Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-11 / 309. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM-MŰVÉSZET 1979. NOVEMBER II. Pillangókisasszony Puccini operája a Pécsi Nemzeti Színházban Jelenet Puccini: Pillangókisasszony cimű operájából. Az előtérben: Wagner József, Albert Miklós, Nagy Gábor, a jobb szélen: Eszéki Zsuzsa, középütt a kórus . Rapi Emília felvétele Vendégünk volt: Kolozsvári Grandpierre Emil A mű legendás népszerűsége mindmáig töretlen. Ezt igazolja mostani — jó másfél évtized utáni — fölújítása is Pécsett. Miért szereti o közönség? Több zenei részlete szinte slágerré vált. Az opera életszerű alaphelyzete, emberi tragikuma, katartikus ereje lehetőséget nyújt átélni mindazt, amit a főhősnő végzetes szerelme elénk vetít. Talán ezért. Vonzó lehet az is, hogy itt egy múltba vetített „romantizáló'' történet helyett Puccini koránok mai valósága tárul fel: Japán a szó- zadfordulótájt. A nyugati tőke- beáramlás és a feudalizmus szokásrendszere között feszülő ellentmondások valósága, amelyben Butterfly szerelme áttöri az évezredes korlátokat. Talán oz elsők között. Elhagyja ősei vallását, katolizál, ezért átok sújtja. Vissza nem térhet többé. Pinkerton viszont japán szokás szerint veszi nőül a kis japán lányt, s úgy véli, ez őt erkölcsileq se kötelezi semmire. Három év után tér vissza — amerikai feleségével — a kisgyerekért ... Butterfly számára csak egy út marad: ősei szokó, sóval becsülettel meghalni, ha már becsülettel nem élhet tovább. Mindez a nagyon szép muzsika szövetében hongzik fel, jelenik meg előttünk. Tetszetős nagyáriákkal, hatásos kettősökkel és hatásos, zeneileg is ragyogóan tálolt, megkapóan drámai szituációkkal. Az alaphelyzetben szinte csehovi a pillanat: Cso-cso-szán magával hozott apró kincsei között felmutatja apjától örökölt szomu- rój-tőrét. Megjelenik a fegyver, amelyről tudjuk, a dráma törvényei szerint egy ponton majd emberéletet fog kioltoni. A szituáció egységes ívben növekvő feszültségét kitűnően oldja a II. felvonás zórókórusa (a közismert „Zümmögő kórus"), hogy a befejező képben robbonás- szerűen következzék be a főhősnő tragikus összeomlása. Korabeli szakkifejezéssel: „jól megcsinált" opera ez a Pillangókisasszony. Látványos balettrészletek, tömegjelenetek nélkül is képes lekötni bennünket, önmagával. Megkapó történeté, vei és kedves, behizelgően érzelmes, könnyedén befogadható — mégis izgalmas, egzotikus zenéjével. ősbemutatóján (1904) nyilván dramaturgiai okok miatt bukott olyan óriási nagyot o Scalaban. Átdolgozott, háromfelvonásos változata viszont sikerdarab azóta is, immár éooen 75 éve. Itt is az, ami természetesen a színpadna- állítás nívóiénak is a füqqvénye. Ez az előadás nem hibátlan, de egészében véve kellemes és rokonszenves. Miért? Érezni be. lőle az énekes szereplők igényes föl készítését. A zenekar Breitner Tamás kezében mindvégig nagyon szépen, kifejező erővel muzsikálta Puccini művét. Helyenként, közép-erősségű részeknél ugyan, nem hallottam eléggé az énekszólamot, de meggyőződésem, hogy nem a zenekar volt hangosabb a kelleténél. Eléggé általános gond jelentkezett itt. Az, hogy ami az áriákat, kettősöket stb. záró hangerő kifejtésében, megformálásában jól megy (intonációs tisztaságban nem mindig), tehát, ahol jókora orgánum szükséges, ott oz jobbára megvan. De halkabb, lágyabb zenei gondolatok szöveges dallamívei nem mindig jutnok el a nézőtérre. A kórussal kicsit szűk- markúan bánt a szerző, mindössze két alkalommal