Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-07 / 275. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM — MŰVÉSZET 1979. OKTÓBER 7. A fa-matuzsálem Kopa bácsi 750 éves fája Fotó: Cseri Meggyógyulnak-e a beteg gesztenyefák? A fájdalmasan szép — matuzsálem-korú — aggastyán „holttá” meredve is hamuszürke kéreg-arcán viseli évszázados éltének minden keservét-kínját, talán valamire figyelmeztet széttárt ág-karjaival, roppant gyökér-lábaival a földbe kapaszkodva áll a zengői hegyoldalban ... mert ugye... a fák itt is „állva halnak meg” .. ., ha még oly sokáig éltek is, akár száz és százéveket... a kirándulók pedig — kik erre tévednek — fényképezik és csodálják, csak a mezőőr farkaskutyája hagyja abba a vihónco- lást és félrebillent fejjel pislog föl tűnődve az „öregre” . . . Az ovál-alakú táblákon — amelyeket a nyolcvan-valahány- holdas szelídgesztenyésbe vezető ösvények elején elhelyeztek — ez olvasható: „Természet- védelmi terület. Óvja, védje a természet értékeit!” Az ősgesztenyés Zengővárkony gyöngyszeme, de inkább nemzeti kincs, olyan, amelyhez hasonló már csak Zalában, Sopron és Miskolc környékén található. A gesztenyefa lassan cseperedik, előfordul, hogy tíz-tizenkét esztendős korában ad már kevéske termést, de inkább később lesz bőkezű, ha a természet és az ember is úgy akarja ... A gesztenye népélelmezési „cikk", hovatovább „gazdasági tényező” volt a környék lakóinak. A Pécsváradi Művelődési Házban mesélik, hogy valamikor (valamikor?) a híres október végi leányvásár sikere sokban függött a terméshozamtól. Decs- lől, Öcsényből, Sárpilisről érkeztek szekerekkel a legények lánynézőbe Pécsváradra, Zen- gővárkonyba, mert e két község lakóit a távolabbról érkezőkkel a szigorú vallási (református) szokások fogták össze, házasságot csakis ezen belül köthettek, szóval a kelengyére valót a gesztenye mindenkori árfolyama határozta meg: az eladott termés összege fedezte nemcsak a ruhákat, hanem bútoron, jószágállományon túl a lakodalom költségeit is. A legény és kísérete nemcsak az eladósorban levő lányt „mustrálta" meg, hanem fölballagtok a hegyoldalba és megnézték a gazda gesztenyését is: a gondozott fák és fák környéke gondos gazdára vallottak ... Népszokássá vált a gesztenyesütés is, minden présházban volt sütőrostély, murcit szopogattak hozzá, nótáztak mellé, vagy megtárgyalták a világ — és saját kis külön világuk — hol napos, hol árnyas sorát és erre idejük volt, hiszen „...aki Lukács nap után nem ér rá geszte- nyézni, az lusta paraszt" — mondták annak idején.- Most mit hoz a gesztenye? — kérdem fönt a fák között, a hegyen. — Attól függ ... Van olyan böngésző, aki a gesztenye-szüret után fölszabadított gesztenyésben bundára, tévére, vagy hűtőszekrényre valót is összekapar magának. A termelőszövetkezeti mozgalom újjászervezése idején — az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején — a gesztenyés zöme a szövetkezet tulajdonába ment át. Tíz esztendeje — ezt Lelkes Ede tsz-elnöktől tudom — még 5700 fája volt a szövetkezetnek, de tíz év óta valahogy pusztul az állomány, eszi- öli a cambium-betegség, a tintagomba és elszomorítóén alaposan. — Hány fája van a tsz-nek? — Körülbelül négyezerhét- száz . . . Évente elpusztul százötven-kétszáz fa is... — mond. ja az elnök. — Riasztó szám. Húsz év múlva kipusztul ezek szerint... — Ezek szerint igen — ismétli az