Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-30 / 268. szám
1979. SZEPTEMBER 30. MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. 70 éve született Amerigo Tot Tóth Imrét ma Amerigo Tot néven ismeri a világ, s mint egyik legnagyobb élő szobrász- művészt méltatják. Negyven éve Olaszországban él, de magyarnak vallja magát. „Csurgón születtem egy szőlőhegyen, Magyarországon, ősszel és azt mondják mustban fürdettek meg engem.” A budapesti Iparművészeti Főiskolának, majd 1929-től a dessaui Bauhausnak, a kor legmodernebb művészeti iskolájának lett tanítványa, Moholy- Nagy Lászlónál és Paul Kleenél, Párizsban Maillolnál tanult. Ahogy Hitler hatalomra jutása után a Bauhaus sorsa is megpecsételődött, Tóth Imrének is menekülnie kellett. Forradalmi magatartása miatt letartóztatták. A koncentrációs táborból sok vándorlás után Ausztrián át Itáliába menekült. A második világháborúban olasz partizánként vett részt a felszabadító harcokban. Szerb Antal így írt a fiatal magyar szobrászról, aki 1937ben gyalog érkezett Rómába: „ ... A Via Flaminán jött be, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy mindig ott vonultak be észak' felől a győzelmes idegenek. Aztán ide ért fel az első este, a Gianicolóra. Megvárta, míg a parkból mindenkit kikergetnek és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon és ott aludt egy bokorban, Róma fölött, lábánál a város. Hajnalban felkelt, levetkőzött és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben. így vonult be Rómába a hódító. A kis szobrászból talán nem lesz semmi, örök éhezés talán a sorsa és ki tudja, mi. És mégis hódító, csak a hadsereg hiányzik." Azóta szobrai, plasztikái meghozták számára a világsikert. Ott [ett elismert, a legnagyobbak között számon tartott művész, ahol Leonardo és Michelangelo alkotott; Itáliában, ahol a művészi rangot nem adják ingyen. Monumentális művek egész sorát alkotta meg. Elkészítette a római Termini pályaudvar homlokzatának százharminc méter hosszú, két és fél méter magas szalagdíszítményét, ezt a modern, csuparit- musú fémplasztikát, alumínium lemezekből. Luigi Nervi, a nagy olasz építőművész felkérésére, aki a római Sportpalotát tervezte, elkészítette a Sportpalotában levő díszpáholy tizenhat méter széles, két és fél méter magas mellvédjének művészi domborművét kerámiából és betonból. A római egyetem vegyészeti fakultásának épületében is van alkotása márványsimasógú műanyagból, az acquiliai igazságügyi palota részére is .készített két nagy domborművet vasbetonból, Rómában az Olasz Autóklubnak elnöki előszobáját díszíti e domborműve. Bronzból, rézből, alumíniumból, vasbetonból, kerámiából, műanyagból készíti alkotásait. Művei már nemcsak Európa több városában láthatók, hanem egyikmásik megtalálható a tengeren túl is, így az építészetileg legmodernebb új fővárosban, az Oscar Niemeyer tervezte Brasilia városában. Számos művészettörténeti könyv jelent meg róla, műtörténészek méltatják sajátos, már a huszonegyedik századot idéző művészetét. Amerigo Tot tavaly Pécs városának ajándékozta 11 szobrát. A negyvenes és hatvanas évek közötti időszakban született művek áttekintést nyújtanak a művész plasztikai kísérleteiről és „felfedezéseiről”. A tizenegy figurális és absztrakt szobor többsége reprodukciókról, kiállításokról ismert alkotás. Több főművének számító alkotás is került ekkor Pécsre — megvetve egy Amerigo Tot- gyűjtemény alapjait — így az 1946-ban készült Kavicsasszonyok négy szoborból álló ciklusa. Idén a Komarov emlékére alkotott művét ajándékozta Pécsnek. K. M. A sárga Skoda nagy ívben kanyarodott le a hídról. Hátul gyerekek integettek a Duna nyugalmas vízfelületének, hadonászó karjaik árnyéka ro- „ bogott a víztükrön. Nyár volt, indokolatlanul meleg nyár, és délután. A vezető — testes, negyvenéves férfi — kockás ingben izzadt a biztonsági övbe szorítva, a vászoncsík belevágott domborodó hasába, mely alatt erőlködve lüktetett a külföldi gyomor, a tüdő egy része, az alkohollal duzzasztott máj. Dühös volt ez az ember, türelmetlen, talán a nyártól, talán a tájékozhatatlan idegen fővárostól vagy magától Magyarországtól. A felesége kilógatta nedves kezét a kocsiablakon. A park mellett álltak meg. A férfi nyögött. Az asszony a gyerekeket csitította, maradjanak békén. Aztán a kesztyűtartóba nyúlt, zsírpapírból szalámit vett elő, meg két ványadt zsemlét. Megtörte a zsemléket, a gyerekeknek nyújtotta. Azok a szalámit várták. Nem szólt senki. Sokára a férfi előkotorta nadrágzsebéből az agancsnyelű zsebkést, és az asszony orra előtt fölkattintotta. Mintha csak vele akart volna végezni — az egész nyárért, fullasztó melegért, áttekinthetetlen utakért. Az asszonyt ez nem zavarta, le- nyiszált néhány ügyetlen és vastag szeletet a szalámiméból. — Pillanat, pillanat... — a férfi áthajolt a feleségén, az esett a járda felől, egy kék Inges férfi után kiabált. — Ne haragudjon ... Nem tudom az utat... A kék inges férfi visszapen- derült az autóhoz, bekandikált. — Magyarok? — kérdezte, és végignézett a társaságon. — Nem, nem vagyunk magyarok — mondta az asszony szégyenlősen, kezében a szalámi- rúddal. — Szlovákok vagyunk. Csehországból jövünk. — Nem tudjuk az utat — erőlködött a vezető. — Akkor honnan tudnak magyarul? — Ó, hát tudja, hogy van az ... — csicsergett az asszony, zsíros ujjaival megigazította vörösre festett haját. — Tudunk mi magyarul, mi testvérek vagyunk a magyarokkal, ott élünk együtt... — ránevetett a férfira. — Aradra akarunk eljutni — nyögte ki az ablakon a férfi. — Anya, adj még szalámit! — kiáltotta az egyik gyerek hátulról. — Várj egy picit, beszélgetünk. Nem illik beleszólni a felnőttek társalgásába. — Szóval Aradra mennénk. A kék inges az autóra támaszkodva magyarázott. — Visszamennek a hídon, rá a Soroksári útra, aztán irány Kecskemét. Onnan Orosháza ... — írod, apa, vagy csak bam- bulsz? — szólt rá a felesége a kövér vezetőre. Az ceruzát kapkodott elő, jegyezgetett. — Igen ... Kecskemét, Orosháza ... — No, igen ... — tűnődött a kék inges. - Aztán Battonya és Szionda. Ott át a határon. — Szionda ... Szionda ... Ott menjek át? A közeli parkban fölkelt a pádról egy magas férfi, vastag nadrágjáról a port porolta le. Odajött a kocsihoz. — Jó napot kívánok. Romániába mennek? — Igen. Aradra — válaszolta az izzadó sofőr. — Mondja a kedves kolléga, hogy Sziondán ót mehetünk .. ■. — Sziondán? Mi a nyavalyának? Mi az, hogy Szionda? Szegednek vegyék az irányt, aztán Makó. Onnan eljutnak Nagylakra. Az közös város. Aztán már Romániában is vannak. — Én nem tudom... csak a kollégája mondja ... — A testes vezető ijedten meredt a kinti két alakra. — Hogy Szionda. A vastag nadrágos magas férfi végigmérte a mellette álló kék inges fiatalabb embert. — Nevetséges. Szionda, ilyen nincs. Ez magyarlakta terület, nekem elhihetik. Szeged mellől származom, Nagylakra menjenek. Egyébként Velős Károlynak hívnak — benyújtotta a kezét az ablakon. Az asszony ijedtében elejtette a szalámit, hogy kezet fogjon vele. A vezető a szalámit halászta fel az asszony lába mellőfc — A fene egye meg. Eldobod a drága szalámit! — Szegedi szalámi — vigyorgott be az ablakon Velős —. mi csináljuk Szegeden. Látja, rá van írva. Itt a nemzetiszín pántlika aljában. — De, ledobja! — méltatlankodott még mindig a vezető. — Hogy nincs Szionda, azt mondja? — A kék inges megragadta Velős vállát. — Azt hiszi, én hülye vagyok? Szionda az utolsó község! — Vegye le a vállamról a kezét, azt ajánlom! Ez nem Románia, maga agyalágyult. Magyarlakta. Nagylak átnyúlik a határon, a románok Nadlac- nak hívják! Még nem is élt, mikor én Szegedről arra jártam át! — Nekem mindegy. Én úgy ismerem az országot, mint a tenyeremet. Talán összetéveszti a régi határokat. Menjenek, amerre akarnak, de a legrövidebb út Sziondán vezet. Ezt elhihetik. — Hogy én összetévesztem a határokat? Nekem mondod ezt? - Megragadta a kék inget. — Én emlékszem, mikor elvették, emlékszem, mikor visszakaptuk, emlékszem, amikor megint elvették! Te beszélsz! — Hagyjon a fenébe! Isme-' rém a fajtáját! Állandóan elégedetlenkednek! Ezért nem jutunk mi semmire! — Anya, mit akar ez a két bácsi? — Mindegy, fiacskám, ne figyelj oda. Itt van egy darab szalámi, egyél I — Akkor nekem is adj, anya, nekem is — siránkozott hátul a kislány. — Te is egyél, éhen halsz, amíg leérünk — dugott egy szelet szalámit a férje szájába az asszony. — Ne etess, az istenért, ne etess! Már egy kő a gyomrom! Áll benne a szalámi, mint a kő! - és visszaköpte a szeletet a műszerfalra. A két férfi dulakodott kinn. — Hazaáruló! Látom a képeden, legszívesebben az egész országot eladnád! Biztos cigány, csak az mond ilyeneket! Másnak ez haza, akkor is haza, ha ilyen kicsi! — Marha! Csak azt akarom, ne tévedjenek el ezek az idegenek! Sziondán kell átmenni a határon! — Bekiáltott az autóba. - így akar maga segíteni? Elküldi őket oda, ami nem is létezik? — Májd megmutatom én neked, mi létezik! — ököllel a kék inges arcába vágott. — Nesze! Ez Magyarország, ha tudni akarod! A kék inges hátratántorodott az ütéstől. Fejjel előre ugrott, bele az öklöző ember hasába, összegabalyodtak. Lehempe- redtek a földre. A kék inges aztán fölugrott, kikapta az aszszony kezéből a kést. Velős akkor tápászkodott. — Megöli I Az isten szerelméért, ne nézd ezt! — sivította az asszony a kocsiból. — Ember! Ember! Álljon már meg, az istenért! — Futott a kék inges után. — Legalább a kést vedd el tőle! Ne a mi késünkkel! Janek, legalább ne a mi késünkkel! — Anya, mit akar az a bácsi a késsel? — Ne szólj közbe — intette le a másik gyerek. — Odanézz, hogy fut az öreg! Jaj, de izgalmas, nem látod? Most fut a bokor mögött! Velős megbotlott egy kőben, elvágódott, végig a pázsiton. — Dobja el a kést! Azonnal dobja el a kést! — ordított az; autós a kék ingesre. Az megdermedt egy pillanatig, aztán futott tovább. — Gyere, segíts — ordított az asszonynak a kapálózó testes vezető. Az asszony is kimászott a Skodából, utánuk eredt. Ott keringtek négyen a parkban. A messzebb álló házak ablakaiból kíváncsi emberek nézelődtek. Az asszony utolérte a kék ingest, ráordított valamit szlovákul. Az hirtelen megfordult, és messze hajította a kést. Ott állt, vérbe borult szemmel értetlenül. Velős akkor akart újra nekirugaszkodni, de a Skodós lefogta hátulról. — Ember, hát térjen észhez! Az asszony a kék ingest tartotta vissza karjánál fogva. Lihegtek. Az asszony, a kék inges, Yelős és a sofőr. Aztán a sofőr elengedte Velőst, az asszony meg a kék ingest. — Gyere — azt mondta a férfi a feleségének. Az lehajolt a késért, fölvette, nézegette, aztán visszaült a Skodába. A férfi is visszaült. A két magyar férfi még mindig ott állt egyhelyben a parkr ban. Sötétedni kezdett — Anya, adj még egy kis szalámit — nyöszörgőit hátul az egyik gyerek. — Pofont akarsz? — fordult hátra az anyja. A gyerek szipogni kezdett. — Induljunk — mondta a férfi. Beindította a motort. Berregtek. — Eltört a kés — mondta az asszony, nézegette a letört késnyelet. — De csak a nyele, nem? — Csak a nyele. — Menjünk. Majd odaát veszünk egy másik kést. — Persze. Csak ne izgasd magad. Elindultak. Visszakanyarodtak a hídra, a Duna sötéten megcsillogtatta a sárga autót. A gyerekek integettek a két férfi felé. Gyurkovics Tibor: Éljen a haza! A Komarov emlékmű Pécsett
