Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-14 / 282. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM — MŰVÉSZET 1979. OKTÓBER 14. IRODILMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT—1979 A TARTALOM »ól t ICAIAM MAITOK KAROLYI AMV . PA*Ti NAGY LAJOS PAUGZSlf TAJCAT5 QYULA WKMÖ SANOOA vasa A Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Takáts Gyula költeményeit olvashatjuk. Az író új kiadásban megjelent regényéről Pomogáts Béla írt elemzést. A lírai rovatban emellett többek között Kalász Márton, Károlyi Amy, Parti Nagy Lajos, Pál József, Tóth Éva és Weöres Sándor verseit közli a folyóirat. A szépprózai írások sorában Esterházy Pétét és Mészöly Miklós elbeszélését, Jékely Zoltán kisregényének új részletét és Csányi László útirajzait találjuk. A tanulmányok, jegyzetek közül figyelmet érdemel Csoóri Sándor három bevezetője és Németh Lajos Balázs Irén textil- művészetéről szóló írása. Ebben a számban közli a folyóirat A nyugati magyar irodalomról szóló rádió-beszélgetés második részét, valamint a „Versről versre" sorozatban Kassák Lajos: A költő önmagával felesel c. költeményének elemzését. Takáts Gyula Levlap Granadából Baranyába Igen... Ide kellett a pénz! Templomba, palotákba fénylett a kereszt s az arany Madridból átfolyt Flandriába. Kert és ötvös ... Soha egy végvár! És várhatta Lajos király. Az folydogált, csak a Csele s fénylett a baranyai táj. És lön! ... Bizony, hogy lett csoda! S melyik nagyobb? ... — Hogy itt vagyok vagy Granada? ... E lorcoi- világ, amelyben járok, mert kelet jött otthon is! Ragyogva, mint a páva ... Dráván a híd s nagy mozaik Konstantinápoly álma ... Pál József A szél védő üvegen széttört kitin lepkeszárny szétrobbant potroh és lepkék egyéb kacatja és szétlapult drosophila melanogasterek és poszméhek bogácsok karcsú darazsak s a pöttynyi koszból ki tudhatja hányféle bogár a gyalogosnak a járdán és ahol járda nincs útpadkán vagy a kerékpárúton kell közlekednie és a lakott területen kívül pedig az úttest menetirány szerinti bal oldalán tehát a közlekedő járművekkel szemben a gyalogosok ne közlekedjenek szárnyakon és ne szárnyaljanak a közútak felett vödör szivacs autósampon langyos víz takarítás temetés Csernyi László Útközben írtam II rinoceronte A settecento Velencéje a boldog romlottság, a magától értetődő züllöttség időszaka, amikor illik eltékozolni az apák összekuporgatott pénzét. Látszólag még minden a helyén van, a Hivatal komolykodva végzi munkáját, s egyáltalán nem mindegy, hogy valakiről mit jelentenek a besúgók, de a callék vízében már Casanova árnya ring, s az álarcos dámák Goldoni vígjátékain derülnek. Egy lángész és egy szélhámos ... A farsang hat hónapig tart, a koldusok is álarcban kéregetnek, a zárdákban bábszínházát játszanak, s éjszakánként apácák vágnak át a néptelen utcákonv találkára sietve. Mindenki új, mindenki gazdag és könnyelmű. De a settecento Velencéjének van egy másik arca is, amely a pusztulás partján szelíd elégedettséggel néz életére, s kispolgári megröqzöttsé- gekben él. Tiepolo, Piazetta,- Bellotto. Zuccarelli barokk szim- ponpája mögött, szegénysége örökkévalóságában él a vidékies Velence kispolgársága: Pietro Longhi művészetéből tudjuk, s erre figyelmeztet az arcképek pasztelljével mentegetőző Rosalba Camera is. Ezek a portrék tulajdonképpen a magyar biedermeier ártatlan arcmásaivaf rokonok, ami természetesen nem jelenti azt, hogy értékben sem emelkednek fölébük, de ugyanaz a megbocsátható vágy fűti őket, a kicsinyes sóvárgás a maradandó, ság után. Minden bevégeztetett, most már az örökkévalóság az egyetlen lehetőség, amiben még hinni lehet. Camera ezt is a lágy és porózus pasztelí- re bízza, mintha azt mondaná, így is, a valóság szép színeivel együtt, porból vétettünk és porrá leszünk. De mégsem ő az igazi settecento, hanem Pietro Longhi, aki egy fotoriporter buzgalmával örökítette meg napjait. Képein az egész társadalom felvonul, a szép parasztlánytól a közönyös lordig, s ha festményeit egymás mellé állítjuk, kibővítve azt, amit a Ca Rezzo- nicóban láthatunk a XVIII. század Velencéje vonul el előttünk; hibátlan körkép. Urak és dámák, papok, apácák, vadászok, jósnők, alchimisták, iparosok, mindenki. Természetesen a rinocérosz is, a századközép velencei szenzációja. Ez a kép sem nagyobb, mint a többi, a hatvanszor ötven körüli méretet szerette, miután a fiatalkori balsiker leszoktatta a monumentális utáni vágyról. Ne várjunk csodát ettől a kis képtől, melynek nagyobbik felét a szénát ropogtató rinocérosz tölti ki. Semmivel sem mond többet, mint amit ígér, bemutatja a rinocérosztr s a gyöngébbek és kételkedők kedvéért terjedelmes szöveget is rajzolt a képre: Verő ritratto di un Rinocerotto, condotto in Venezia I’ anno 1751: fatto per manó di Pietro Longhi per com- missione del N. O. Giovanni Grimani dei Servio Patrizio Ve-* neto. Longhi rinocéroszán kívül nem láttam rinocéroszt, az ábrázolás hűségét illetően tehát nem vagyok megbízható tanú, bár nem tudom, hogy van-e ennek jelentősége. Ugyanis fontosabb marja a tény: egy festő úgy érzi, nem térhet ki a valóság elől, még akkor sem, ha az egy rinocérosz képében jelenik meg előtte. Bizonyára először látott ilyen állatot, tisztelete jeléül nagybetűvel írta nevét, s oly érdeklődéssel szemlélte, ahogy mi néznénk azt a Mars-lakót, aki szemünk láttára szállna ki a szentendrei hajóból. De beéri a ténnyel, nem keres titokzatos összefüggéseket, nem érdekli a magyarázat, csak a valóság érdekli, vagyis a rinocérosz, amelynek képét Grimani úr egyébként is megrendelte tőle. Tisztelettel hajlok meg a jó- ravoló Longhi alázata előtt. Drezda A történelem tanúja: amikor először jártam itt, Drezda még romokban állt. A Prager Strasse, az újjáépült város egyik büszkesége, vígasztalán rét volt, kopár mezőség, melynek végén árván meredt a Kreutzkirche tornya. A Zwinge- ren dolgoztak, a hajdani Frauenkirche romjairól sem döntöttek, — ma a háború iszonyatának emléke, akkor a városkép természetes része volt. A Hofkirchét állványok fogták közre, de a főhajót már büszkén mutogatták az ide tévedt turistáknak, azzal együtt, hogy az egykori márványoszlopok helyébe festett gipsz került. „A megtévesztésig hasonló" — mondta egy hölgy, s bátortalanul bólintottam, mert éppen ■ megtévesztő volta zavart. Ha ma végigmegyek a Prager Strassén, félénk csodálattal nézek mindent; enyhén kispolgári bevezető egy ma is szép városhoz. Túl sok a beton, az agyafúrt szökőkutak- ból kevesebb is elég lenne, s a körmozit is elengedném. De ez az én dolgom. Mert ha ezt a kulisszákkal kirakott díszfolyosót elhagytuk, egyszerre egy Canalettó-kép részei vagyunk, amit az Elba szürke szalagja szel át. A múlt jelenné vált, indulhatunk. Mi egy város titka? Drezdát elesettségében szerettem meg, romok közt bukdácsolva, az apokaliptikus pusztítás után, amikor sokan abban is kételkedtek, hogy egyszer majd kikéi romjaiból. A vendéglőben idős nők egykedvűen beszéltek a tragédia részleteiről, s egyikük azt mondta, hogy a halottakat úgy. rakták egymásra az Altmarkon, mint a fahasábokat. Nem tudom, hogy Drezda szebb-e ma, mint hajdanán. Ha a Neustadt felől érkezünk vonattal, az egymás mellé sorakozó tornyok ujja nosztalgiával mutat az égre, de nem tudom, hogy mit jelent. Istenre mutatnak, 1944 februárjának bombázókkal fedett, szörnyű egére, vagy csak megszokásból nyúlnak a magasba? A Zwinger a német barokk tovább nem fokozható pompája, a Brühl-terasz a hivalkodás nélküli elegancia. Közben egy kis középkor, pontosan annyi, amennyi néhány percnyi megállásra késztet S rögtön mellette a Fürstenzug, százkét méteres átlagon aluli középszerűsége, egy másik Németországból üzen. Drezda mást is jelent, remekművek sorát, s itt őrzik az egyik legszebb görög szobor, Skopas őrjöngő mainaszának római márványmásolatát. Egy régi utca is megmaradt, ha Drezdában járok, mindig elsétálok erre. Bürgerwiese, ma is így hívják. Péterfy Jenő lakott ebben az utcában, s mint leveleiből tudjuk, innen indult naponta a képtárba. De azt már elfelejtettem, hogy melyik házban vett szállást. Ha tudnám, se sokra mennék vele, mert Péterfy után fél évszázaddal csak az utcanév maradt, a környék csendjét a háború után gaz verte fel, s amikor újjáépítették, nem vették észre, hogy békés szellem lebeg a múlt romjai felett. Péterfy volt. Weimari csend A Herder-templom és a Graben között minden nagyon öreg, az utcák macskakövén még visszhangzik a régen meghalt dámák lépteinek kopogása, pedig már unokáik is vénséges anyókák, akik délutánonként ölükbe ejtett kézzel ülnek a földbe süppedt házgk előtt, s arra gondolnak, mikor hozza a nyugdíjat a postás, s mikor kopogtat be egyszer a postás helyett a halál. A Grabenen túl vége a világnak, ez már a Jakobsfriedhof örök csendje, százados fákkal és néhány nagyon öreg madárral, amelyek akkor is itt röpködtek, amikor Goethe kegyelmes úr örök hűséget esküdött Christianenak. Mert ez is itt történt, 1806, október 19-én, a környezethez illően zajtalanul, feltűnés nélkül. Szegény Christiane! Amikor Geothe „lelki- ismereti házasságot” kötött vele, nem sokkal itáliai útja után. 1788. július 22-én — mert ezt is feljegyezte — még viruló, szépség volt, melyből a valódi házasságra semmi sem maradt. Christiane közben rútul elhízott, arca kivörösödött, talán a bortól és pezsgőtől, amire az évek során ugyancsak rákapott. Nem telt belé tíz év, Christiane a Fraueplanról mint Geothené költözött át a Jakobsfriedhofba, s azóta is egyedül didereg a lapos kővel borított sírban, mert a kegyelmes úrnak, aki a halált sem siette el, előkelőbb környezet dukált, fejedelme mellett. Más is történt. Schillert 1805- ben temették a ma is látható tömegsírba, ahonnan 1826-ban emelték ki csontjait Goethe magához vette koponyáját, napokig Íróasztalán tartotta, ezután majd egy évig a könyvtárban őrizték, s csak 1827-ben került Schiller teteme a Fürstengruft- ba, a fejeledmi sírboltba, hogy itt várja Goethe érkezését. Meg akartam nézni a templomot, de be volt zárva, s nem volt értelme, hogy megkeressem az egyházfit; építészetileg jelentéktelen, XVII. századi szabvány. Lucas Cranach sírjának sincs jelentősége, az eredeti követ bevitték a Herder-temp- lomba, s ide csak a másolata jutott. De Christiane itt maradt, mintha halálában is hű akart volna lenni esküvője boldogságának pillanatához. Sokáig ődöngtem sírja körül. Ilyen az élet, tensasszony, mondtam vállat vonva, lám, kegyed tudta az illemet és mértéket, amit soha nem lépett túl, nem hivalkodott férje rangjával, akinek egyébként sokáig a nevét se tudta leírni, s örökké a Geheimerat maradt neki. Vagy legyünk csak pontosak a halál is ilyen, tensasszony, lám, az urak az elmúlásban is ösz- szetartanak, Steine nagysága is, a múlhatatlan szerelem, odaát nyugszik a Geheimerat közelében, csak a feleséget semmizték ki még a halál nyomorúságában is. Vagy nem is ez a fontos, tensasszony kérem? A hűség nem vár jutalmat, önmagáért és önmagában van, beéri saját tényével? Esőre hajló őszi délután volt Siettem, másnap reggel utaznom kellett. A kapuból bizonytalanul intettem; majd legközelebb folytatjuk. Mert tudtam, hogy visszatérek majd. Chris- tianeért, a hűség tanulságáért? Minek is firtatnánk?
