Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-18 / 316. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM-MŰVÉSZET 1979. NOVEMBER 18. M eztelen fenekű kisgyerekek udvara. Almát rágcsáló kislányok udvara. Kötényükben egrest hozó kislányok udvara. Gumilabdával fejelgetó fiúk udvara. Piaci kosarat cipelő fiúk udvara. Háztetőkön, forró pléhlemezeken mászkáló fiúk udvara. Pinceajtó mögött pisilő kislányok udvara. Udvar. Boglyas őszirózsák, muskátli, kínjukban sárgult kései paradicsomok, az udvarra néző ablakokban, A pince előtt a földbe verve karó. Elég magas. Teljesen érthetetlen — rajta egy pohár víz van. Azt süti a nap. Árnyé- kosodik. Egyszer görögdinnyét hoztak az udvarba. Nyugodt, lassú mozdulatokkal gúlákba rakták, üldögélt az éjjeliőr. Pipázott, felállt, körüljárt Másnap reggelre a dinnyék szétgurultak. Valahány volt, szerteszét az udvaron. Ezek a dinnyék — éltek. Párosával, hármasával-négyesével. össze, dugott fejjel, összeesküvő daccal tanyáztak itt is, ott is, még az udvar távoli sarkában is. Nevették az asszonyok az éjjeliőrt. Köpenyén feküdt, ébredezett. Kezében a kihűlt pipa. A tisztára mosott arcú, kontyba fogott hajú asszonyok a piacról jöttek, a nevetősek. Tyúkpiac tér 2. Mi, gyerekek, így tudtuk meg, hogy régen ez volt a neve: egy hegyi ember bejött az udvarra. Megkérdezte: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?" Csodálkozó pillantások fogadták. Az öreg, lehet, hogy talán már tíz éve sem járt a városban. Most hát keresi, de ezen a nevén. Talán akkor éreztük meg először, hogy egy történetben élünk, aminek nem tudjuk a múltját. Tyúkpiac tér 2. Amikor az öregember elment, csikókedvű, vihóncoló játék kezdődött az udvaron. El lehetett játszani az embert. Egészen az utcáig kimenni, lassan, öregesen döcögni be az udvarra, hogy a fal mellett kuporgó kislányok szeme egészen nagyra nyíljék, amikor aztán meg lehet állni előttük, és megkérdezni: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Aztán még az értetlen pislogások változatai. Hang nélkül. Ennyi volt a játék. „Gyerekek ez a Tyúkpiac tér 2.?” És a néma csend után, mindig újra és újra a visító, bolond fékezhetetien jókedv, és „Most én, most én, hadd legyek az ember." Halottat is játszottunk. Lisztesládát árult valaki a kapu alatt Olyan magas volt, mint egy söröspult. Felhajtható fedele tárta föl, hogy belül három rekesz van. Ezzel a kicsik jól jártak, mert majdnem el tudtak feküdni egy-egy rekeszben. és nagyon jól megfeleltek halottnak. Amikor a lisztesládát megvették és elvitték szekéren, a kicsik nagyon sajnálták. Aki a bányában dolgozott, annak nemcsak a ruhája, hanem a kerékpárja is piros lett. A vendéglő talponállójában nem itta a sört pohárból, csak üvegből. összekapaszkodtak. Egymás vállát fogták, másik kezükben tartva a sörösüveget, azzal figuráztak, énekeltek, táncra is mozdultak. Kétszer nem ütöttek meg senkit. A földön fekvőnek senki nem rúgott az arcába, nem taposott a hátára, nem hajolt le érte, hogy újra megüsse. Aki a földre került, annak el kellett onnan mennie. Egyszer egy fiú egymás után hármat is a földre tett. Nem egyszerre támadtak rá, kivárta mindegyik a sorát. Szemből. De amikor nagy kört fizetett, a bányászok elmentek. Nem vették el a sört, mert nem úgy verekedett, ahogyan ők. Nem mellel fogta föl a támadást, erővel, hanem fogásai voltak. A nő az utcáról bekönyökölt az ablakon. Kezét szeme magasságába emelte, hogy belás. son a földes szobába. A ház, egyike a mellékutcában álló, félig már a járda szintje alá süllyedt házacskáknak, elég megviselt. Az öregasszony, kinn az udvaron a tyúkok után járkált, ilyenkor, benn a szobában pedig egyedül feküdt az öreg- legény. a fia. Hamarosan dörmögő hangok hallatszottak ki a szobából, aztán az ideges vihogás az utcáról, az. ablakon át. Beljebb hajolt, pongyoláján ugráltak o virágok. A nő vihogott, papucsos egyik lábát térdben behajlítva felemelte. Pusmogtak, aztán kijött az öreglegény. Jól megölelte a szekéren a lucernát, amit még hajnalban vágott, amikor a szántásból hazajött Megindult vele a kapu felé. Az öregasszony a botját rázva kiáltozott utánuk. Ment az öreglegény, könyökével kilökte a kiskaput, vitte a lucernát. A másik meg vihogott. A ház. mintha nagy, nyitott fülekkel hallgatózna. És a kiáltozó éjfél előkerül vallatásra másnap, fényben is. Ilyeneket hall az udvar: „Nem rólam tépték le, ugye, éjszaka a fehér inget a halápi erdőn?" Ilyeneket: „Ott feküdt maga, jól tudja, arccal a nagy tehénsz . . . ban, amikor a pinceszerre hívták!" Ilyeneket hall: „Hej, de siratni fogod te még azt a fényes, holdvilágos estét!” Néha még az asszony lánykori nevét is beletoldva: „Hej, de siratni fogod te, la-la, la-la (két-két szótag)..és tovább. Az indulat hatására egész megformált mondatok szaladnak elő. Mintha már máskor is próbálták volna, vagy talán ezek az indulatos mondatok hosszú időn át formálódtak ki? ... előbb csak a zörej hallatszik a kapualjból. Nagy, gumikerekű kocsik, van három is. Erős lovak húzzák. Hidegvérű igások. Fordulnak, tolatnak. A lovakat igazítják, míg a kocsi hátsó része egy vonalba kerül a pincébe vezető deszka- csúsztatóval. Közben a lányok egyszerre ugrálnak le a földre. Ott ültek a krumplival megrakott kocsikon. Visítoznak. Van, amelyik nyers krumplit rágcsál. Férfikarok nyúlnak értük. Csipkedik, ölelik a lányokat. Ott állnak a falapátos öregasszonyok. Az a dolguk, hogy a krumplifolyamot tereljék. Romok, faldarabok kupacai, elkorhadt gerendák egymásra dobálva, meszesgödör, szikrázó, nedves, sárga homokdomb fogad az udvaron. Süt a nap, a lakások ablakai az udvarra, tárva villognak az őszies fényben. Hogy az öreg lépcsőházat el- robbantották, anyám leveléből tudtam meg. Amint a mellékutcáról nyitott, új bejáraton az udvarra lépek, önkéntelenül is végigfut a szemem az udvar korábbi határvonalán. Az ecetfa itt volt jobbra, most csak az oldali kis ágak látszanak, talán köztük, a levelek és vékony ágak mögé elbújva a tönk, a kapualjat befalazták, abból üzlet- helyiség lesz az utca felé. A pincelejáratok megmaradtak. Egyelőre a rozsdás, nagy ajtók is, amelyek mögött a hosszú lépcsősor elvezet egészen az alsó szintig, a város alatt húzódó zegzugos borpincékbe. Mintha én lennék idegen itthon, annyit változott az udvar. Itt most is megtalálnék minden helyet csukott szemmel, éjszaka is, ahol gyerekek voltunk és játszottunk, a történetek megelevenednek. Kifelé is lehet azért figyelni. Az árnyékban eligazítást tart a brigádvezető. Csendesen beszél, a falat támasztó, deszkákon, ládákon üldögélő