Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)

1979-10-07 / 275. szám

1979. OKTÓBER 7. RIPORT DN HÉTVÉGE 7. Képek Katalóniából 1939-ben mintegy ötvenezer lengyel talált menedéket hazánkban Feltűnően sok errefelé a rendőr! Ügy emlékszem, ez volt oz első benyomásom, amit Bar­celonában szereztem, A tenger­parti sétánysornál kezdődő hi­vatali negyed majd minden épü­lete előtt egyenruhás fegyvere­sek álldogáltak, sétáltak páro­sával, Látszólag céltalanul — ám mutatóujjukat szinte állan­dóan a ravaszon tartva. Hiába, még a szabadságra érkező külföldiek sem függet­leníthetik magukat a terroriz­mustól. Ha semmi másból, .a rendőrök számából, a házak fa­lát elborító plakátból és min­denféle feliratból a turisták is érezhetik: nemzetiségi területen járnak. Hiszen Barcelona nem­csak Spanyolország második legnagyobb városa, hanem Ka- talónia fővárosa is! Óriási ki­kötő, de egyben fontos ipari s kulturális központ, A város vonz­erejét nemcsak a középkori szé­kesegyházak, a gazdag múze­umok adják. (A látnivalók kö­zül egyébként a két legemlé­kezetesebb: a Picasso-múzeum, amely a művész néhány száz — főleg fiatalkori — művét őrzi, és a Szent Család-templom, amely torzó voltában is le­nyűgöző.) Legalább ilyen vonz­erő a hely hangulata. Barcelo­nában már az első séták után otthon érezheti magát az ide­gen. Szinte minden házban akad borozó, étterem — köny- nyű az ismerkedés. Az embe­rek nyíltak — azt mondják, ez is katalán jellemvonás. Mint ahogy nemzeti büszkeségük is az: féltékenyen óvják irodal­mukat, kulturális értékeiket. A nemzeti hagyományok ápo­lásának szép példája a sarda- na. Ezt a csoportos körtáncot, szombat—vasárnap esténként óriási tömegek járják a na­gyobb tereken, utcákon. Nincs megkötés: bárki közéjük lép­het, s rophatja, amíg jólesik. Ahol idősebbek a táncosok, ott apróbbak a lépések, ahol fia­talabbak, ott erőteljesebbek az ugrások, dobbantások. Pár perc ácsorgás után a nézelődőt is elfogja a vágy, hogy csatla­kozzon. (Kép és szöveg: Szegő Gábor) Monumentális torzó — a modernista Szent Család-templom Hányán voltak? Népszokás a mában: sardana-táncosok a székesegyház előtt Politika az utcán: egy környezetvédő csoport „falfestménye” Az ember sokszor könnyeb­ben hiszi el a mesét, mint az igazat. Gyerekkorában meg különösen hajlamos erre. Tíz­éves barátaimmal együtt ta- máskodva nevettük ki az egyik fiút, aki konokul ismételgette: az apját megkínozták a néme­tek. Tizenöt évvel később hittem csak el Rychlak Imrének, hogy az apja valóban megjárta a nácik kínzókamráit. Az apa, Rychlak Brúnó ugyanis lengyel menekült volt, aki — sok ezer társához hasonlóan — 1939­ben az államiságát vesztett Lengyelországból nálunk kere­sett menedéket. Az ő útja ugyan nem volt olyan sima, mint a menekültek többségéé — ha simának lehet nevezni egyálta­lán a Kárpátokig vezető véres harci ösvényt — de végül is el­jutott sorstársai közé, az egyik magyarországi gyűjtőtáborba. Keflen az ittmaradtak közül Hányon voltak? Ezen még a történészek is vitatkoznak. Godó Ágnes kandidátus a lengyelek álláspontját fogadja el, amely szerint mintegy ötven­ezerre becsülhető a Magyaror­szágra menekült katonák és ci­vilek száma. Mások ennél jóval