elnök. — Mit lehet ellene tenni? Széttárja a kezét. — A fáik is megöregednek egyszer, akárcsak az ember... — De ez a pusztulás hirtelen felgyorsult... — Nézze. Ez olyan betegség, ami ellen egyelőre nincs orvosság. Járt nálunk a Kaukázusból néhány szakember — náluk valóságos gesztenyefa erdők vannak —, de semmiféle tanáccsal nem szolgálhattak. Ezt a kórt nem ismerik ők sem. Van nekünk jegyzőkönyvünk is a gesztenyés állapotáról, ha akarja, megmutatom. A Zengő lankáin a tsz fáin kívül körülbelül 350—400 fa van magánkézben és e tulajdonosok között akad pécsi, budapesti is, vagy például egy gödöllői illető^ a.ki 90 fát mondhat magáénak. — Azt mondják a helybeliek — magyarázom Lelkes Edének —, hogy a betegség oka a dús aljnövényzet, a talaj nem kap elég levegőt, befülled az avar, amiatt van a gombásodás, másrészt pedig a fagyöngy fojtogatja a koronát, feléli a törzsben felhúzódó tápanyagot... — Az aljnövényzethez nem nyúlhatunk, mert természetvédelem alatt áll az egész terület... — Gondolom a védelmet éppen a gesztenyésre hozta a törvény ... — Igen, lehet. De tudja, itt mór annyi szakvélemény elhangzott, hogy a jóisten sem igazodik ki rajtuk. A természet- védelmi szakemberek közül az egyik azt mondja, hagyjuk meg oz aljnövényzetet, a másik azt mondja, tisztítsuk meg tőle a fókát. Mi akartunk is vásárolni a nyugati RAPID cégtől egy gépet, amely ezt a munkát elvégezhetné, de nincs ró hatszázezer forintunk ... — ... És mi lenne, ha bérbe adnák a két község lakóinak? Elvégre akad még „ősi" gesztenye-termesztő, aki érti a módját a fák gondozásának ... — Mi a garancia arra, hogy ók megmentik? — Arra — egyelőre — nincs. De erre a módszerre még úgy sincs: bebizonyosodott, hogy a gazos, ápolatlan talajon elpusztulnak a fák ... — Nem nyúlhatunk hozzá, ezt mondta a természetvédelem ... — Ők kicsodák, milyen szerv, milyen intézmény? — próbálkozom még. — Nem tudom, minden évben jönnek valahonnét, nem ismerem őket... A termelőszövetkezet az úgynevezett „szórt” fákra — vagyis a gesztenyésen kívül eső, mintegy száz-százhúsz magányos fára — árverést hirdettek, két vasárnapon bejött 30 ezer forint. A többit a tsz-tagság és az irodások, továbbá a szakiskola hallgatói szüretelik le, több-kevesebb sikerrel, öt éve 11 vagonnal takarítottak be, az idén „örülhetünk”, ha lesz öt vagonra való, mert aszályos volt a nyár, kevés volt az úgynevezett áztató eső. — Pótolják-e az elpusztult fákat? — Tavasszal százhetven csemetét kaptunk, ezek spanyol és francia fajták, ezekből ősszel Zalába viszünk néhányat, kísérletképpen. — Megeredtek? — Meg. Lajtkocsival öntöztük a csemetéket. Egy óra múlva — a papírra rögzített elnöki engedéllyel — fölmegyünk a gesztenyésbe. Zömök, középkorú férfi a mezőőr és egyben — mint társadalmi munkás — a természetvédelmi csoport vezetője, Fürstenhoffer Jcnos. Puskával, farkaskutyával járja a terepet hajnaltól estig, szüret idején éjszakáig is és van eredménye: két hét alatt 30 alkalommal fogott el gesztenyetolvajokat és az esetenkénti — elkobzott — mennyiség öt-hat kilótól húsz-huszonöt kilóig vehető. Hüledezek: — Mindössze két hét alatt? — Igen. Az embernek megáll az esze, hogy mi mennyiséget itt össze nem lopnak. Képzelheti, hogy még Pécsről is kijönnek autóval lopni! Nekem az „őrházamat” rámolták ki egyik nap, de néhány éve a szakisko. lás gyereket ütötték le és elvették tőle a zsákot, világos nappal .. . Savanyúan mosolyog, amikor az „őrházát” említi. Invitál, nézzük meg. Körülbelül mellma- gasságiq ér, alumínium kunyhó, bent üres, csak egy kereszt- be-vetett rúd egyetlen berendezése, arra akasztja fel az élelmet. — Hol ül vagy eszik? — Kint a fűben, ha meg esik az eső — pedig mostanában hűvös az eső is, az éjszaka is — akkor bebújok, mint egy állat és guggolok ... — A tsz-ben nincs, aki ösz- szeütne egy kis hokedlit, meg asztalt? És egyáltalán, miért ilyen alacsony ez a kalyiba? — Szóvótettem, azt mondták: csak nem akarok egy víkendhá- zat a gesztenyésbe?! Szóval, jobb, ha másról beszélünk... Jöjjön le velem, megnézzük a Kopa Jani bácsit. Én nem mondok magának semmit, de mindjárt rájön, hogy hol kezdődik az öreg gesztenyése . . . Rájöttem. Ahol a fák alja pá- zsitos. Más helybeliek is mondták, hogy az igazi, a jól gondozott gesztenyés alatt nincs egy fölösleges gaz, vagy csenevész növény: „olyannak kell lennie, hogy mezítláb lehessen táncolni alatta . . . PázsitnakK' Szomo- iú, hogy amerre csak a tsz gesztenyését jártuk, mindenütt csak gaz és sűrű aljaríövényzet, ahol pedig megtisztították — nagyon kevés helyen —, ott a szüretelők tüzet raktak (nyilván gesztenyesütéshez. . .) és az ágak fönt megpörzsölődtek, a levelek lefonnyadtak, a pusztulás elindult. S mielőtt leérnénk Kopa Jani bácsihoz, figyelmeztetnek: nézzek csak oda...! Sűrű karókot látok egy parcellán. Hogy a karók mit jelölnek, vagy védenek, azt magam is kideríthetem : az elszáradt, tönkrement gesztenyefa-csemetéket, annak a százhetvennek a zömét, amelyet most megevett a fene, a többit pedig ezután. — Tudja, hoqv a jó gazda hogy ápolja a gesztenyefát? — kérdi a jókedélyű Kopa János. — Figyeljen csak. Fönt kötéllel a törzshöz erősíti magát, de úgy, hogy azért mozogni tudjon. Aztán egy hosszú póznára szerelt fűrésszel letisztogatja a fagyöngytől a fát. Kurva nehéz munka, de ezt meg kell csinálni. Aztán minden szüret után c: gesztenye burkát — mi úgy mondjuk, hogy a köpüt — ösz- szegereblyézni, a faleveleket szintén összehúzni és elégetni, mert különben megrohad alatta. Ez a fa hétszázöíven éves... És nézze, milyen termést hoz az idén I És számtalan öreg fa van a gesztenyésben, amelyek még túlélhetnének bennünket, ha gondoznák. De ezek nem hallgatnak az öregekre ... Legyint, aztán fölnéz a háromnegyed-évezredes gesztenyefájára egy kis sóhajt eresztve a melléből . . . Rab Ferenc M űvészetgazdaságtan Ha valaki találkozni szeretne egy nyugodt, egyszerű lelkű, nyílt tekintetű emberrel, menjen el Balatonszemesre, s a Fő utcában keresse meg Böröczky Ferencet. A házat, ahol lakik, nem nehéz meglelni. De őt magát ritkán találni itthon. Hiába a Balaton szerelmese, hazahúzza a megfoghatatlan vágy: a szülőföld, a szű- kebb pátria, a gyermek- és ifjúkor utáni nosztalgia. Mérgesen, e fűzfák övezte Rába parti kis faluban lehet őt megtalálni jobbára, ahol a már rég megüresedett paplakot bérli évek — vagy évtizedek? — óta. Itt zavartalanul dolgozhat, festhet, s közel is lehet övéihez. — Mindent megfest maga körül? A szobában található valamennyi bútor haloványkék I k ...: , . s zínű, rajtuk tulipános, leveles Flinták. A sarokban egy kezdetleges festőállvány, fölé konyul egy kitámasztott drót, végén fityegő százas izzóval. Rámnéz, tekintete. mosolyog. — Ha nincs más... De ezekre mindenképpen ráfért mór egy festés, került rá hát minta is. így szebb. Kerestem és találtam folklorisztikus témákat. Végül is parasztbútorok ezek, illenek rájuk a minták. Igaz. A falakon képek lógnak, nincs sok, hiszen nem is férne, mégis az az érzésem, hogy zsúfolt. Később rájövök, hogy ahány kép, annyiféle. Meg is mondom. — Ahány kép, annyiféle. Értetlenül néz vissza. — Hát persze. Én nem tudtam soha megragadni egyféle stílusnál. Az állványon egy félkész tábla van. Emberi alakok, furcsa, homályos tájban, útjuk vége felé lilás, rózsaszínes fények várják őket, hatalmas félkörívek alatt haladnak, akár Kovács Kati nótájában, aki szeretne a szivárvány alatt átmenni. Böröczky figurái átmennek a szivárvány alatt, komótosan, sötéten, szegényparasztosan. Nagy Istvánra emlékeztető kép? Tornyai? Nagy Balogh? — Ott a sarokban olyan az a virágos, folyondáros kép, mintha Miro festette volna. Vállat von. — Lehet. És ezzel el van intézve. Betessékeltek, mondtam, szeretném megnézni az itthoni műtermet. — Itt szokott dolgozni, hátul — mondta egy idősebb hölgy és készségesen nyitotta ki egy szobaféle ajtaját. Hát, ott valóban festői rendetlenség honolt. Ecsetek, tégelyek, képek, vakrámák, üres képkeretek, törött farost-darabok, gyűrött ágy, festékfoltok mindenütt, szobor-kezdeményezések, megmagyarázhatatlan rendeltetésű mütyürkék alkották a betonpad- lós helyiség jellegét, a sarokban néhány falnak fordított kép tanyázott. — És itt a hálószoba — nyitott be a hosszúkás ház közepe táján kísérőm — ezt tessék megnézni — hangján el nem palástolt büszkeséget éreztem. Az ágy fölötti falrészen egy őszi erdőséget láttam. Poszter? Ez volt az első gondolatom, aztán egy kicsit jobban kinyitották az ajtót, s akkor megláttam, hogy freskó. Pontosabban: falra van pingálva a szép fehértörzsű nyárfa, sárguló, itt-ott vöröslő leveleivel, meg mögötte ez a komor tölgy, az a másik fehértörzsű nyárfa, sárguló és vöröslő leveleivel, a bokrok és cserjék, sárguló és vöröslő leveleivel a tájat pedig, ügyesen komponálva, nem egészen középen szelte ketté az ezüstszín patakocska. Olyan hiteles, olyan valódi volt az egész erdőség, hogy szinte kívánkozott volna valami ungarischer vadállat, szarvas, vagy őzike, aki éppen iszik a patak vizéből. De állat nem volt a képen. * Öszes, szökés haja hosszan lóg le hátul, ehhez járul egy búsan lekonyuló bajusz. De ő maga nem bús, ellenkezőleg. Inkább egy révedő, egy más világban élő valakire emlékeztet. Nincsenek gondjai, nincs autója, nem ül repülőgépre, pedig sokat utazik a világban. — Régi, kimondottan falusi témákat szeretek megfesteni. — Mit ért ezen? Körbemutat. — Az öregek, a falvak elmagányosodása, a születés, a halál ... Ezek valóban régi témák. — Hadd kérdezzem meg . .. Mióta fest? — Amióta az eszemet tudom, amióta emlékszem a magam körüli dolgokra. — Hadd kérdezzem meg ... Miért fest? Csönd van. — Hát végül is, ez a tanult szakmám is. * öttevényen született, s az iskolák elvégzése után Győrbe ment szakmát tanulni. A Né- meth-féle címfestő műhelyben tanulta ki a címfestést. A Vagongyárba került deko- rátornak. — Kerestem talán kétezer forintot ötvenhétben — meséli derűsen —, hát nem erőltették meg magukat. Akkor aztán elmentem a SIÓTOUR-hoz, szintén dekorosnak, ott valamivel többet kaptam. És megvettük a balatonszemesi házat. — Dolgozik most valahol? Furcsán, tekint rám. — Dehogyis. Szóval ... Arra Az „őrbódé”