emberekhez, megbeszélik a munkát. Mellettük a jószagú fenyődeszkákról legöndörödött forgácsban játszik három gyerek. Kettő a friss, sárga homokban ugrál. Az udvar hosszában kifeszített dróton piros hajszalagot lenget a szél, egy kislány kisteknőben mossa a babája ruháit. A nyitott ablakokon át. főzés közben, mintha fél füllel mindenki ide hallgatózna, mit beszél a brigádvezető. Hogyan haladnak tovább a munkával. Közelebb jönnek a gyerekek is. Magukról elfeledkezve nézik a brigádvezetőt, aki nyugodtan, alaposan elmagyarázza a munkamenetet. A gyerekek figyelik, gondolom magamban, hogy mit játszanak a felnőttek. Mi lenne, ha megkérdezném a gyerekeket: „Mondjátok, ez a Tyúkpiac tér 2.?” Konczek József Tyúkpiac tér 2. Vállat egy udvarról Nószoy Csilla rajza Katona Judit Temetőkertben Gyertyáink égnek. Mélyebb az éjek árka, a csigák útja hosszú, szineziist. Szétrongyolt agyú bíbor dáliákra dérgöröngy hullik s hamuszin esők. Hány éve márl Fejem lehajtva várok, talán mögém lépsz anyám, nesztelen. Mi fönn már fázunk. Mi véd ott lent? Virágod s vállkendődet a lábadhoz teszem. Dómján Gábor v i Öledben Megpihenve, mint kényes, szép-ívű vad, aki az erdő levélfényében járt puhán, ételre s szerelemre vadászott — jó itt Jó itt, mint tisztáson, ahol megőrző füvek zöldjéhez simulva reményét tanulja az ember, hallgatódzik. De jó itt akkor is, ha kékje részegen lobban egének, jövője borzalmakra példa s lehunyt szemhéja mögött emlékké csöndül az erdő, tisztás, ég... Ó, nagyon jó most az öledben! Megszépül, szelíd a félelem, akár az április. Kódextöredékek kutatása Hazánkban a mohácsi vész előtt virágzott a könyvkultúra. A királyi udvar, a humanista főpapok, a pálos, jezsuita, domonkos kolostorok könyvtáraiban szorgalmasan másolták és sokat olvasták a kézzel irt, díszesebb, vagy egyszerűbb kivitelű könyveket, a kódexeket. Mezey László professzor megpróbálta számszerűen meghatározni, hogy hozzávetőlegesen hány kódex lehetett a középkori Magyarországon. Számításai elég bonyolultak, hosszadalmasak, ezért csak a végeredményt ismertetem: egyházi tulajdonban, a különféle kolostorok, apátságok, prépostságok, nagyobb plébániák birtokában legalább 35 000, Mátyás király, a humanista főpapok, és világi nogyurok könyvtárában pedig további 10 000, összesen tehát legkevesebb 45 000 kódexet őriz. tek. Ennek még egy százaléka sem maradt korunkra, ha a külföldön őrzött példányokat is hozzászámítjuk, számuk akkor is 400 alatt marad. A vallásháborúk, a török uralom, a különféle hadjáratok, szabadságharcok során a könyvpusztulás hallatlan mértéket öltött, De nemcsak a tűz és a harci cselekmények pusztították a könyveket, hanem a közöny is. A protestánsok nem őrizték a katolikus liturgiát tartalmazó műveket, de sokszor még a katolikusok sem. A horvátországi Lepoglaván élő pálosoknak például, mikor 1600-ban saját miseszövegük helyett a rómait fogadták el, gyönyörű kiállítású, kéziratos misekönyvükre nem volt szükségük, ezért lapjaiba könyveket kötöttek. Tették ezt ők is, mások is takarékosságból, mert a legrégibb kódexek anyaga finoman kidolgozott állatbőr, pergamen, tehát olyan időtálló anyag, amelyért így nem kellett külön pénzt kiadni. Érdekes bizonysága ennek, a nagyszombati könyvkötőknek egy XVII. századi árjegyzéke. A munkájukért fizetendő összeget a könyv nagysága és a bőr minősége szerint határozták meg, ha azonban — tették hozzá — a kötéstáblához teleírt pergament használhatnak, „az ár megfelelő módon csökken". Az elégett, megsemmisült kódexeket természetesen nem lehet a semmiből visszahívni, de nem minden régi kéziratos könyv tűnt el egészen. Egyes részeik a későbbi korszakban, nyomtatott könyvek kötéstáblái, ban, kötéstömörítő anyagában, ezenkívül iratborítókban korunkra maradtak. Ezeknek a kódextöredékeknek rendszeres számbavételét és feldolgozását kezdte meg 1974 januárjában egy munkaközösség, Mezey László vezetésével, a Kulturális Minisztérium anyagi támogatásával és az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem régi magyar irodalomtörténeti tanszékének segítségével. A munka a budapesti Egyetemi Könyvtárban indult meg, és folytatódott a Római Katolikus Hittudományi Akadémia és az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban. Ezekben található ugyanis a legtöbb olyan könyv, amit már a középkorban Magyarországon használtak. A munkaközösség tagjai először átnézik a kijelölt könyvtárak régi anyagát: melyikben találhatók kódextöredékek, frag- menták. Ezek a kötetek a restaurátorokhoz kerülnek, akik a pergamendarabokat gondosan lefejtik, megtisztítják, konzerválják. Ezután a töredékekről másolatokat készítenek, hogy a könnyen pusztuló eredetit minél kevesebbszer kelljen kézbe venni. A további vizsgálatokra az Akadémia könyvtörténeti bizottsága részletes szabályzatot dolgozott ki. Ennek értelmében az írás jellege alapián igyekeznek kideríteni a keletkezés helyét, idejét és megpróbálják megállapítani az egykori tulajdonosokat, valamint azt, hogy hol és mikor használták fel kötésre. Ezt követik a szöveg- kritikai vizsgálatok: melyik szerző milyen műve, mennyiben tér el a mű eddig ismert változatától. Eddig mintegy 800 töredéket vettek számba. Ennek kétharmada liturgikus tárgyú, misekönyv, breviárium, graduále. Sok bennük a hangjegyes anyag, akad köztük egy XIII. századi, kétszó- lamú himnusztöredék is. A harmadik harmad tartalma na. gyón változatos, szentbeszéd- gyűjtemények mellett az egyetemeken tanított tárgyakról szólnak, egyházi és világi jogról, filozófiáról, orvoslásról. Korábban az 1200 előtti időkből csak 8 hazai származású kódexet ismertünk, ennek alapján még könyvírásunk történetét sem lehetett megírni. Most viszont kb. hatvan XII. századi vagy még korábbi eredetű töredék vált ismertté. A feltárás azonban nemcsak o könyvtörténet kutatói számára szolgáltat értékes adatokat, hanem alapvető fontosságú a középkor eszmetörténetére. A feltárt anyagból megtudjuk, hogy az egyes századokban mit olvastak Magyarországon, mit tanítottak az iskolákban, milyen dallamokat énekeltek a templomokban. A kódextöredékek ugyanazt jelentik a művelődés-történészeknek, mint az építéstörténészeknek az alapfalak, ablaktöredékek: műemlékek hiányában, ezek alapján rekonstruálhatják a múlt alkotásait. A hangjegyes anyagból már tartottak zenei bemutatót, ahol az érdeklődők megismerkedhettek középkori énekkultúránkkal. Az egész frag menta-kutatás részletes tartalmi vizsgálatát és értékelését tanulmánykötetek fogják tartalmazni. Megírásuk folyamatban van. Vértesy Miklós Varga Hajdú István rajza