nagyobb tömeget emlegetnek. Annyi bizonyos, hogy az 1939- es menekülteknek csupán egy töredéke maradt itt a háború végéig, a többség Jugoszlávián keresztül átszökött Franciaor­szágba, ahol Sikorski tábornok gyűjtötte hadseregét. Minket most elsősorban azok­nak a lengyeleknek a sorsa iz­gat, akik a háború után is ná­lunk maradtak. Hogyan élnek, mi történt velük az elmúlt negy­ven esztendőben? Két embert, mindössze kettőt tudunk most bemutatni abból a néhány ezer­ből, akiket a sors honfitársaink­ká tett — de szívükben lengye­lek maradtak. — Miért akarsz rólam írni? Fontos ez neked? Rychlak Brúnó észrevehetően idegen akcentussal ejti a sza­vakat. Egy kicsit magyarázko­dom, de felesleges. Érzi ő na­gyon jól, miért fontos, hogy a régi dolgokról beszélgessünk. A szobában, rajtunk kívül, csak az unokája ül. Nyugat-Né- metországból látogatott el né­hány hétre az „Opapához". Egy szót sem ért a beszédünkből, de ül, és figyel. — Stalowa Wola mellett van Ruda .. . Ott születtem. A me­gyeszékhely Rzeszów volt... — A szülei? — Napszámosok. Hatan vol­tunk testvérek. Két fiú és négy lány. Ha jól tudom, még mind életben vannak. Az egyikről nincs sok hírem: Lublinban la­kik, de nincs vele összekötteté­sem. A másik nővérem meg Sta­lowa Wolán van ... Ezen a területen harcolt az unokatest­vérem. Most kapott egy könyvet emlékbe, és nekem adta. Ha akarod, megmutatom, de len­gyelül van . .. Azért jó volna látni. Hozza is. Faházas falvak, dombos vidék, archív katonaképek. — Nem felejtett el lengye­lül? — Nem még, hálistennek . . . Itt van, ni, akitől kaptam: An­ton Rychlak, az unokaöcsém. — Ha jól tudom, 17 éves volt, amikor kitört a háború. Ho­gyan emlékszik vissza erre az időre? — Futott, ki merre látott. Vándoroltunk egyik helyről a másikra. A falu körül nagy er­dőségek voltak, s a nép ott búj- kált. Jártak arra partizánok is... Apámat velük együtt nyírták ki a németek. Ott, az erdőben, Ruda mellett... — Mi történt a német táma­dás után? Kalandos utakon —• Akkor én a németek kezére rültem, és kivittek München mellé kényszermunkára. Egy nagygazdánál kellett dolgozni, de nem sokáig voltam nála: hamarosan megszöktem. Elkap­tak, de megint megszöktem. Ez így ment négyszer-ötször. Jól meg is vertek, kínoztak, de er­Lengyel internáltak a nagykaniz sai táborban ről ne beszéljünk... Végül Kremsben, Ausztriában egy nagy épületbe zártak, ahol csu­pa politikai foglyot őriztek. Ott voltam három hónapig, de is­mét sikerült megszöknöm, és utoljára Lanzendorfban, Bécs mellett kerültem lágerbe. Innen már egyenesen Auschwitzba vitték az embereket. Két hónap múlva tudtam ellógni, és így kerültem 1942-ben Magyaror­szágra. — A falubeliekkel mi tör­tént? — Őket is összefogták. Erdő­ben, mezőn, szántóföldön . . . Mindegy volt, csak a létszám kiteljen .. . De a legtöbbet azonnal ki is nyírták. Kerestem később a korosztályomat. Nem maradt meg közülük senki . .. — Egy szál ingben, nadrág­ban, mezítláb jöttem át a ha­táron a Fertő-tónál. Május 10-e táján a szőlők már szép nagyok voltak. Fogtam egy kapát a vál- lamra, mintha szőlőmunkás len­nék, s amikor a határőrök jöt­tek, csak tisztelegtek. A Fertő környéki szlovén falvakban kér­dezősködtem, és ott tudtam