jut szóhoz. Ezt o feladatát korrektül teljesítette a kar, Károly Róbert karigozgató irányításával. Az énekes produkciók már korántsem valósultak meg egységesen, kiegyenlített színvonalon. Kertész Gyula a vendégrendező. Beállításaival érezhetően a mű kézenfekvő drámaiságó- ból és szép lirai elemeiből épít. kezve a lehető legtökéletesebb egyszerűségre törekedett: mozgásban, gesztusokban, o kifejező erő megteremtésében. Egyetlen pillanata tűnt soknak. Cso-cso-szán fizikailag is ösz- szerogyik, amikor lelkében egy világ omlik össze. Pedig Szta- nyiszlavszkij óta a testtartás különböző formáiban a fájdalom sokkalta kifejezőbb, mintha a főhős a csúcsponton látványoson „elalél”. Egészében véve azonban Kertész rendezésének legnagyobb erénye a visszafogottság. Az, ahogyan engedi a drámát természetes útján, a maga belső törvényei szerint megvalósulni zeneileg, színészileg egyaránt. Már, ahol persze színészileg is lehetséges. Két szerepben o kettőt hibát, lanul együtt érzem. Nagy Gábor Sharpless-e régi szóval élve — kabinetalakítás. Nogyon szép, líraiságra fogékony, kicsit basszus-árnyalatú hangja úgy gondolom, sokunkban a fölfedezés erejével hatott. Hálás a szerepe: tiszta lelkű filantrópot kelt életre, alakítása nemes, egyszerű, bensőséges. Belülről jön, tökéletesen azonosulva a feladattal. Zeneileg is árnyaltan, harmóniában a féltés, a rezignáció, a segítőszándék szép, emberi vonásaival. Hasonlóan tiszta, emelkedett operaénekesi teljesítmény Kővári Anikó Szuzukija. Aggodalom és együttérzés: balsejtelem és o helyzetet mélységében isnerő tehetetlensége, két. ségbf .sése határozza meg vi- szom át űrnőjéhez. Mindezt megindító közvetlenséggel, ragyogó technikával és biztonságos dallamvezetéssel interpretálja. A második szereposztásban sikeresen mutatkozott be az új, fiatal énekes, Benei Katalin. Szép, kulturált hongja van, könnyed, hajlékony, telt a szükséges kifejező erő birtokában. A címszerepet éneklő Eszéki Zsuzsa kiválasztása bátor kezdeményezés, ami egyfajta hagyományt is megszakít. Eddig valahogy mindig érett szopránokkal láttam ezt a művet. Végre egy bájos, fiatal Cso- cso-szán! — Szép, csillogó hanganyaggal. Voltak nagyon szép pillanatoi (pl. kamaszlányos évődése; bizakodó, erős hite: vagy a vúrágkettősben, majd kifosztottságában a drámai csúcsponton), de — elfo- gódott, halvány kezdése után - intonációs bizonytalanságai is voltak. Drámoi helyzetekben hangja életteli. II. felvonásbeli (a levél utáni) áriája emlékezetes marad. Partnere, Albert Miklós (Pinkerton hadnagy) színoadi éneklésének technikája Radames-e óta sokat változott, előnyére. Orgánuma megtelt, hangszíne csiszolódott, finomabb lett, olykor — például az I. felvonás záró kettősében (a befejező, magasan kitartott hang kivételével) — határozotton kellemes volt. Színpadi jelenléte is valamivel természetesebb let*-, noha felfokozott érzelmeket (ol. felháborodás, önvád stb.) most Js külső eszközökkel erőltet. A kisebb szerepekben mulatságosan qroteszk mozgásával Wagner József Goro-ia emelkedett ki: Pusztaszeri Emilia (Kate), Juhász Pál (Yamadori). Ka- monyi László (Bonzo), Vincze János (Császári biztos). Radnai György (Tiszt), Piróka Éva (Anya), Rácz Rózsa (Unoka- testvér) az iqényes rendezésnek megfelelően simultak bele az előadásba. Kállai Judit iel mezei szépek, kifeiezőek. Kőrösy Sándor szín. padképében viszont a mükriza- natémok nyújtják a legtöbb esztétikai örömet... Ügy tűnik, évente eqy ooera- bemutatóra képes a Pécsi Nemzeti Színház operát agozata. Próbáljunk örülni annak, hogy ez egyáltalán — van ... Az őszi megyei könyvhetek alkalmával látogatott Pécsre, Baranyába Kolozsvári Grand- pierre Emil, s így volt alkalmunk beszélgetni vele írásairól, valóságérzékről, humorról, irodalmi skatulyákról és a magyar nyelvet fenyegető veszélyekről. — Közelmúltban megjelent önéletírásában többször felbukkan egy jelenség, amit ön beteg valóságérzéknek, ráadásul magyar betegségnek nevez. Hallhatnánk erről bővebben? — Arról a helyzetről van itt szó, amikor az egyén képtelen a kellő időben cselekedni. Nagyon sokat támadtak az irodalomtörténészek, hogy amit én beteg valóságérzéknek hívok, az nem illik semmiféle irodalmi kategóriába, azt én eszelem ki. Erre mit tesz isten, megjelenik Kádár Gyula memoárkötete, majd egy nagyszerű film, az Októberi vasárnap, amit a meghiúsult kiugrási kísérletről készített Kovács András —, mindkét mű azt a beteg valóságérzéket, a helyzet föl nem ismerését állítja középpontba, amiről én is írok már évtizedek óta. Köztudott, hogy a lépni nem tudás mit jelentett például Horthyék meghiúsult kiugrási kísérleténél. Ez a képesség egyébként az egyén és egész népek szempontjából is létkérdés. Hiszen aki a maga életében nem ismeri fel, mikor mit kell tennie, az akkor sem fogja felismerni, ha egyszer magasabb posztra jut. — ön kezdettől fogva hivatásos Író, élvezi a közönség szeretetét, ugyanakkor az irodalomtudomány sosem kényeztette el. Erről mi a véleménye? — Nem tartozom a skatulyákba. Amikor kimondták nálunk, hogy van parasztíró, van proletáríró és van polgári író, engem valahogy kihagytak. Nem voltam kategorizálható ... — Ezek a kategóriák azonban úgy érzem, ma már nem élnek ennyire elevenen. — A kategóriák élnek, mert irodalomtudományunk nemhogy fejlődne, hanem rohamléptekkel visszafejlődik. Mindenféle áltudományos elméleteket táplálnak, s nem tudom, ebből ki tudnak-e valaha mászni. írásaimról szólva azonban egy dolgot semmiképp se hagyjunk ki, írásaim legfőbb jellemzőjét — és ez a humor, amely ott van minden művemben. — Azt hiszem, ez nemcsak írói eszköz, ez élni is segít, a humor önnél életfilozófiát is jelent. — Hogyne. Ezért tudtam megőrizni a belső harmóniámat, a jó kedélyemet, az élet- szeretetemet. Van egy elméletem, mely szerint a legfőbb, a legfejlettebb önvédelmi eszköz a humor. Különösen olyan helyzetekben — háború, hadifogság, infláció — melyeket az egyén nem tud megoldani. > — Azt hiszem, újra odaértünk, ahonnan elindultunk — a valóságérzékhez. Az is innen vagy a közelből fakadhat, hogy oly sokat aggódik anyanyelvűnkért? — Szünet nélkül, most azonban van már valamT a kezemben. Rövidesen meg fog jelenni egy sorozat, amit én fogok szerkeszteni. Ezen semmi sem fog keresztülmenni, ami nem közérthető, ami tudományoskodó, amit az olvasó nem ért meg. Itt mindent magyarul kell megírni. Az első kötet egy méltatlanul elfelejtett nyelvész, Szepesi Gyula tanulmánya a nyelvhelyességi babonákról. Nincs ugyanis tisztázva, melyik kifejezésforma a helyes, és melyik a helytelen. Maguk a tanárok sincsenek tisztában ezzel, s örökítik tanítványaikra a saját babonáikat, allergiáikat. Most például az történik lépten nyomon, hogy ha valaki helyesen beszél, azt „kijavítják”. — Ezen kivül min dolgozik még? Szépirodalmi művekre gondolok. — Folytatom önéletrajzi sorozatomat, most az 1954—56 közötti években szerzett élményeimet, tapasztalataimat írom meg. Januártól közli majd folytatásokban a Kortárs. Ennek a kötetnek valószínűleg az lesz a címe, hogy Semmi sem csitul — sem az öröm, sem a fájdalom, sem a vágy. Élünk tovább, ahogy tudunk. Gállos Orsolya Wallinger Endre Oláh János: A CSIGA Látszik a mozgásán, ahogyan hozzányúl, és fölemeli a földről, csupa szakértelem. Egészen közel hajol hozzá, úgy vizsgálja. Ugyan mire lehet ennyire kíváncsi? Eső után van, a fű, o levelek, minden csurom víz, és a felhőkön átcsattanó napsütés vastag párát szakít föl a földből, gomolygat elő a lombok alól. A házánál fogvo tartja a kezében, forgatja, az állat mégis előkandikál, nem tudja legyőzni, úgy látszik a párás, meleg levegő csábítását még a veszély érzete se benne. Biztosan éhes. Ö persze, o fiam, másra gondol. Még nem tudja, mi az éhség. — Hogyha leveszem a házát, akkor házatlan csiga lesz belőle? — Ne vedd le, mert akkor megdöglik. — Nem veszem le, de ha levenném, akkor házatlan csigo lenne belőle? — Nem, döglött csiga lenne belőle. — És ha a szarvát vágom le? - vált témát, mert látja, az előzővel semmiképpen sem boldogul. — Akkor nem lát többet. — Nem döglik meg? — Nem tudom. Lehet, hogy megdöglik, lehet, hogy nem. — Akkor levágom, jó? — Ne vágd le! — Miért? — Mert hátha megdöglik. — Jó, akkor nem vágom le — egyezik bele lemondóan, de érzik a hangján, hogy evvel nem tartja befejezettnek az ügyet, csak még egyelőre nem tudja, hogyan tovább. Egy darabig így forgatja, nézegeti csöndben a csigát, s csak hosszú fontolgatás után szólal meg. A hangja bizonytalan, de már tudja, mit akar. — És ha a fejét vágom le? — Akkor biztosan megdöglik. - Ez meglepi, pedig számíthatott volna rá. Tulajdonképpen nem akarja bántani az állatot, csak nem tudja, mit kezdjen vele. Új lehetőséget keres. — Apa, és mit eszik a csiga? — Füvet. — Adok neki, jó? — így nem eszik, csak ha békén hagyod. Ereszd el, akkor majd eszik. Engedd szabadon, jó? — Dehát nem bántom, csak adok neki füvet. — A csiga háza a két ujja között, a csigo maga a levegőben lóg, a másik kezében fűszál és avval piszkálja. — Itt a jó füvecske! Mi van, nem szereted? — A csiga visszahúzódik a házába. — Apa, visszament a házába. — Talán nem éhes. — De éhes. — Honnan tudod? — Az előbb evett belőle. — Biztosan jóllakott. — Mikor jön elő megint? — Nem tudom. — Gyere elő, na, nem bántalak. - De a csiga nem jön, pedig még énekel is neki. Nem figyelem, mi történik, mással vagyok elfoglalva, könyvespolcokat fűrészelek. A fűrész, most metszettem, mohón harapja a fát, egy-egy mozdulatra fél centit, néha többet is előrehalad a deszka hosszán. A port, ami kétoldalt csapódik ki a fogak mentén, azonnal elkapja és szanaszét, hol a fűre, hol a terasz kövére szórja a szél. Minden fehéren lisztes lesz tőle. Megfe- ledkezésemből váratlan kiáltás zökkent ki. — Au! —hallom. — Mi történt? — kérdezem aggódva. — Leesett. — Mi? — A csiga. — Megköny- nyebbülök. — És? — Eltörött a háza. — Szegény. — Most mi lesz vele? — Megdöglik. — Még él. — Majd később döglik meg. Látod, mondtam, hogy ereszd szabadon. — Szabadon eresztettem. — Jó. — Akkor meggyógyul? — Nem. — És ha mégis? — Rendületlenül bízik. Odaviszi a lejtő szélét keresztező bokrok alá és elereszti. Ez a nagyvonalúság alighanem a lelki- ismeretfurdalás jele. Vissza- visszaugrik, hogy megnézze, él-e még. Szeretné, ha nem lenne igazam. Valahányszor visszajön a csigalátogatásból, szemrehányóan jelenti be, mintha én törtem volna a csiga életére: — Még él! Még él! Még él! — A buzgalma persze nem éri meg a száraz időt, alig tíz percig tart, és nem tovább.
