Dunántúli Napló, 1979. december (36. évfolyam, 329-357. szám)

1979-12-02 / 330. szám

Megyei kitűnt Közművelődési díj Közoktatási díj Bánky József Májusbon, jubileumi koncert­jén a Liszt-teremben Mozartot, Chopint, Beethoven Apassiona- táját játszotta. A közönség sze­retettel ünnepelte abból az al. kálómból, hogy 25 évvel ezelőtt Bánk y József zongoraművész ebben a városban kezdte meg előadóművészi és zenepedogó- gusi munkásságát. Sokszor és sokfelé szerepelt a negyedszázad alatt, az utób­bi években, mint az Országos Filharmónia szólistája. Külföl­dön és itthon egyaránt minde­nütt szívesen fogadják a pó­diumon csöndes, szerény alak­ját. Mindenki tudja, hogy játé­ka mindig pontos, nagy fölké­szültséget és technikai kultúrát tükröz, mindenkor élményt ad. Tudják ezt tanítványai is, hi­szen óráin ugyanazzal a művé. szí igénnyel és lelkiismeretes séggel foglalkozik velük. Dol- gozószobájábon a zongorán Chopin-etűdök kottája, össze­csukva. Mellette kis könyváll­ványon néhány kötet. Rosseau: Vallomások; Percy Bish: Shel­ley versei. — A gyerekek lassan kirepül­nek: a legidősebb katonatiszti főiskolán, a középső vízügyi kö­zépiskolában tanul, csak a leg­kisebb van itthon. Ö hegedül is, tálán belőle lesz muzsikus egyszer... így most már hó­dolhatok másik szenvedélyem­nek, az irodalomnak is — mond­ja magyarázólag, kérdő pillan­tásomra. — Hobbyból néhány költeményt is lefordítottam. Volt egy Goethe-vers, amit ma. gyárrá 15 variációban, franciá­ra kétszer fordítottam le. De Baudlere-t is nagyon szeretem. Neki több igen kitűnő magyar fordítása van, őt inkább né­metre fordítottam. Persze, csak magamnak. Kitűnő nyelvgya. koriás ez egy művész számára. Gyokran utazom külföldre, ahol a több nyelv tudása elvárható a koncertező művésztől. És be­szélgető-partner nélkül ébren tartani egy-egy nyelvet — szá­momra a műfordítás a legked. vezőbb eszköz. Mennyi szino­nimára bukkanhat rá az ember ilyen módon!... Persze, ha egyszer meglesz a sokat emle­getett Művészetek Háza, ott társaságban, beszélgetés köz­ben szívesen megmutatnám va­lakinek ezeket a kis fordításo­kat, hogy véleményt mondjon. — És az etűdök? — December elején a buda­pesti rádióban adok egy önálló stúdióhangversenyt, Chopin- művekből. A 12 etűdöt játszom és a cisz-moll polonézt. Diák-, koromban egy rokonom csak „Chopin-úrnak" hívott. Valaha ő volt számomra a minden. Az­után a Zeneakadémián zene­szerzést is tanultam és erősen érződött ez a hatás. Kiadták a jelszót: „El Chopin-től I". De most már 25 év után abban a korban vagyok, amikor jólesik végre néhány mű, ami igozán közel áll hozzám. Hisz eddig szinte valamennyi stíluskorszak­ban játszottam... — Mi volt a legszebb a 25 év alatt? — Az itthoni munka, o föl­készülés ... A siker soha nem kápráztatott el. Számomra a megszólaló mű a legfontosabb. Tanárként is ezt mondogatom a növendékeimnek: hol van még egy olyan pálya, ahol a legzseniálisabb alkotók legzse­niálisabb műveivel foglalkoz­hatnak órákon át? .. . így, amit vesztek a való életből, — hisz többnyire le kell mondanom a társaságról, a szórakozásról — kárpótol érte a legnagyobb lángelmék társasága. Kimerít­hetetlen gazdagság ez, hiszen az évtizedek óta ismert, játszott műben is találok olyat, amit még nem vettem észre. Ez az, ami éltet tovább ezen a pá­lyán és segít a munkámban is, mnidenkor. . . W. E. Horváth István Horváth István rezidenciája jobban hasonlít egy tsz-irodá- hoz, mint egy művelődési ház igazgatói