meg, hogy van egy lengyel ka­tonai tábor Fertőszentmiklós mellett, Bregencmajorban. Je­lentkeztem a parancsnoknál, s ott maradtam egy jó félévig. Aztán Kapuvárra kerültem a hotelba, mindenesnek. Jó he­lyem volt ott, de csak három hónapig maradtam. Áthelyeztek Tabra, Somogy megyébe, mert minek szenvedjek én Fertőszent- miklóson a katonák között, ami­kor civil vagyok? . . . Itt aztán házaknál laktunk, szobádon mehettünk, ahová csak akartunk. Százhetven pen­gőt kaptunk havonta, hetven­ből fizettük a teljes ellátást. Hamarosan munkát vállaltam egy környékbeli gazdánál. Ad­dig tartott ez, amíg a németek be nem futottak. Akkor aztán a csendőrök minket összeszedtek, és átadtak a németeknek Siófo­kon. Három-négyszázán lehet­tünk bezárva egy nagy épület­be. Ez negyvennégy őszén volt már, amikor a németeknél szo­rult a kapca. A budai nagy of- fenzíva után az őrség elszelelt, mi pedig széjjel, ki merre lát. . . Én akkor visszamentem Ga- dácsra, ahol dolgoztam. 44 vé­gén megismerkedtem a felesé­gemmel, egy év múlva összehá­zasodtunk. Közben orosz tol­mács is voltam a GPU mellett. Egészen Grázig mentem velük, csak aztán azt a területet el­foglalták az amerikaiak, mi pe­dig hazajöttünk. Hamarosan családom lett, és 50-ben jelent­keztem a vasúthoz, Dombóvár­ra. Gadácsról nehéz lett volna bejárni, ezért ideköltöztünk, Kaposszekcsőre, albérletbe. — Mikor járt először Len­gyelországban a háború után? 1968-ban... Szegények vol­tunk, ez az igazság .. . Olyan szegények, hogy nem tudtunk hazalátogatni. Minden pénzt arra a házra gyűjtöttünk, ami akkoriban lett kész. — Él még valaki Rudán a családból? — Nincs már ott senki. Csak a házhely maradt meg. Az épü­letet lerombolták, a csálád szét­szóródott. Széjjel, az egész or­szágban ... Rychlak Brúnó — sváb szár­mazású feleségével — 1971- bent járt utoljára otthon. Az anyját temették el. Drecki hadnagy unokaöccse A nevét eredetileg Drecki Fe- liksnek írta, és egy ügyetlen, vagy buta magyar hivatalnok­nak köszönheti, hogy most Dretzky Félix áll az igazolvá­nyában. Akik olvasták Tadeusz Rolski nemrégiben megjelent könyvét, a Fehér sas kék mező- ben-t, bizonyára emlékeznek egy bizonyos Drecki hadnagyra, aki hősi halált halt a szövetsé­gesek szicíliai partraszállásakor. Ez a fiatal repülőtiszt Dretzky Félix unokatestvére volt. Ma­gyarországra került rokona most is hűségesen őrzi és gyűj­ti a lengyel légierőről szóló könyveket, hiszen maga is a repülősöknél szolgált, mint fe­délzeti géppuskás. Szeptember 17-ig harcoltak a túlerővel szemben. Tarnopolnál esett ha­difogságba, majd a sikeres szö­kés után október 1-én érkezett Magyarországra. —• Jasinánál, Kőrösmezőn léptem át a határt harmadma- gammal. Hoverla mellett. Ezott a legmagasabb csúcs, a Kár­pátokban. Már hó feküdt, hi­deg volt, de a patakban kel­lett jönnünk, nehogy kutyákkal üldözzenek. Egyszer térdig ért a víz, másszor úszni kellett. . . Egy erdei kolibában szórakoz­tunk meg, aztán jelentkeztünk a csendőrségen. A többi lengyel­lel Ungvár és Beregszáz kör­nyékén találkoztunk, ahol több, mint hétezer embert gyűjtöttek össze, és indítottak útnak Ma­gyarország belsejébe. Kender­földön szerettem volna leszáll- ni, mert volt egy jó ismerős