Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-16 / 254. szám
1979. SZEPTEMBER 16. KULTÚRA DN HÉTVEGE 8. Aki egyetemünkre felvételt nyert, annak keményen dolgoznia kell, minél jobb szakmai és ideoló. giai felkészülése érdekében Rend, felelősségtudat, minőségi munka Részlet dr. Flerkó Béla akadémikus, a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektorának tanévnyitó beszédéből A rektori feladat ellátása nagy megtiszteltetés, de nagy felelősség is. Ezt jól ellátni csakis az egyetemi pártszervezet és tanács, elsősorban tanártársaim, segítségével lehet. Meggyőződésem ugyanis, hogy erőnk a közösségben van; ezért az egyetem vezetésében a közösség véleményét mindig a legmesszebbmenően figyelembe kívánom venni. Biztos vagyok abban, hogy tanártársaim mindegyike egyetemünk szolgálatát tekinti élethivatásának, és amikor bizalmukkal megtiszteltek, úgy vélem, támogatásukat is felajánlották. Szeretném, ha az Egészség- ügyi Minisztérium vezetőivel, különösen a II. főosztállyal, megmaradna a korábbi jó és gyümölcsöző munkakapcsolat. A korábbi szoros együttműködést szeretném fenntartani a megye és a város párt- és állami szer- veivel. Szeretném,- ha városunk gondjainkkal és eredményeinkkel együtt magáénak vallaná egyetemünket. Mi úgy érezzük, hogy e nagy történelmi múlttal rendelkező, napjainkban hihetetlen dinamizmussal fejlődő városban könnyebb a munkánk, különösen hallgatóink nevelése, mert társadalmunk előrehaladása nap mint nap épülő és szépülő városunkban nyer bizonyítást. Együtt gondolkodni és cselekedni Az egyetemi vezetést illetően magam mindig éltem a kritika jogával. Szeretném tehát, ha a jövőben munkatársaim és közösségünk minden dolgozója, az egyetemi demokrácia nélkülözhetetlen elemének tekintené a konstruktív kritikát, és azt gyakorolnák is elsősorban az egyetemi tanács ülésein. Aczél György írta: „Gondolkodni, mérlegelni és dönteni csak akkor lehet valóban eredményesen, ha mindennapjaink jellemzőivé és nem szenzációivá válnak a tisztázó viták, az eszmecserék, a kollektív gondolkodás rendszeres alkalmai. E vitákat jól lezárni vagy összegezni annyit jelent, mint felhasználni a vitafolyamatból mindazt, ami hozzájárulás egy-egy probléma megoldásához, mindazt, ami erősíti az összetartozók egységét.” Elsősorban ugyanis azt szeretném elérni, hogy egyetemünkön együtt gondolkodjunk és együtt cselekedjünk. Ez az egység ugyanis feladataink teljesítésének előfeltétele, ami azonban -»sajnos — nem örök. Szinte nap mint nap kell újra és újra kialakítanunk korrekt és konstruktív vitákon keresztül. A konstruktivitós, a vita alkotó jellege azt is megköveteli, hogy rámutassunk a megoldatlan feladatokra, avagy hibákra. És mint Aczél György írja: „Ebben a szellemi mozgásban nagy szerepe van és egyre nagyobb szerepe lesz a személyiség minőségének, és egyre kisebb térre korlátozódik" az önmutogató individualizmus, a közös érdeket háttérbe szorító önhittség." Feladataink teljesítésének másik előfeltétele, hogy mindenki legjobb tudása szerint végezze munkáját. Társadalmunk fejlődésének jelenlegi szakaszában mindenütt és mindenkitől „jobb minőséget", sőt c lehetséges maximumot kívánják. Egyértelműen megfogalmazást nyert az, hogy ha ki akarunk lábalni a mai nehézségekből, akkor nemcsak a műhe- lyzkben kell másként dolgozni, remcsak ott kell megkövetelni azt a bizonyos hatékonyságot. „ ... sehol sem tűrhető meg — se vezető beosztásban, se a munkapad, se pedig az íróasztal mellett — a fegyelmezetlenség, a kényelmesség, a dolgok félvállról vevése." Egyetemünk társadalmunk szerves része a szocializmus építésében, és a jövőben is az akarunk lenni. Éppen ezért a jelen helyzetben jól megfogalmazott szavak helyett szigorú rendre, fokozott felelősségtudatra és minőségi munkára van szükség. Ezért ma minden becsületes kutatónak fel kell magában tennie a kérdést, vajon az általa végzett kutatás társadalmi hasznossága arányban áll-e a ráfordítással, akár közvetlen gyakorlati felhasználhatósága révén, akár pedig, ha gyakorlati felhasználhatósága még perspektivikusan sem mutatkozik, a kutatás olyan alapvető jelentőségű-e, hogy megismerésünk jelentős előmozdításával szolgálja a haladást. Feljebb emelni a mércét! Gyógyító-megelőző tevékenységünkben az eddiginél is fokozottabban kell beteg-központúságra és humanizmusra törekednünk. Arra a humanizmusra gondolok, amit Hutás miniszter- helyettes úgy jellemzett a közelmúltban, hogy az orvost sem a munkaidő, sem az ünnepnap, sem az éjszaka ne befolyásolhassa a szükséges orvosi tevékenység azonnali és minden részletre kiterjedően maximális gonddal történő elvégzésében. Nem látványos eredményeket kérnek, hanem folyamatosan, gondosan és lelkiismeretesen végzett oktató-nevelő, gyógyítómegelőző és kutató, valamint ezek feltételeit biztosító munkát az egyetemi dolgozóktól, és ugyancsak folyamatosan és maximális erőbedobással végzett tanulmányi munkát hallgatóinktól. Mindkét részről van hellyel- közzel javítanivaló, mert mindkét részen előfordul időnként a munka tessék-lássék végzése, sőt, a kötelező feladatok nem teljesítése, a számonkérés ba- gatelizálása. És ezeknek biztosan szerepük van abban, hogy ez utóbbi években egyetemünkön sem javult a tanfegyelem, sőt — megítélésem szerint — fokozódóban van az „egs-szemlé- let”, ti., hogy az elégségessel éppenhogy letett vizsgákért is épp úgy megkapja valaki a diplomáját, mint a végig tiszta kitűnőért. Aztán odakint az életben úgysem nézi senki sem, hogy milyen minősítésű az a diploma. Terjed a vizsga-hazardirozás is, ti., hogy egyes hallgatók úgyszólván teljesen készületlenül ülnek le vizsgázni a „hátha sikerül” elv alapján, „legfeljebb újra vizsgázom" felkiáltással. Ezt azonban nem engedhetjük meg népünk egészségének védelme érdekében. Ezért fel kell emelnünk az elégséges mércéjét, s szigorúan végrehajtani az elégtelen vizsgákkal kapcsolatos rendelkezéseket. Minden hallgatónkban tudatosodnia kell annak, hogy az egyetem nem a hallgatók kellemes időtöltését, hanem választott — és népünk egészsége szempontjából alapvetően fontos - szakmájukra való minél jobb felkészülést hivatott biztosítani. Ehhez természetesen a tanároknak minden lehetséges támogatást meg kell adniok. Németh Károly mondta Ópusztaszeren : .......a munkát megköv etelni, s hozzá a szükséges feltételeket biztosítani a hatás- körileg illetékes vezetők folyamatos kötelessége. Az, akire emberek sorsa van bízva, akinek irányítani kell másokat, körültekintően, legjobb tudása szerint gondoskodjék a feladatok végrehajtásának feltételeiről, járjon élen a munkában, mutasson személyes példát mindazoknak a teendőknek eredményes elvégzésében, amelyek az általa vezetett kollektívára hárulnak.” Minthogy kettőn áll a vásár, nemcsak a vezetőknek és az oktatóknak, hanem a hallgatóknak is keményen dolgozniok kell e cél érdekében, és erkölcstelen az a szemlélet, amely elfogadja, sőt dicsőíti a minél kisebb erőbedobással elért, éppenhogy elégséges vizsgaeredményt. Különösképpen erkölcstelen ez olyan körülmények között, amikor nem minden jelentkező kerül be az egyetemre, azaz az állapotbeli kötelességét elhanyagoló diák de facto elvette egy másik, nála esetleg szorgalmasabb és tehetségesebb ember lehetőségét, és még ráadásul jórészben az állam pénzén lopja a napot. Aki egyetemünkre felvételt nyert, annak keményen dolgoznia kell minél jobb szakmai és ideológiai felkészülése érdekében. Hallgatóink egy része ezen elveket vallja, és ennek megfelelően reagál. Más része számára azonban mindez csak írott vagy mondott malaszt. Ezért az egyetemi vezetés és a tanszékek feladata az, hogy a hallgatóság ezen részét is a vázolt elvek tanulmányi magatar. fásukban is megnyilvánuló elfogadására nevelje, azaz jelen és jövőbeli pozitív munkaerkölcsük érdekében lehetetlenné tegye számukra a kisebb ellenállás irányába történő mozgást. Ez azonban csakis úgy érhető el, ha minden tanszék reális követelményt támaszt, és azt a vizsgán következetesen érvényesíti. Az alacsony követelmény nemcsak a szakmai képzés, hanem a nevelés szempontjából is helytelen, mert lustaságra szoktat. Az egyetemi vezetés egyik legfőbb nevelési feladatát abban látom, hogy minden tanszéken biztosítsa ennek a szemléletnek az érvényesülését, és azt, hogy a tanszékek is mindent megtegyenek annak érdekében, hogy a hallgatókat segítsék az általuk támasztott reális követelményszint teljesítésében. A példamutatás - kötelesség Természetesen, ismétlem, a nevelő példamutatás szintjét is növelnünk kell. Nem követelhet pontosságot hallgatóitól az az oktató, aki pontatlanul kezdi előadását, a szemináriumot vagy a gyakorlatot. Nem kérheti számon a hallgató kötelesség- mulasztását az az oktató, aki nem, vagy csak félidőben tartja meg gyakorlatát vagy a szemináriumot. Oktatóink számára az alapos és lelkiismeretes neve- Icmunka több, mint kötelesség, személyük megítélésének első és döntő kritériuma. Az elérendő cél itt az, amit Kádár János a budapesti Műszaki Egyetemen tett egyik látogatása alkalmával így fogalmazott meg: „Mi azt szeretnénk, hogy kommunista meggyőződésű, világnézetileg a szocializmust valló, magasan képzett mérnökök, szellemileg és fizikailag erős emberek kerüljenek ki, akik minden tekintetben helyt tudnak állni . . . Szeretném biztosítani önöket, folytassák munkájukat rendületlenül és a színvonalból semmit se engedjenek, hanem ha lehet, emeljék még magasabbra.” Nálunk nem lehet, hanem kell magasabbra emelni a színvonalat az oktató-nevelő munka javításával és reális vizsgakövetelmény felállításával. Monitor segítségével irányított, kobaltágyús besugárzás Beteg-központúság és humanizmus a gyógyító munkában Fotó: Erb János Kanyarkulcs László Lajos új kötetéről „Kanyarkulcs valójában nem létezik. Kezdő bányászokat szoktak ugratni azzal, hogy elküldik őket a kanyarkulcsért. A regény főhőse, noha bányászcsaládból származik, hűtlen lesz társaihoz, élete mélypontján családi boldogsága is válságba kerül. Egy bányaszerencsétlenség mégis megfordítja a sorsát, visszatér a bányába, és élete járán megmenti azt a bányászt, akit bajai, kudarcai legfőbb okozójának tartott — írja új könyvéről az író...” — olvosom a kötet hátán levő rövid fülszövegben. A fülszöveg általában eligazító témamegjelölés. Ritkán fejezi ki a mű lényegét, nem is ez a feladata. Maga a könyv ezúttal perel a fülszöveggel. Végtére is nem volami didaktikus „lám-lám” példabeszédről, mégcsak nem is valami hősies pózról van szó a végkifejletben. Ennél szerencsére az élet, ezúttal a bányászok élete — emberi kapcsolataik, tetteik, döntéseik tükrében — sokkal bonyolultabb, tehát volóság- szerű. Mégis ellentmondásos érzésekkel teszem le a könyvet a záró 234. oldal után. Sok minden kétségtelenül felkavar az életnek ebből a szeletéből, amire az író fényeket vetít. Amit megvilágít. Ahhoz viszont, hogy katarti- kus élményem is legyen általa, valami hiányzik belőle. És van, ami túl sok bene. Hiányzik a művészi sűrítés igényessége, a kialakult drámai szituáció hitelessége. Cselekménye túl részletező, dokumentáris precizitása révén szinte követhetetlenül sok minden történik benne, szerkezete laza. A tényszerű leírások, belső monológok, epizódelemek és epizódszálak; visszapillantó meditációk vagy múltbeli elemeket megvilágító események fölidézése világos rendszer nélkül kavarog a vánszorgó főcselekménnyel egybemosódva, nem egyszer zavaró elhatá- rolatlanságban. Csomópontjain túl sok o véletlenszerű. A regény főhőse Balázs József vájár és bányamentő ugyanis nem egyszerűen renegát. Évtizedes gyűlölet- nyílzáporában dolgozik a bányában. Csapatvezetője (Schallenberg Vilmos) élete zátonyát látja benne: egykori fájdalmas szerelmének, Erzsinek a fiában, aki most a keze alatt dolgozik. A főhős szeretné tisztázni, rendezni vele ezt a helyzetet, ám gyáva hozzá. Inkább tűr. De. Amikor egy fiatal, kezdő bányászt Vili bácsi egy durva „kanyorkulcs”-szi- tuációba kényszerít bele, a főhős megvédi a gyereket és kis híján agyoncsapja főnökét. Elrohan a bányából, hogy ne legyen gyilkossá, mert „innen többé egyikőnk élve nem jön fel . ..” Gazdálkodik, zöldséget termel, sikeresen. S amikor (Schallenberg -szabálytalan töltete nyomán) az omlás bekövetkezik, véletlenül éppen arra jár új Fiatján, amelyik véletlenül éppen elromlik a közelben. Sorsát tehát — élete valóban válságos helyzetében — nem a szerencsétlenség . „fordítja meg". És nem visszatér a bányába, hanem beszökik, részt vesz a mentésben, ahol halálát leli. László Lajos könyvének mégsem ez az alopvető hibája. Egy szép, megrendítő novellára, kisregényre való értékes anyaga van. Amién, nél több,^ azt a mű tartalmilag, művészileg megsínyli. Főhőse o szálak özönéből nem képes igazán kirajzolódni. Párától homályos tükörből tekint ránk. A tükröt az író egy-egy mozdulata letörli. Ilyenkor tűnik fel az is, mellékalakjai mennyivel sikerültebbek! Schallenberg komisz darabossága, lelket- lensége és konok gyűlölete; ° Flóra-szerelem megkapó életszerűsége, a bányaműn- ka kegyetlen, emberpróbáló, embereket felörlő, mégisvál- lalóst, hűséget sugárzó at- m.?s.zf®rája csomózzák azt a kötést, amellyél érezzük: ezt a könyvet azért érdemes végigolvasnunk: Nehéz mindent elmondanom, mert László Lojoshoz az átlagos szimpátiánál mélyebb emberi, talán baráti vonzódást érzek. És hogy ez a kötete kevésbé sikerült, abban most nem elsősorban őt hibáztatom. Lektora válogatja, mennyit enged tovább. Irodalmi kritikánk pedig sokszor udvariasan „ismertet”, mellébeszél vagy még udvariasabban hallgat. És nemcsak az ő esetében. László Lajos tehetségéről, értékeiről riportjaiban és több kötetében is meggyőzhetett, meggyőzött bennünket. Nagyszerű megfigyelő, mélyen érző ember, oz empátia kivételes erényével fölvértezve. Konok elkötelezettséggel vizsgálja, kutatja s vetíti elénk a munkásemberek, bányászok életét, átmeneti korunk ellentmondásokkal terhes évtizedeiben, Humanizmusa és a nehéz életűek iránti vonzódása igen rokonszenves írói . habitus, ami több figyelmet és tiszteletet érdemelne. Tatán ez is oka, hogy a kötet, amit úgy •istenigazában letesz elénk, egyelőre késik. Hiszem, nem sokáig. Alakjai körülöttünk élnek. Mellettünk, velünk. Fő értékét ebben látom a Kanyarkulcs esetében is. (Kozmosz Könyvek, 1979.) Wallinger Endre Andor Attila rajza