szobájához. Az ajtón belépők hideget hoznak ma­gukkal, ezért az-antik íróosztal elejét furnérlemezzel elbarriká- dozta. A sarokban magnetofon, az asztal mellett tangóharmó- niko. Sokat sejtető kellékek. Még azok számára is árulkod­nak, akik nem tudják, hogy Horváth István több. mint húsz éve vezeti o szebényi népi együttest, népdalokat, népszo­kásoké1: gyűjt, s eav évtizede a véméndi művelődési otthon igazgatója. Tula|donkéDpen pályatévesz­tett ember, hiszen a tényekből ítélve született népművelő, és mégis a számok tudományával kacérkodott egész életében. Most talált vissza a műkedve­lőként megkezdett útra, tizegy. néhány évvel a nyugdíj előtt. Hivatásos népművelő lett, vál­tozatlanul omatőr lelkesedéssel. — A magyar emberre jellem­ző a humorizálás. A szebényiek pedig különösen szeretik az ilyen csöndes csipkelődést. Is­merem őket, ott születtem. Na­gyon kedvelték valamikor a népszínműveket is. Amíg 1943. ban be nem hívtak, elég sokat rendeztem odahaza. A pécsi Nagy Lajosban végeztem, sze­rettem az irodalmat, de aztán mégis a Műegyetemre iratkoz­tam be. Akkor vittek el kato­nának. Három év frontszolgá­lat, három év hadifogság. Ami_( kor visszakerültem, sikerült ösz- szeszednem a régi gárdát. Kis- faludyt, Jókait játszottunk. 1956-ban támadt az az ötle­tünk, hogy népi együttest kel­lene csinálni. Olyan sok szép hagyomány volt a faluban, ösz- sze kellene gyűjteni. Meg is alakult a csoport. Annyian vol­tunk, hogy még válogatni is lehetett. Ez a társaság öt évig maradt együtt, aztán az idő­sebbek megúnták. Amikor a Zengőaljai Állami Gazdaság­nál dolgoztam, ott is alakítot­tam egy csoportot, hogy ne unatkozzanak az emberek a hosszzú téli estéken. 1969-ben kerültem ide a véméndi műve­lődési központba vezetőnek. Itt is vannak jó együttesek, bár a német énekkar most tanakodik, hogy mi legyen, mert egy pé­csi karnagy azt javasolto ne­kik, hogy négy szólamban éne. keljenek. Az fejlettebb muzsika. De azzal meg nem aratnak ak­kora sikert, mint a hagyomá­nyos német kétszólamúsággal. — A német tánccsoportot a fiam vezeti. Sokat segít neki egy sváb szármozású, fiatal népművelő, aki most Fekeden akar majd német néprajzi anyagot gyűjteni. Érdekes, a németséget nehezebb megmoz­gatni, ha valami rendezvény van. Akkor eljönnek, ha vala­melyik családtagjuk is szerepel, de egyébként inkább otthon maradnak. Az<-t a véméndi csoportnak akad utánpótlása az iskolából, és szerencsére ne. kém is vannak fiataljaim Sze- bényben. Válogatni már nem lehet annyira közülük, mint húsz évvel ezelőtt. A Sörözőt, Pántlikázót, a Termöágast, a Lakodalmast meg a Köszöntőt csináljuk. Ha valamit nem tud­nak a gyerekek, átszaladnak a kocsmába: jöjjön csak, Matyi bácsi, mutassa meg, hogy van ez a lépés! Az öreg, Fazekas Mátyás, átjön, megmutatja. A felesége, Kati néni is igen jó táncos. — Most az a baj, hogy na­gyon megdrágult a szállítás. A véméndi művelődési házhoz egy fél tucat együttes tartozik, hát ki győzi mindnek o szerep­lését finanszírozni? Még egy­nek is kevés volna a költség- vetés. A lelkesedés pedig ha­mar elmúlik, ha nincs mód a fellépésre. A próbák kedvéért senki nem fog járni táncolni, énekelni. — Rövidesen én is elérem a nyugdíjkorhatárt. Egy megyei ember azt mondta, magát nem engedjük el, Pista bácsi. Hát, ha maradhatnék . . . H. J. Pirisi Jánosné A Baranya megyei Tanács Pedagógus-továbbképzési In­tézete leginkább egy túlzsúfolt könyvtárhoz- hasonló. 1973-ban alakult, azóta áll az élén Pi­risi Jánosné. Elsősorban az új információkat közvetítik a pe­dagógusokhoz, a valóságbon azonban nem egyszer a peda­gógus továbbképzés hiányait kell eltüntetniük. Pedagógiai, pszichológiai téren van szük­ség a továbbképzésekre, a szakterületeken kevésbé, bár gyakorló pedagógusok nem egyszer elmondják, hogy az évek során bizony halványul­nak a főiskolán kapott isme­retek, és más várja őket az életben, mint amire a főiskola felkészített. Megszaporodtak oz intézet komplex továbbképzé­sei, melyek túl a szűkén vett szakterületen a társadalomtu­dományok, társművészetek, a gyakorlat felé nyitottak kaput. A gyakorlattal egyébként is szoros kapcsolatban áll a to­vábbképzési intézet: — A szakfelügyelők tulaj­donképpen félfüggetlenített munkatársaink — mondja Pi­risi Jánosné —, ők hozzák ál­landóan a jelzéseket, hol, mi­re van szükség a pedagógus­továbbképzésben. Baranyá­ban nagyon sok a szellemi ér­ték, sok a kiemelkedő peda­gógus egyéniség. Sajnos, az igazán kiválóak nem mindig maradnak gyakorló pedagógu­sok. Elmennek más területre vagy nem is kezdenek taníta­ni. Nemcsak az anyagi, er­kölcsi megbecsülés hiánya miatt mentek el olyan sokan o pályáról. Éveken keresztül ugyanis csak a mechanikus végrehajtást kívánták meg a pedagógustól, és azt a legap­róbb részletekig. Hiányzott munkájukból a lehetőség a kockázatvállalásra, az újra, a változtatásra. Ahogy ez a hely­zet változni kezdett az utóibbi időben, egyre több tehetsé­ges, eddig ismeretlen peda­gógus munkáját lehetett köz­kinccsé tenni. És a mi fel­adatunk megtalálni ezeket a pedagógusokat. A tehetségku­tatás, a szellemi értékmentés is tennivalónk. A pályakezdésről kérdezem Pirisi Jánosnét aki képesítés nélküli pedagógusként indult, munka mellett tanulva szer-, zett egyetemi diplomát, s ju­tott el az Állami díjig. — Nem szégyellem, hogy képesítés nélkül kezdtem, mert ez az indulás sok mindenre rákényszeritett. Akkor még nem volt annyi kézikönyv, útmutató, segédanyag, s egész életemre kihatott, hogy önállóan kellett dolgoznom. Ma a tanárképzés sajnos nem erre inspirál, ki­csit elkényelmesíti a pedagó­gusokat, mindent készen od. Pszichológiai szemináriumot vezetek a Pécsi Tanárképző Fő­iskolán, sokat beszélgetek a hallgatókkal,' s tótom, milyen nagy szükség lenne az ő kö­rükben is a tudatos személyi- ségformálásra, a pedagógus- nevelésre. Sajnos olyan érték­hierarchia alakult ki hazánk­ban, amely magasabbra érté­keli a szellemi munkát, a tu­dományos pályát, mint a gya­korlatit; amely szerint az egyetemi tanár „több" mint az óvónő. Pedig küldetés vár minden pedagógusra, és a gyermekekkel való közvetlen, éveken át tartó foglalkozás a pedagógia lényege. Persze elmélet és gyakorlat nem zárhatja ki egymást ilyen élesen. Pirisi Jánosné is régóta foglalkozik tankönyvírással: 1961-ben társszerzője volt az első környezetismereti munka­füzetnek s tanítói kézikönyv­nek. Szerzője az új terv jegyé­ben készült elsős, és társszer­zője a másodikos környezetis­mereti tankönyvnek. Mindig érdekelte a lemaradó gyere­kek pedagógiája, s ő kezdte az országban először o mun­kát a korrekciós osztályokkal, az iskolaelőkészítőkkel — mun­kafüzeté is napvilágot látotté területhez. I ntézeti tevékenység, tóvá bb- képzések, tankönyvírás, tanítás — sok területet fog át Pirisi Jánosné munkája. Beszélgetés körben mégis újra meg újra a gyakorlati pedagógiához té­rünk vissza, a kapcsolathoz, mely nélkül nevelésről nem be­szélhetünk. Gállps