Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-11 / 309. szám
1979. NOVEMBER II. KÉPRIPORT DN HÉTVÉGE 7. fotó: Szokolai István—Rapi Emília MECSEKI ŐSZ Szép ez az út. amely átszeli a daindoli völgyet és ott fönt, Szentkútnál már emelkedik, majd merészen kanyarogva tűnik el a hegyek között, ahol vége a szőlőparcéllák- nak is, és tiszta, csendes erdők szűrik ki a levegőből a város porát-szennyét, gépi moraját, a környék népe pedig — hajdani kertes gazdák — valóságos villákat húztak fel az aszfaltszalag két oldalára, s ha valami itt riasztó, akkor némely dölyfös épület az, amelyeknek loggiáit hivalkodó színes csempével burkolták be, tudnám csak, miért? Az ember szívesebben gyalogolna végig 9 néhány kilométeren, de itt rincs járda, legföljebb a keskeny és hiányos útpadka s félő, hogy a szüntelenül vonuló autók legjobb esetben is árokba lökik, így aztán a város egyik legszebb kirándulóhelyére is - mondjuk éppen Égervölgybe — busszal, vagy autóval érkezhetünk, tar- tósabb nézelődésre tehát alkalom nincs, mert a vidék visz- szcfele szalad el mellettünk, és így megette a fene az egészet. A jó ég tudja, hányszor jártam én már erre és ahogy az ember saját árnyékát, úgy emlékeit sem képes átlépni, legföljebb behunyja szemét, mindjárt itt a hűvösvölgyi kanyarban, ahol egy este — éppen így, ősz táján, csak akkor fülledt, meleg éjszaka ígérkezett -, sovány ember feküdt az út jobb oldalán, arcát újságpapírba csavarták, a megtorpanó teherkocsik és személyautók fényszóróinál valamelyik kertből kihajított madárijesztőre gondoltunk. Mindenki csak nézte az élettelen, kifordult lábfejeket, a messzire repült szakadozott gyékényszatyrot, és a biciklipumpát, aztán szótlanul továbbmentek, mert jöttek a rendőrök és kihúzták a mérőszalagot, és krétával rajzoltak jeleket az aszfaltra ... A leágazó keskeny kis ösvény ott ér véget a méternyi magas léckerítésnél, aztán gyümölcsös következik és följebb a szőlő öreg présházzal, a küszöb előtt még —, ahogy most belátok az útról —, megvan a repedezett vén tuskó is. Esti szarvasbőgés, vagy hajnali vaddisznóhajtás után ide tértek be a vadászok, Lajos bácsi a tuskóra kikészítette már a pálinkát, aztán szarvas, vagy disznómájat sütött a beépített vályogtűzhelyen sok hagymával és vadító paprikával, és akkor mindig elmesélte, miért hagyto ott végleg belvárosi szoba-kony- hás lakását, hogy ideköltözzék daindoli birodalmába. ,,Sóha nem állt be az asszony szája, ha későn értem haza a szőlőből, beleszagolt a képembe, megint ittál, én figyelmeztettem, egyszer majd nem iövc-k haza, úgy is lett. Nem hitte el!” Akadt mindig valaki, aki megkérdezte: „Mikor volt ez. öreg?” Lajos bácsi megszívta a lopót, nyelt néhány kortyot: „Tizennégy éve már ..Igaz ugyan, hogy az elején, úgy két hónap múlva az asszony kijött utána, rend- betette a présházból nyíló kis szobát, elmosta az edényeket, amikor az öreg feküdni készült, ő is gombolta ki a réklijét, de az ura leintette, menj csak haza, a rossebb se mcndta, gyere utánam... Azon a télen - nagyon hideg vólt — vaddisznó'hajtásból ért haza az öreg, tüzet rakott, lerúgta a csizmát, bedugta a lábát a sütőbe, a pálinka elnyomta egy kicsit, aztán a szomszédék látják, amint szalad ki és veszettül ugrál a hóban, lábán az égő kapcá val... ... Csak egy villanásnyi az egész, aztán elhagyjuk az ösvényt, már itt is vagyunk Égervölgy autóparkolójánál, azon túl hallani már, ahogy belecsobog a víz a tóba a gerendákból épített szép kis eső- beó'lo (még terasza is van), tiszta, de elhagyatott. Ahol a tó keskenyebb, kis nidacska ível át fölötte, a korlátnak támaszkodva figyelem c vizet, mintha várnék valamire, talán halra, ilyesmire — később tudom meg — hal nincs, nem is telepítenek ide, mert ez a kirándulóké .. . Kirándulóké? Hát a felnőtt nép, az birtókába vette ezt a gyönyörű völgyet, pihenőpadjaival, rönkasztalaival együtt, de — milyen érdekes- a fiatalok nem nagyon kedvelik ezt a helyet. „Ez nem erdekes, hanem szomorú — mondja egy barátom, aki városi tanácsi ember lévén hivatalból is szorgalmazta a ki ró - dulóhelyek létesítését. - építettünk az úttörőknek egy kis házikót, de előbb felfedezték ez Alföldről idelátogató országjáró iskolások, mint a pécsiek ... A kőből épített szalonnasütő fölött egészen halvány füstcsík oszlik szét, megfújom a parazsat, a szalon- r.abőr zsugorodik, olyan szaga van, mint az égett csizmatalpnak. de azért mégsem kellemetlen. Egy férfi leállítja motorját a kútnál, sisakját leveszi aztán fölsétál az erdei úton, elhagyja a tó mellékét is. Az újságárus fiú az utolsó családiház kapuján behajítja a csomagot, aztán megy visz- sza, naponta kétszáznegyven címre hordja ki a küldeményeket, ide, az isten-háta-mö- gé, el nem tudom kéozelni, hol él itt az erdőség környékén ennyi ember? Nyugdíjas gépkocsivezetőnk — Feri bátyám — egyszer megszámolta a kanyarokat a Szigeti-vámtól Remete-rétig, azt mondta, pontosan „hatvanöt", s én soha nem számoltam utána, mert mindig akkor jutott eszembe, amikor már rég a kanyarókat gyötörtük, de biztos, hogy így van. Most egy kis autóbusz Halad előttünk, aztán letér a Remete-rétre és az „utasok” szétszélednek: kesztyűgyári kisóvodósok, sárga, piros, kék, zöld, fehér dzsekikben, melegítőkben, mint egy megbontott óriási csokor virág. Még mindig fénylenek a fák, de a hegyek fölött már közeledik a sötét felhő, vagy talán a novemberi köd? Nem is tudom, mikor jártam én ezen a környéken. Egyszer Trabanttal, de úgy elszaladt az idő, hogy beesteledett, valaki - kalapos, erdei ember, hátizsákosán — szigorú hangon békocogott qz ablakon: „Mit csinálnak maguk itten?!” Valami olyasmit mondtam neki, hogy éppen csiholjuk a tüzet, erdőgyújtósra készülődünk. De lehet, hogy mást is mondtam. Évek múltán, amikor a Remete-rét és Lapis közötti átkötő utat építették, a dózerkezelő panaszkodott, hogy a lakókocsiból mindent ellopnak, meg leszerelik a biciklijét. Most ezen az aszfaltos úton percek alatt Lapishoz érünk, körülbelül a város fölé. Akkoriban találgattuk kollégámmal, mi olyan furcsa ezen az erdőrészen, aztán rájöttünk, hogy a természetellenes csend. Álltunk a Fehér-kútra vezető út szélén az erdőben, és egyetlen madárhangot sem hallottunk. Hova tűnhettek el a madarak? Fóhérkúton most rigók csattognak a fák között, messzebb pedig harkály veri a morzejeleket és visszhangzik tőle a turistaház környéke. Nyolctól este nyolcig lenne nyitva ez a kis hegyi vendéglő, de ősztől tavaszig - vendég hiányában — lezárták. Nem üzemel. És ha egy épület — főként a hegytetőn, erdő szívében — nem „üzemel", akkor nagyon vigasztalan látványt nyújt.‘A kerthelyiséget fölveri a gaz. a szabadtéri villanyoszlopokról az égőket ledobálták és én nagyon sajnálom, hogy a valamikori jó hírű turistaház ezúttal nem fogad vendéget. De mit lehet tenni? Ide csak autóval léhet eljutni, busz pedig azelőtt is ritkán járt, vagy nem is járt. Jó évszakokban pécsbónyai gránerék — néha egész brigádok - rándultak fel a vendéglőhöz —erdőn át, gyalogosan Pécsbányáról 30 percnyi az út — belecsöppentem már lakodalomba is, de •élen bizony.. . elvétve ha akadt betérő utas. Olyankora koesmáros mellé ült az asztalhoz, felsorolta a friss hú- sokbó1 készítendő választékot, kívánságra bort is forralt sőt, — minden különösebb kalkuláció nélkül — toiásrántottót is kész-tett, megesküdött a legjobb kisüstijére, aztán elpanaszolta, hogy nem megy a bolt, ezt az évet még kihúzza, de jövőre viszi a családot... Körbejárjuk a kihalt épületet, aztán - mert leszállt, túl korán — a köd, leereszkedünk, áthajtunk Misinára, van ott eqy olcsó — de áruval jól ellátót: — kis meleg büfé, közvetlenül a tévé-torony alatt: kávét kell inni, egy csöppnyi vodkát, mert szeles, nedves az ősz... Kifele jövet majdnem fölbukok egy karóban, amelyen durva deszkából fabrikált kis táblácska lebeg egy szem szögön: „Vigyázat! A torony, frissen mázolva...! Méghogy. Rab Ferenc
