Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)

1979-09-23 / 261. szám

DN HÉTVÉGE 10. HAGYOMÁNY 1979. SZEPTEMBER 23. Móricz Zsigmond asszonyai R abszolga voltam, aki mindig asszonyoktól függ — ír­ja Móricz szarkasztikuson. Ez csak részben igaz. Élete során elvárta és megszokta, hogy az asszony beleolvadjon férje sorsába. A móriczi elgondolás szerint a férj feladata a pénzkeresés, az asszonyé a beosztás, a ta­karékosság, a gyerekekkel való küszködés. Magát Odüsszeusz- nak mondja, aki Kirké fogságában élve és égve nem tud szabadulni a benne dúló szilaj viharoktól. „Két asszony harcol most meg rajtam, s nem szabadulok, csak ha meg­haltam." Az egyik asszony: Holies Janka, a másik: Simonyi Mária. Janka Első találkozásuk rosszul si­került. A kispesti magánpolgári iskolában tanító Holies Eugé­nia 1902-ben egy jótékony célú házi mulatságon találkozott össze Móricz Zsigmonddal. A vékonyhangú, kissé izgatott fia­talember kétszer is megmondta a nevét. A második bemutat­kozásra a társaságban Janká­nak nevezett hölgy keményen rávágta: — Már mondta egy­szer! De más baj is történt. Ami­kor táncra került a sor, kide­rült, hogy Móricz Zsigmond nem tud táncolni, s így egész idő alatt félszegül viselkedett. Jankának azonban tetszett az ilyen „íróféle" fiatalember. Elő­ző udvarlója is, egy jogász, szép verseket írt hozzá, s Zsi­gáról is azt hallatja, hogy a „jövő legnagyobb költője." Iz­gatta az az ismeretlen lehető­ség, hogy író felesége lehes­sen. Holies Eugénia — Janka — kitűnő pozsonyi tanítói diplo­mával a Gömör megyei Vas­hegyről mint bányatisztviselők ivadéka szegődött el óradíjas­ként Kispestre. Nem akart kö­zel maradni a felvidéki hegyek világához, főleg nem szüleihez, boldogtalan családi életük mi­att. (Az apa és az anya évekig nem váltottak szót egymással.) Nehezen indul közöttük a szerelem. „A fiú lázban ég, hó­dít verssel, szóval, csókkal, tervvel; — a leányt is elkapja a tűz, de óvakodik,. védekezik, követel és a jövőbe néz.” (Mó­ricz Virág). A fiú is elbizonyta­lanodik. Még ez év szeptem­ber 13-án beiratkozik Pesten az egyetemre, de másnap már Kisújszállásra utazik nagybáty­jához gimnáziumi helyettes ta­nárnak. Itt megírja Kossuth La­jos 1848-ban című egyfelvonó- sosát, s már jön is vissza Pest­re. Pallagi Gyula mindenfelé beajánlja unokaöccsét, de hiá­ba. Végül is az 1903 decembe­rében induló Az Újság c. lap­hoz kerül, ahol a gyermekrovat szerkesztésében vesz részt havi száz koronáért. Sokáig Janka is állástalan. Végre Csetneken egy beteg tanítót kell helyette­sítenie. A csinos tanítónő any- nyira megtetszik a „beteg”-nek, hogy feleségül kéri. De ez már sok volt Móricznak. Azonnal el- jegyzi, majd 1905. január 5-én, Janka születésnapján, szűk csa­ládi körben megtartották az esküvőt. Rájuk szakadt a szegénység. Hogy kiláboljanak belőle, Mó­ricz ír, ír és ír. Belekezd Mé­zeshetek című regényébe, Hu­nyadi László című drámájától is sikert remél ... Házasságuk első évének de­cemberében megszületik Ban- dika, aki azonban nyolchóna­pos korában agyhártyagyulla­dásban meghal. Ugyanígy jár a második Bandi is. A három leány azonban: Virág, Gyön­gyi és Lili — életben marad­nak. Milyen asszony volt Janka? A fáklya, a Harmatos rózsa és a Galamb papné tükrözik leg­inkább egyéniségét, bár majd­nem minden regényében van valamiféle vonás belőle. Tudott kevés pénzből háztartást vezet­ni, gyerekeket nevelni, hűsé­ges, tiszta, póztalan volt. Csak csökönyösen ragaszkodott egyéni elveihez, önmagában kialakított nézeteihez. Házas­ságával kilépett ugyan szülei szűk világából, de a móriczi életet sem tudta befogadni so­ha. Egymás mellett élnek — ketten egyedül. „Nem értik egymást, csak szeretik." (Mó­ricz Lili). Központi alak akart lenni Móricz életében. Ezért volt szin­te minden percére féltékeny. Számon tartotta férje minden pillantását, zsebpénzét, baráta­it. „Janka úgy érezte — írja Móricz —, tőle rabolják el az emberek azt, ami neki, s csak neki jár...". S amikor Móricz kirepül a „sziklafészekből”, s Debrecen­ben kézzel veti papírra (írógé­pét Janka nem adta ki), leg­kedvesebb regényét, a Pillan­gót, s huszonhárom nap alatt tíz tárcát, egy drámát is ír, odahaza kitör a vihar. Móricz nincs otthon karácsonykor, de a huszadik házassági évfordu­lóra, január 5-re sem érkezik meg. Janka úgy érezte: csatát vesztett. Másodszor is veronai­hoz nyúl, de most már utoljá­ra. A megható búcsúlevélből is kicseng a férjét féltő szerelmes asszony gyötrődése: „... Ha én már meghaltam, magammal viszem a maga adósságát a sírba, a maga arcáról lemossa az én kicseppenő vérem mind­azt a kínos, zavaros, gyötrő ér­zést, és csak egy, egyetlen egy kép marad rajta: a tiszta, utolsó és legutolsó és öröktől örökké tartó egyetlen biztos nyugalom: az én rendíthetet­len szerelmem és a maga eb­ben bízó, ettől élő becsületes, nyugodt lelke." Móricz Zsigmond évek múl­tával sem tudott igazán meg­szabadulni Janka emlékétől. Arcképét — hátlapján a fel­írással: lanka vár — állandó­an a tárcájában hordta. Mária 1888-ban Szakolcán Simonyi József uradalmi vadász ötödik gyermekeként pottyant a böl­csőbe: Mária. A később még egy fővel szaporodó család szeme fénye a vörösszőke ha­jú, szürke szemű, karcsú alakú, remek mozgású Mária lett, aki a színiakadémia elvégzése után 1912-ben oly sikeresen szere­pelt Kassán Strindberg Hattyú­vér című darabjában, hogy Beöthy László, a pesti Magyar Színházhoz szegődtette Simo­nyi Máriát. Mária nemsokára Pest egyik kedvence lesz. Sikerei csúcsán meggondolatlan házasságot köt Kerpely Jenő gordonkamű­vésszel, de a nászút utón szét­válnak útjaik. 1923-ban Móricz Zsigmond közismert író, aki fojtóan ver­gődve házassága bilincseiben, új élmények keresésére indul. A Búzakalász próbáin kerülnek először személyes kapcsolatba. A színmű Mártája elfogadja a szerző udvarlását, de az új hó­dolót sokáig nem veszi komo­lyan. Pedig Móriczra elbűvölő hatással .van: „Mikor legelő­ször megláttam, már úgy tűnt fel előttem, mint a szerelem csillaga. Venus az ég alján, csodálatosan izzó fényben, de gőzkörrel körülvéve.” Janka halála után rövidesen híre jár, hogy Móricz feleségül vette Simonyi Máriát. Az író a sajtó útján tiltakozik: „Én magam egyelőre síremléket építek és nem oltárt." Közben mégiscsak küldi Máriának a szenvedélyes vallomásokat: „Én nem tudok, és nem akarok ma­ga nélkül élni... egy év óta egyetlen pillanatom sem volt maga nélkül, mert szeretem.” (1925. január 29-i levél.) A 37 éves Mária fél, képes lesz-e a színészi hivatás betöl­tése mellett eleget tenni a nagy író elképzeléseinek, a négytagú családnak, képes lesz-e megbirkózni egy testet­len lénnyel, Janka állandó je­lenlétével. Ezért nyolc hónapig nem találkozik az íróval. Már- már elhamvadni látszik a nagy tűz.. . Mert közben Móricz kapcsolatba kerül Magoss Ol­gával, egy katonatiszt özve­gyével, aki nagyon hasonlított Jankára. A Debrecenben élő asszonnyal gyakran vált kitárul­kozó levelet. De a sors bele­szólt. Váratlanul találkozik az Opera előtt Máriával: a régi tűz fellobban, és az író negy­venhetedik születésnapján, 1926. június 29-én (ő ezt tar­totta születésnapjának) Péter Pál napján házasságot kötött Simonyi Máriával. Az új házasságban is Móricz azt akarta, amit az elsőben: maradéktalan odaadást az élet minden megnyilatkozásában, az érzések, a hangulatok kitá­rulkozásában. Mária azonban, miként azt előre látta, nem tudta vállalni ezt a szerepet. Szép, szelíd, szótlan, vidám te­remtés volt, de birtokolni nem lehetett senkinek. „Sugározza az erotikát, de ő maga nem szédül meg sugaraitól." (Mó­ricz Lili). Mária csakhamarba- rátságot kötött a három Mó- ricz-lánnyal, de érezte, nem anyának született, hanem ba­rátnőnek. Nem akart gyereket szülni, irtózott attól a gondo­lattól, hogy regénytéma legyen, modellül szolgáljon. Megpró­bált alkalmazkodni az adott körülményekhez, még a szín­padról is lemondott, pedig Lili szerint (aki egyidőben Pécsett volt színésznő) „különös szép­sége vibrált, hódított.” Móricz is tele panasszal. „Az is gyötör — írja —, hogy ká­rára vagyok a Maga érvénye­sülésének. Nem élhet szaba­don mellettem, mint színésznő, s én nem tudok segíteni, mert nem tudom Magát megírni. Négy és fél éve, hogy együtt vagyunk, egy sorom nincs az­óta, amiben Magát írtam válna meg.” „Egész különös, a Mú­zsa megszűnt abban a pilla­natban, ahogy — feleség lett.” Más bajok is történnek. Má­ria mindent megtud a debre­ceni asszonyról és egy utcáról felszedett lányról, Csibéről. Nem akar tovább küzdeni Mó- riczért. Tízéves kapcsolatuk sohasem fejeződött be, mert 110 nap múlva, 1942. szeptember 5-én Móricz elvált az egész világtól. Csibe 1936. szeptember 25-én éj­jel Móricz Zsigmond gyalog ment haza, amikor a Ferenc József (ma: Szabadság) hídon egy fiatal lánykát vett észre, aki a hídról mereven nézte a vizet. — Mit csinál itt? — kérdez­te. — Be kellene ugrani, az anyja szemit. — Miért nem ugrott már be? — Nézem, hogy tán a part­ról könnyebb. Az író hosszasan elbeszélge­tett az életunttal, akiről kide­rült, hogy takarítólány, szülei nincsenek, ógyrajáróként lakik Lágymányoson; sokkal tartozik a „mamá"-nak, nem mer ha­zamenni. Másnapra a Hadik-kávéház- ba hívta meg az író Erzsikét, aki azonban nem mert be­menni, mert egyrészt még so­sem járt kávéházban, másrészt szégyellte kopott ruháját. Mó­ricz, illetőleg álnevén dr. Ko­vács, új ruhát vett Erzsikének, s aztán sokáig elbeszélgettek Erzsiké életéről. A lánynak csak az tűnt fel, hogy „az úr” min­den szavát leírta. Erzsi pedig napokon át oly bőséggel buzo­gott, oly ártatlanul csipogott életélményeiről, hogy Móricz elnevezte Csibének. „Csodála­tos zseni, ahogy beszél” — mondta róla otthon. Csakha­mar „sorstársnak és anyagiak­ban is osztozó társnak" tekin­tette Csibét. Színdarabot ír róla, amelyet Máriának is be­mutat. Beszélgetés közben el­mondja Máriának: „Bennem a gyerekkel szemben a szere­lemnek semmi nyoma sincs, számomra a forrás az az ösz- szekötő kapocs avval a világ­gal, amelyet képvisel.” Mária csak nevetett, látszott rajta, nem hisz szavainak. A Csibe-novellák meghozták József Attila barátságát is. At­tila saját keserű életét látta bennük. „És a Csibe biztosan József Attilának köszönhette, hogy nem hullatták vissza a semmibe, hanem inkább zászló lett belőle és emlékeztető.” (Móricz Virág) Közben a sikertelenségek, a fáradtság, a gyakori fejfájások megtörik erejét. Lányai felnőt­tek, férjhez mentek, elhagyták Leányfalut. „Most már majgam vagyok a kertész, mert minden kertész megcsalt, becsap és lep, és semmit sem produkál.” Ebben az egyedüllétben be­szélgető társra van otthon is szüksége. Adva az új „modell”. Jóvá akarta tenni mindazt, amit a társadalom a gyengék ellen elkövet. Ezért Csibét ki­emeli embertelen környezeté­ből, tanítót fogad melléje, aki a polgári iskolai vizsgákra elő­készíti. Magához veszi kertész­inasnak, együtt gyönyörű mus­kátlikat nevelnek. Ha nyáron lányai az unokákkal ellátogat­tak Leányfalura, a „tanyára”, ahogy Móricz a kertjét nevez­te, olyankor tapintatból Csibét falura küldte, ahhoz a család­hoz, ahol Erzsi közben kinyo­mozott négyéves Imre fiát ne­veltette. Később örökbe fogadta Lit- kei Erzsit. „Nagyon szeretem, olyanformán, mintha lányom lenne." így lett Csibe Móricz­nak negyedik lánya. És ihletője és modellje Móricz egyik kor­vádló regényének, az Árvács­kának. Emlékek Móra Ferencről Őt is — mint annyi hírességét a 20. század irodalmának — a szombathelyi kultúrpalota pó­diumán láttam és hallottam. Sajnos, ez már élete utolsó, de éppen annál fényesebb idő­szakára esett, amikor — a nehéz és munkás évtizedek után — a hatalom is kegyeibe fogadta. Szándékosan mondom így, mert az olvasók tömege: a gyerme­kek és felnőttek, itt és a hatá­rokon túl, már a húszas évek óta írójuknak vallották Móra Ferencet. Könyveit rongyosra olvasták. Valamilyen jubileum hozhat­ta mozgásba a „hivatalos fóru­mokat", és Móra Ferencnek hirtelen elfeledték és megbo­csátották „destruktív" írásait: a magukénak próbálták kisajá. títani. A szegedi múzeum tudós igazgatóját a szegedi Ferenc József Tudományegyetem dísz­doktorává avatták. Kiskunfél­egyháza — a szülővárosa — pe­dig a város díszpolgárává vá­lasztotta. Hogy Móra Ferenc miképpen reagált erre a kéretlen szerep­re, arra szeretnék egy ismeret­len Móra-levéllel bizonyítékot szolgáltatni. Ám ne vágjunk elébe a dol­goknak. Eqyelőre üljünk be a szombathelyi kultúrDalota nagy­termébe, és nézzük, mi törté­nik a dobogón. Móra Ferenc író estjén vagyunk. Móra Fe­renc engedelmet kér a mélyen tisztelt közönségtől, hogy az előadói asztalt a sarokba állít­hassa, azután keresztbe tett lábbal leül a székre, és — újabb engedélykéréssel — szivarra gyújt. Aztán beszélni kezd, pa­pír nélkül, szivarozgatva. A többi már olyan bűvölet volt, amelyet nem őriz meg írásai varázsa és kedvessége sem. Soha semmi fel nem idéz­heti azt a közvetlenséget, ame­lyet ez a kedves cseyegő adott a szó Arany János-ióédességé- vel. Pedig alakia • .nem volt „Arany János-i”. Igaza van a róla szóló Karinthy-írásnak: „Ahogy felállt, elémjött — írta Karinthy nekrológjában — meg­lepetést kellett elfojtanom, más­nak képzeltem. Az Arany Já- nos-i hagyományos,^maavT-kpl- tő"-típus helyett egy’angol dip­lomata, vagy norvéq tudós fi­nom, intellektuális, fegyelmezett férfiassága kifejezésében, moz­dulatokban: lélekarc, aminek minden vonását belső erők for­málták, rajzolták meg, a sűrű szemöldök s a kifelé figyelő te­kintet alatt. S mo'nlv melv Voltaire-ére emlékeztetett. Csak a szivarját tartotta úgy, ahogy Jókai, Mikszáth, Bródy Sándor." Ez az ábrázolás hiteles. Szmoking helyett kordbársony kabátot hordott felol>'n«ókör- útján. Az alakja, de még in­kább az arca: festői. Selymes fehér haj — amelyről külön ta­nulmányt írt Móricz Zsigmond —, piros arc, szinte az egész­ség reklámképe Pedig a halá­los kór már megtámadta. Szivarjának füstkarikáinál csak szellemes csevegése szállt édesebben és magasabban a terem csillárfényében, és a me. sétváró közönség kacagott, holott a humor kése néha gyil­kolt, és a mosolygó arc egy pil­lanatra meqkeményedett: a tár­sadalom húsába vágott. A nép­ről szólt és a népet elnyomó hatalomról, amelynek nagy és nehéz a palástja. Utolsó éveiben szinte divat­ba jött. Nem akadt magyar vá­ros, ahol meg ne fordult vol­na, és úqy ünnepelték, ahogy a hegedű vagy zongora híres művészeit szokás. Iqy jöttünk össze vele mi is, vasi toliforgatók. Szombathelyi szereplése után kapcsolatunk nem szűnt meg, és a barátság jogán a szombathelyi irodal­mi társaság részéről köszön'öt- tük írói jubileuma alkalmából. Móra Ferenc válasza dokumen­tálja, hogy nem kereste ezeket a „kitüntetéseket", sőt terhet jelentettek számára. Amit pedig azokról az időkről ír: vád az akkori állapotok ellen. Levelét (csodálatosan eredeti írásával) őrzöm egy dedikált képével és — sajnos — gyászjelentésével együtt, melyet a család küldött meg, 1934-ben. Az idézett levél 1933. február 8-án érkezett a szombathelyi Kultúregyesülethez — pontosan halála előtt egy évvel. A „Somogyi könyvtár és a városi múzeum, Szeged” le­vélpapírján írta, négy oldalon: „Szeged. 1933. február 6. Nagytekintetű Elnökség! Kétegyházán ősök jelentkez­tek, akiknek ezekben az idők­ben jutott eszükbe napvilágra kívánkozni, amikor idefönn azt hisszük, hogy jobb azoknak, akik már odalent vannak. Ung­vári, Munkácson, Beregszászon kötelességet teljesíteni jártam, mint Julián barát Hungária Magna-ban: egy kicsit nyava­lyogtam is, ami a téli peregri- nálással mindig velejár. Mind­ezeket mentségül bocsátom elő­re, hálám késésének magyará. zatául. De azon se méltóztas- sék csodálkozni, ha a hála most már végképp elmarad. Hóna­pok óta jóformán mást se te­szek, minthogy szégyenkezem azok miatt a díszek miatt, ame­lyeket kéretlen rámaggatnak és lesütöm a fejem a mindenfelől áradó szeretetnek azok elől a túlzásai előtt, amelyek a pusztai pocsolyaháttal el akarják hitet­ni, hogy ő tengerszem. S na­gyon őszintén mondom, hogy semmilyen köszöntéc nem h-’-itt akkora zavarba, mint az önöké, amely szebben muzsikált, mint a többi, s talán azért isjcülö- nösen jól esett, mert arról a táj­ról jött, amely életem mesés­könyvében úgy szerepel, mint fekete hajam korszaka, s annál drágább emlék, minél fehérebb lesz a hajam. A véletlen kedves iátéka volt, hogy amikor az önök ked-es levele visszaülte­tett a lövői kis katedrára, Sop­ronban egy deresedő hajú ta­nár úgy köszöntött, mint egyko­ri természetraiztanárát. Mind a két köszöntéstől egyszerre szaladt tele a szívem könnyel és mosolygással. Ezt az őszinte vallomást szí­veskedjék tőlem hálanyilatko­zat gyanánt addig is elfogadni, míg valamelyik dunántúli csa­vargásomban módom nem lesz Szombathelyre is elcsellengni egy kicsit, hogy megszoríthas­sam Elnök uram és Főtitkár uram gyöngyfűző kezét. Mélységes hálával és szívbé­li köszöntéssel vagyok az egye­sületnek öreg szolgája: Móra Ferenc” A levél sokféle formában do­kumentum a harmincas évek magyar világáról, a maga sze­repéről, betegeskedő állapotá­ról és lírai érzékenységéről, amely a külszín alatt az igazi valóságot mutatja. A Móra-emlékek közül még szólni kell az utolsóról, melyet tőle kaptam, halála előtt pár hónappal. 1933 őszén megope. rálták. Ő és tisztelői azt hitték, sikerült a műtét, üdvözlő so­raimra képeslapot küldött ott- vel van lefényképezve. Humora honáról, melyben Nagy Endré- még itt sem hagyta el, bölcs rezignációval lekicsinyít beteg­ségét, magát Nagy Endrével azonosítja: „Szeged, 1933. október 10. Jaj, lelkem, de komolyan vet­tétek a dolgot, egész zavarba hoztatok a leveletekkel. Azért veszem segítőtársul a köszönet­mondásban Nagy Endrét. Fél­reértés ne legyen belőle, az a Nagy Endre az ábrán, aki ül. Hálás szívvel ölel öreg bará­tod : Móra Ferenc.” Persze, hogy a csontrasová- nyodott alak volt Móra Ferenc. Azután már csak a gyászje­lentés jött a családtól 1934. február 8-án. A korabeli kegye­let felsorolta címeit és kitün­tetéseit, pedig csak egyetlen dísze és méltósága volt: a ma­ga írói rangja. Ez az egyetlen tisztsége és hatalma, immár egy nemzedék távolságából, még teljesebb és pompázóbb: művének és igaz emberségének csalhatatlan bi­zonyságául. Bárdosi Németh János Tóth István dr.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom