Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-03 / 33. szám
1980. FEBRUÁR 3. KULTÚRA DN HÉTVÉGE 9. Mit Jelent Önnek a magyar film? Értelmiségiek a magyar filmművészetről Jó drukker módjára Arató Károly Hajnalonként És a görbe utcák: a város vége, ahol már nem emelnek szállodákat A kültelket macskakő jelzi, fák helyett, földbeszúrva, itt fogpiszkálók állnak. Aztán a tévelygő buszok, didergő bódék a szétszórt állomáshelyeknél, villamos huzal: pendülő citerahúr, játszótér öble s böködő, hegyes szél. S amott a hegyek tevepúpja: éles vonalú rajz fenyvesek hátterével, melynek sötétjén vitorlázó madarak húznak át, csőrükben fonalnyi fénnyel. S végül itt az út, melyen hajnalonként nekivágnak a mindennapi távnak — nem dudorászok — jobbra-balra figyelek: kapkodva, mohón keresem hazámat. Oláh János A boldogság évei ezek a boldogság évei az kell hogy elmúljanak annyi se csak veszélybe kerülnek és máris fölismered őket gyere és fogadd el az élet ajándékait s örülj ha tudsz örülni még talán jár most is a szerencsével ennyi önzés bár jobb ha evvel nem dicsekszel Teliinger István: Szakállas Holnap kezdődik a XII. Magyar Játékfilmszemle. A híradásokból közismert már, hogy a szemle négy délelőttjén a négy játékfilmstúdió hívja beszélgetésre a város értelmiségének különböző rétegeit. Milyen filmekre van szükség, a 80-as években?, Szórakozás vagy munka?, Mit vár az értelmiség a mozitól?, Miképp tükröződik a jelen és a múlt valósága a Budapest Stúdió filmjeiben?, Mi a magyar film helye és szerepe kultúránkban? — a viták címadó kérdései is jelzik: a filmművészek őszintén kívánják a párbeszédet a magyar film, közvetve a magyar szellemi élet pezsdü- lése érdekében. A vitákat megkönnyítendő, a kedvet felkeltendő kértünk többeket Pécs értelmiségei közül, hogy valljanak a magyar filmekhez fűződő kapcsolataikról. A felkértek közül Berták László költő a Magyar írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának titkára, ésdr. Kézdi Balázs, az orvostudományok kandidátusa, intézet- vezető főorvos vállalkozott, hogy válaszol az általunk föltett kérdésre. Reméljük, hogy gondolataik folytatódnak az Objektív, a Dialóg, a Budapest és a Hunnia Stúdió vitáin. Menekülök. Padláson, évszá. zados gerendák, különféle faszerkezetek alatt kell átbújnom, s már-már sikerül, amikor hirtelen egy félig leszakadt, kor- látja-vesztett lépcsőn oldalazok. Aztán valami betörik, nem tudni, mitől. Aztán valaki leüt, nem tudni, miért. Látom az arcát, pedig mögöttem áll, és nincs bajunk egymással. Fölébredek. „Filmet láttam" — mondom anyámnak. „Az álom öröm" — válaszolja. S máris pörgetem visszafelé az este, a tegnap, a közelmúlt történéseit. Keresem a szorongás okát. S „Öcsödön rossz volt" — ugrik be József Attila mondata. De mindent elront a logika, a dolgok egymás. mellettisége és vélt egymásutánja. A jó film olyan, mintha másnak az álmát látnám. Ébren. Kívülről. Azt gondolva közben, hogy bármikor kiléphetek belőle. Sőt, hogy benne sem vaF ülelek. Ahhoz a korhoz közeledve, amikor — mint Illyés mondja —, „messziről leng lámpa, kocsma, matrózdal Bordeaux, ifjúság", az ember egyre többet fülel. Belehallgat a lármába, keresi benne a ritmust, a csöndet. És belehallgat a csöndbe, az éjszakákba, az évszakokba, a tűnő időbe. Fülelek. Az autóbusz hangja kicsit tompább a megszokottnál, a többi zaj pedig puhán elhal, mintha szőnyegen, vagy lábujjujjhegyen járnának a járművek. Már a hangjukról megmondom, ezeken a reggeleken esett-e a hó. Itt, az Építők útja kettőben az elmúlt másfél évtized alatt alig éltem át komoly telet. Legalább is ami az időjárást illeti. Mert egyéb farkasordító évszak volt errefelé is ... De elmúlt, mint a többi, meg aztán az emberi fagyosságnak is Gyermekkorom óta szeretem a mozit. Olyannyira, hogy amikor jó két évtizeddel ezelőtt döntenem kellett arról, hogy mind kevesebbre zsugorodó szabadidőmmel miként gazdálkodjam „okosan", egyértelműen a film és a szépirodalom mellett kötöttem ki, a többi, addig ked; veit formák — színház, hangverseny — rovására. Sajnos, szépirodalmi restanciám ma már nagyobb mint ilyen fajta tájékozottságom, de moziba mén mindig rendszeresen járok. Ha külföldön vagyok, akkor is szívesebben megyek moziba mint múzeumba. így azután, mint néző, tanúja voltam a magyar filmművészet alakulásának is. Jó drukker módjára akkor is ott voltam a nézőtéren, amikor össztársadalmi divat volt a magyar filmet szidni, elmarasztalni. A mélypontokon kívül átéltem a stílusteremtő, korszakos felszálló ágak izgalmas eseményeit, Kovács András. Jancsó, Fábry, Szabó István, Makk Károly s az. tán mind több magyar rendező alkotása győzött meg arról, hogy annak idején jól választottam, érdemes volt ücsörögni az üres nézőtereken. Jól választottam, mert számomra a jó film több és más mint esetleg egy jó színházi előadás, valamiképpen teljesebb és integráltabb képet ad a film a valóságról, összetettebb azonosulási erőteret hoz létre — így érzem. Persze, az ember szakmai identitását nem teheti zárójelbe a moziban sem. Óhatatlanul érvényesül ez a szempont a látottak befogadásakor, a művek szubjektív értelmezésegyok. Holott azért ültem be a moziba, mert vitt a kíváncsiság: Látta-e az én álmomat a rendező, az író, az operatőr, a színész? Mi több, a film, amit nézek, látta-e? Ismeri-e a történetemet? A személyiségemet? Az erkölcsömet? Ismeri-e félelmeimet és örömeimet? Tudja-e, hogy szorongásos ólmom rossz volt, és nem értem a „vágásait"? Tudja-e, hogy álmodok néha gyönyörűket is? Képes-e erre a más ólma, amit nemcsak én nézek ébren, hanem az álmodó is? Logikus-e a dolgok egymás, mellettisége és egymásutánja? Hiszen mindennek oka van, legalább annyira ismert oka, mint az én álmomnak és szorongásomnak. megvan a sója és megvannak a maga langyos tavaszi ellenségei. Ez az idei tél sem túl komoly szerintem, de legalább ad valamit abból a rengeteg szépségből, amit a havas, jeges világok utazói és a régi mesék belénkplántáltak. Fülelek. Kint esik. Esik? Hull a hó. A buszkerekek mintha vattán gördülnének. Míg fő a dzsezvában a török kávé, oda. állok az ablakhoz és nézem, nézem az örvényeket. A külső üvegen a jégvirágmezőből egy jég-életfa emelkedik ki. Az életfa ágai göcsörtösek, éles szögletűek és vaskosak. Csupán a végeik felé vékonyodnak el — mintegy karmokban végződve. Mégsem borzasztó látvány ez a szenvedést jelképező jég-életfa, mert mögötte ott a hatalmas gomolygó puhaság, a hópihék végtelen óceánja, amely lágyan, mondkor. Már csak ezért is vettem nagy örömmel a magyar film azon törekvését például, hogy a kortárs művészeti ágakhoz viszonyítva teljesebben és mélyebben fordult a mai társadalmi valóság felé, méghozzá lépést tartva annak minden változásával. Ezek a társadalmi aktualitások bemutató és feltáró filmek nagyon sok, szű- kebb értelemben vett szakmai tanulsággal szolgáltok számom, ra, a tágabb értelemben vett művészi élményeken túl. Olyan szakmát művelek, mely az idők során fokozott ézrékenységet hoz létre az ábrázolt emberi helyzetek, kapcsolatok, konfliktusok különböző szintű hitelességének megítélésére. Ha úgy tetszik: egyfajta szakmai ártalomról van szó. Nos, ebből a szempontból, a mai magyar valósággal foglalkozó filmjeink többségét illetően az a kifogásom, hogy mindenek előtt szociológiai ill. szociográfikus hitelességre törekszenek, ami persze fontos és jó, csak éppen nem elég. Nem elég a hitelesség teljessége szempontjából. Itt van például az a gyakori eset, amikor nem egy filmünkben „natúr" szereplők jelenítik meg a reális emberi szituációkat. Ezek szociológiai, szociográfikus aspektusból roppant hitelesek, sokszor felkavaróan azok. Ám az ember drámája nemcsak „szociodráma", hanem „pszi- chodráma” is, illetve mindig együtt e kettő. A natúr szereplők pedig — kevés kivétellel — érthető módon nem képesek ezt a szociológiai hitelességet úgy közvetíteni a néző számára, hogy az lélektani szempontból is hiteles legyen — ninMit várok a filmtől? Mit a magyar filmtől? Azt, hogy ne tudjak kilépni belőle, ha nézem. Legyen olyan monumentálisán nyitott és végtelen, mint a már klasszikusnak számító Jancsó-filmek, hogy gerendáimmal, lépcsőimmel, ájulásommal együtt elférjek benne, és tisztábban ébredjek föl. Legyen olyan borzongatóan igaz, és folytonos önvizsgálatra, önismeretre kényszerítő, a történelem „vágásait” megérteni segítő, mint a Kosa—Sára— Csoóri-filmek vagy a Kovácsfilmek. S legyen olyan vastagon mai, szinte a dokumentum magaslatán vagy egészében ott, mint például a „Veri az ördög a feleségét”. hatni: gyengéden omlik alá a kinti világra. A barátomat várom reggeli •kávéra. Szabadnapos, ma ő vitte el a gyerekeit a bölcsődébe, illetve az óvodába. Az egyik gyerek ma ment először. A barátom, akinek örülnie kel. lene, szomorú, örülnie kellene, hiszen jó helyen vannak a lurkók. A „bölcsi” és az „ovi” is közel van, őt mégis eszi a penész, mint az aszfaltra hullt havat a só.- Mi a bajod? — kérdezem kóvészürcsölgetés közben.- Semmi. De látom, nem nyugszik, sőt az ádámcsutkája is le-föl mozog, pedig még hozzá sem nyúlt a kávéhoz. csenek meg ehhez a szükséges színészi, elsősorban metakom- munikatív eszközeik — így a befogadó beleélés és azonosulás nem lehet teljes a szükséges érzelmi involválódás híján. A filmen ábrázolt szociodráma — túl a natúr szereplők kommunikációs problémáin — egyfajta érzelmi-indulati szürkeséggel is jár, nem egyszer elidegenítő effektussal. Persze ez lehet esztétikai, művészi cél. Ám azt hiszem, ebben az esetben nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy sok rendezőnk abszolúttá teszi az ember szociológiai determinált- ságát, helyesebben eltekint oz emberi mikrokapcsolatok, és az embernek, mint individuumnak jelentőségétől. így sokszor érzelmi egysíkúság, nem egyszer sivárság jellemzi filmjeinket, s ez így nem hiteles ábrázolás, ha a hitelességet egyszerre több dimenzióban vizsgáljuk. Az elmúlt évek magyar filmjei közül kettőre különösen szívesen emlékezem. Az egyik András Ferenc Veri az ördög a feleségét, a másik Ember Judit Tantörténet című filmje. Az előbbiben éppen a hitelesség teljességét véltem felfedezni, nyilván a magyar filmekben ritka humor és irónia következtében. Ember Judit filmje pedig újabb bizonyosságul szolgált arra, hogy a művészi megismerés szintje sokszor meghaladja a tudományos megismerését, ez a film esztétikai értékein túl több — elsősorban rejtett — szakmai információt foglal magába, mint akár három tudományos monográfia. Dr. Kézdi Balázs Tudom, hogy a moziba járók nagy része másfajta álmokra kíváncsi. Olyanokra, amelyekről azt hiszi, hogy nélküle pörögnek. Amelyeket a következő film kezdetéig könnyedén el lehet felejteni. Amelyek nem is álmok, hanem pontosan kiszámított vállalkozások. S jó, ha csupán a haszonra sandítanak. Nálunk is készülnek ilyenek, s özönölnek befelé a világból. Ügy tűnik, hogy a civilizáció és a kulturális fejlődés mai fokán nélkülözhetetlenek. Hiszen a közönséget meg kell tartani, bármilyen áron, zakatolja a gépezet, amely nemigen különbözik a többi ipartól. Dehát én nem róla akartam szólni, hanem arról a nagyapánk-korú művészetről, amelyik olyan, mintha másnak az álmát látnám. s a más álmában a magamét. Berták László — Meglátnád te is — mondja —, milyen gyorsan fut az idő, ha gyerekeid volnának. — Na ne viccelj — mondom —, téged határozottan fiatalítanak a srácaid. — Nem erről van szó. — Hát miről? — Most vittük o kisfiút életében először bölcsődébe. Most adtuk először idegenek kezébe. Most mondtunk le róla először. Most tette meg az első lépést azon az úton, ami a messzeségbe viszi majd tőlünk. Aminek az lesz a vége, hogy... — Micsoda? Te ilyesmiken rágódsz? — Ez a helyzet. A gyerek sírt, sirdogált. Nem akarta elengedni az anyja kezét. Mintha megérezte volna, hogy itt valami váratlanul meredek útra Tordult élete szekere. Arra az útra, amelyen egykor majd a maga lábán kell megállnia. Ahol már most el kell engedni a mama és a papa kezét. Ahol nagyon meg kell tanulni és nagyon profi módon kell tudni élni, mert egyszer mindenki elmegy azok közül, akiket szeret. — Valami ilyesmi ütött meg — mondja a barátom. Amikor kiléptem a kapun, és elindultam hazafelé, akkor kezdettel ugrálni a szemem. Arra gondoltam, hogy most elmegyek, kihúzatom a rossz fogamat, vagy legalább betörnétek egyet... Az ilyen lurkókat őrző és oltalmazó intézmények körül ki- sebb-nagyobb kertek vannak. Szépen belepi a fákat, örökzöld bokrokat a hó. „Ó, azok a havas téli kertek!" — olvastam valahol. ülünk és hallgatunk. Megnézzük a jégvirág-életfát.- A nagyobbik már a halál iránt is érdeklődik... — folytatja.- Hogy-hogy?- Valamelyik este lázasan ott feküdt az ágyamon. A tv- vében a Gyökerek című film ment. A „Muzsikás", az egyik szereplő egyszercsak orrabu- kott. Mi történt vele? — kérdezte. Nekem meg kiszaladta számon, hogy: „meghalt"... Azóta állandóan nyaggat a Gyökerek miatt, meg azt kérdezi, mi az, hogy meghalt. Fülelek. Az életfán és a hó- gomolygáson túl távoli kertek alszanak a puha hó alatt. Milyenek ezek a jégvirág-mögötti jégvirágos kertek? Nem tudom. Némák. Alighanem némák, nemcsak hallgatagok. Bebesi Károly----------------------------------------------------------------------------------------— * —— Álom az álomban JÉGVIRÁG