Orsolya Borbás Antal főművezető Az ünnepi tanácsülésen át­adott Pro Űrbe Pécs-érmek egyikét Borbás Antal, a Bara­nya megyei Állami Építőipari Vállalat főművezetője kaptaa városépítésben való több év­tizedes eredményes részvéte­léért. Néhány nap múlva — de­cember 8-án — lesz 30 esz­tendeje, hogy 18 évesen belé­pett a vállalathoz. Pécsi gye­rek volt, édesapja asztalos. A mesterséget nem tanulta, ha­nem — így mondja — tudta, mert mindig is vonzódott a fához. Parkettásként kezdte a meszesi bányász családi há­zaknál, aztán a Tolbuhin úti emeletes házak következtek, majd 1955-től Uránváros és sorra egymásután a pécsi építkezések, meg a többi ba­ranyaiak, ahol melegburkolók- nak dolguk volt. Annak idején lehettek vagy tízen a részleg­nél, most csaknem 80-an dol­goznak az ő keze alatt és is­merkednek a szakma fortélyai­val az ipari tanulók. Igen, a keze alatt, hiszen Borbás Antal együtt^ fejlődött, változott a szakmával a három évtized alatt. Ö brigádvezető, művezető, majd főművezető lett, a parkettázást meg egyre jobban kiszorította a mű­anyagpadló, majd a szőnyeg- pad'ó. Közben volt egy jelen­tős újítása is. Sokáig az elég­gé költséges, importanyagot is tartalmazó, s a tetejébe még rosszul is szigetelő magnezit- padlót dolgozták a műanyag alá. Ö egy cement-homok-fű- részpor-műanyagdiszperzió ösz- szetételű, cementesztrichnek nevezett anyagot kísérletezett ki, s amióta az Építésügyi Mi­nőségellenőrző Intézet kedve­ző véleményt adott róla, ezt alkalmazzák egymagában va­lamennyi panellakásban ki­egyenlítő rétegként. — Két év óta nem volt ga­ranciális problémánk és a szak­ma is gazdaságossá vált; idén pl. az első háromnegyed év­ben 83 százalékos volt az ön­költségünk — mondja, s ezzel át is adjuk a szót Borbás An­talnak.- Amióta művezetőként, majd főművezetőként dolgo­zom, nem volt szakmunkás­hiányom. Talán azért is, mert mindig az embert néztem és segítek problémáik megoldá­sában. Sokszor bizony még családi ügyeikkel is hozzám fordulnak, őszintén és titko­lózás nélkül mondanak el min­dent, mert tudják, hogy segít­ségükre leszek. Évek óta nincs óvodagond a részlegnél. Igaz, szocialista brigádjaink nagyon sok társadalmi munkát végez­nek a város minden részén az óvodákban, sokszor olyant is, ami nem a szakmájukhoz tar­tozik. Közös érdekünk, hogy jó legyen az emberek közér­zete. Régen rájöttem, hogy ott érzik jól magukat és dolgoz­nak szívesen, ahol törődnek velük és segítik a gondjaik megoldását. Ezért még a ke­ményebb bánásmódot is elvi­selik. Itt van például az ita­lozás. Én magam jó tíz esz­tendeje nem iszok, mert csak így követelhetem meg mások­tól is, hogy a munkahelyen ne igyon. Nagy gond ez nálunk, az utóbbi időkben a vállalat is nagyon szigorú, de azért a csábítás veszélye mindig fennáll. Nos, ebben a dolgo­zókkal közösen — néha ke­mény módon — sikerült ren­det teremtenünk. Azt is elér­tem, hogy a részlegnél sokan második szakmaként megsze­rezzék a tetőfedő-szigetelő ké­pesítést. A múlt hét végén mint­egy 30-an bejöttek és a so­ron lévő kertvárosi házak tető- szigetelésén dolgoztak. Borbás Antalnak négy gyer­meke van. Lánya a legidő­sebb, ő a Szliven Áruházban dolgozik. A fiai azonban mind a hárman melegburkolók. Ket­tő már szakmunkás, a harma­dik harmadéves szakmunkás- tanuló. Hogy milyen munká­sok? Ö nem vállalkozik a mi­nősítésre; azt mondja, hogy a munkatársaktól kérdezzük... H. I. Janus Pannonlus-dfj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom