtte. Ügy süvített el a labda az állvány mellett, hogy szinte súrolta. — Te hülye állat! — ordította a Povinger, és felháborodottan bámulta Pótát, aki röhögött, a térdét csapkodva röhögöt, és ugrált egyhelyben, mint egy bolond. Béla utána indult a labdának, mert az övé volt, mi pedig szép lassan a Póta felé, mintha mi sem történt volna. Egy percig még néztük a festőt is, menynyire érintette őt a gaztett, de nem láttunk rajta változást. Húzogatta a hajszálvékony vonalakat. — Lehetetlen, hogy ne vette volna észre — mondta Béla, és aztán már csak futottunk a Póta után. Még a sarok előtt sikerült elkapnunk, pedig nagyon szedte a görbe lábait. Bekerítettük, elkaptuk, hátracsavartuk a karjait, és akkora kokikat kapott tőlünk, hogy csak úgy dongott a feje. Nem védekezett, egyrészt, mert erősebbek voltunk, másrészt tudta, hogy akkor többet kap. Miután kiosztottuk, együt ballagtunk hazafelé, békességes csendben. A saroknál elválunk, ki-ki ment haza ebédelni. — A domb akkor sem vörös, hanem olyan, amilyen! — kiáltotta Póta búcsúzóul, amikor már biztonságos távolba ért tőlünk. Nem is feleltünk neki. Bényi László rajza Ciklotron és Pegazus Nemrég jelent meg a Pécsről elszármazott Rózsa Endre harmadik verseskötete, a „Kietlen ünnep." Korábban már örömmel írtam arról, hogy Rózsa Endre úgy használja a fizika szakkifejezéseit, hogy azok gon. dolatainak hordozóivá, a vers szerves részévé válnak. Első kötetéből idéztem a sorokat: „El. jön az emlékek felezési / ideje, vakít a sugárzás, / s halmo. zódik ólma.” Itt az emlékezésfelejtés érzékeltetésére használ, ta a radioaktív bomlás jellemzőit. Üj kötetében, más formában újra felbukkan a nehéz elemek bomlása s e bomlás stabil terméke, az ólom: Szétválhat-é örökre a láng és a salak? Vagy e példa fonákja szóljon? Elsugárzik a rádium, és megmarad az ólom. Ma már természetesnek tartjuk, hogy a költő szaktudományi kifejezéseket használ a világegyetemről, az űrhajózásról, az atomháború veszélyeiről vagy akár a környezetszennyezés problémáiról szóló soraiban. De Rózsa Endre a modern fizika képeit a leghétköznapibb jelenségekkel, jelenetekkel kapcsolatban használja. Mi lehet hétköznapibb, a fizikától távol állóbb, mint a kancsó körül két pohár: mint zümmögő elektronok a mag körül kereng forog a kancsó körül két pohár s szomjjal szemben úszik a száj A kötet egyik darabjában már a címben is utal a hasonlatok forrására: „Szerelmes vers, némi vegytani utalással." „Felgyorsul a múlt” c. versében gyermekkori emlékképeket idéz. A jelenetek, a szavak hétköznapiak. Föltárnád a hó, kizúdul a fagy, kenyérfia kendőben, tejbajusz a gyermekarcon. A negyedik versszakban összefoglalóan megismétli ezeket a képeket: A régies ízű szó — zizereg- nek — mellett, a következő sor. ban a ciklotron, a modern fizika bonyolult kísérleti eszköze, amelyben a körpályán mozgó részecskék körről körre egyre nagyobb energiákra gyorsulnak föl. így gyorsulnak fel a múlt tűnő képei s támadnak a jövő képei. Bátor telitalálat. Robert Rozsgyesztvenszkij is korunk egyik jellegzetes oltásának látta a részecskegyorsítókat: s mi a szinkrofazotronok korában lóra ülünk, úgy hívják: Pegazus. A görög mitológia szárnyas lován, a költői tehetség és ihlet jelképén ül Rózsa Endre is a ciklotronok és szinkrofazotronok világában. Jéki László Száraz kenyérmorzsák, tejcsöpp s hópihék zizeregnek ott már a négy fal között. Forog ciklotronban, felgyorsul a múlt, ernyőn látok minden támadót s tűnőt Andor Attila: Nővérem Arató Károly Ausztriai anziksz Valaha óriás ekékkel szántották, tépték fel e földet: a sok csúcs égig ér fel és poklokig nyúlnak a völgyek. A nyilt-seb-szokadék fölött néhány rongyos felhő libeg. A zajtalan forgó hegyek hatalmas orsók: rájuk csavarodnak feszes szerpentinek. Alant gombapettyes tehénkék s pici házak képe — hegyi tanyáké E házak régi ismerőseid, hiszen tudod: mindegyik fala csokoládé és innen indult, karján kosarával, ki a rengetegben félve, szipogva kereste nagyanyát: a bőszoknyás Piroska. Azóta sem változott itt a táj: tölgyek, fenyők zúgnak örökké — Már sebzett a nap, lebukóban: erdőkön, réteken szétcsorog a vörös lé. Nemsokára egy öreg hegyipásztor a legmagasabb oromra kiáll, megfújja kürtjét és a kürtből a kerek hold a mennybolt közepére száll. Pálinkás György Két bevetés között — Mikor elállt a hóesés Jó de szólhatnánk úgy is e tragédia őrzőiről az Utolsó látomás jogán az előadás szünetében Derűs pecsétek nyitogatásáért voltak ők felelősek így vagy úgy de megejtő buzgalommal Töltényből csinált öngyújtó kanócát Nevetve hamis tanúként az alvó lábaújja közé dúgták s A félelemtől dermedt bakák játéka e rézöngyújtó Kapható manapság valamire is érdemes vásárokban Bencze József Szám vetettek... Számvetettek korán árvaságra, mostoha napok a fogvacogásra, okulni vittek korán a mezőre, nem szállt áldás soha ott az éhezőreI