család Pasaréten, de nem en­gedtek el. A Balaton mellett már minden tábor tele volt, így kerültünk a nagykanizsai inter­nálótáborba. — Milyennek találta a fo­gadtatást? — Jó volt... A csendőrségen mindjárt adtak szalonnát, forró, rumos teát. Az állomásokon, ahol a vonat hosszabb ideig állt, kávét kínáltak, a lányok dunsztosüvegeket adogattak föl, szóval, rokonszenveztek velünk. — És a táborban? — Attól függött, ki volt a pa­rancsnok. Ha magyar érzelmű, akkor jó dolgunk volt, de ha germanofil, akkor azt éreztette is velünk. A magyar parancs­nok mellett működött lengyel parancsnokság is, de sokszor tehetetlen volt. . . Fényképet vesz elő. A szöges­drótnál szuronyos katona, belül két lengyel. A másik egy cso­portkép, majd a kanizsai vasút­állomás, vonatra váró lengyel katonákkal. — Úgy tudom, elég sokfelé megfordult Magyarországon. — Kanizsáról átvittek a sár­vári táborba, onnan Fertőszent- miklósra, aztán Pilisvörösvárra. Utoljára Budapesten voltam tá­borban, a Zugligetben. Sok he­lyen dolgoztam, a nehéz testi munkától és a kevés koszttól le­fogytam 61 kilóra. Pestről aztán lekerültem Paradicsompusztára, Bonyhád mellé, a Dőry Frigyes­hez, lakájnak. Újabb fényképek kerülnek elő. Feltűnően sokszor előbuk­kan egy loknis női fej. Egy ta- bodi polgár lánya. Nem sok­kal a háború után házasodtak össze. — Az anyám a haláláig nem bocsátotta meg, hogy nem tér­tem vissza. Egyedüli gyereke voltam, húsz évig nem talál­koztunk. 1958-tól évente jártam haza, Varsóba. Egy hónapig ápoltam, mert bénán feküdt, mozdulni sem tudott. A nővére viselte gondját. 1963-ban halt meg. — ön ma is lengyel állam­polgár, konzuli útlevele van, lakhatási engedéllyel. Mi tar­totta itt Magyarországon? Dretzky Félix a konyhába mutat, ahol a felesége kávét főz. Az itt-tartó „ok" — Ott áll az „ok” — mond­ja nevetve. — Éj a család. Nélkülük már régen visszamen­tem volna. Banktisztviselő vol- < tam a háború előtt. Most nem lennék olyan szegény, mint va­gyok. Szó, ami szó, az 1100 forintos rokkantsági nyugdíj csak a leg­szükségesebb kiadásokra elég. Egészségét a hidasi bányában hagyta, de jókedvét, optimiz­musát nem. Évek óta a lengyel társadalombiztosítási intézettet levelez, hogy ismerje el munka- viszonyban töltött időnek a tá­bori éveket. Néha kiáll a 6-os út mellé, és leállít egy-egy len­gyel rendszámú autót. Előfor­dult már, hogy öt is sorakozott az udvarban. — Kell a gyakorlás, habár az anyanyelvét nem felejti el az ember. Tolmácsolni is járok, ha otthonról érkezik valamilyen de­legáció a környékre. Látta az emléktáblát a siklósi várban? * Láttam. Azoknak a lengyel katonáknak az emlékét őrzik, akik a világháború évei alatt itt töltötték internálásuk napja­it. A sok más hazai táborhoz hasonlóan a siklósi is menek­vést jelentett a nácizmus elől, és ugyanakkor egy lépcsőt Nyu­gat felé, a németellenes harc­hoz. A második világháború lengyel menekültjeinek ^befoga­dása — nem is könnyű nemzet­közi helyzetben — a Horthy- rendszernek talán egyetlen po­zitív diplomáciai lépése volt. A „szövetségi hűségen" folt esett ugyan, de a több évszázados lengyel—magyar barátság — szerencsére — kiállta a próbát. Havasi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom