Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-30 / 268. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM MŰVÉSZET 1979. SZEPTEMBER 30. Tilalomfa? Némely akadályokról a népművelő- képzésben, Pécsett A tilalomfák elkísérnek. Zsenge éveink gyepszegélyeken ordító „tilos”-tábláitól felnőttként is, jogszabályokon át a közlekedésig vagy életünk erkölcsi normarendszeréig bezárólag sok minden tilos. Ezek az írott vagy íratlan táblák nagyob- bára bennünket szolgálnak, harmonikus társadalmi együttélésünk érdekében születtek. Némelyik előtt mégis értetlenül állunk. Érezzük, elszaladt fölötte az idő. Vagy egyszerűen érthetetlen. És valahogy úgy tűnik, nagyon sok időbe telik, amíg erre illetékesek is rájönnek, és mire megpróbálnak változtatni is rajta, a szóban forgó tilalom akkor már régóta súlyos gátja a fejlődésnek. Ilyen tilalomtáBla a szememben a kultúra munkásainak tömeges szakképzése. Legalábbis itt, Pécsett. Ez a probléma egyébként többször is fölmerült legutóbbi írásainkban, amiket kifejezetten a népművelők helyzetéről, munkájáról és ennek fontosságáról • szólva jelentettünk meg e hasábokon. Nem szeretnénk az aránytalanság vagy a túlhangsúlyozás hibájába esni, hiszen a kulturális élet számos egyéb tennivalót vagy problémát kínál. Ezek megoldása, teljesítése azonban szakképzett népművelők nélkül lehetetlen. Sem a lakóterületeken, sem az üzemekben, a munkásművelődésben, sem másutt. Baranyában és országosan egyaránt. A népművelők tömeges felsőfokú szakképzésére volna szükség, ez azonban formailag van — és még- sincs. A közművelődés fejlesztéséről szóló párthatározat (1974) erőteljesen szorgalmazta a feladat intézményi kereteinek bővítését, mivel „... nem elég szervezett és széles körű a köz- művelődésben dolgozók képzése ...” Mi történt azóta? A pedagógusképző főiskolákon (Nyíregyháza, Eger, Szeged, Pécs) megindult a népművelők nappali képzése, illetve Szombathelyen, Debrecenben folytatódott a levelező képzés. Ez évfolyamonként 20—40 hallgató fölvételét jelentette. A föbbi főiskolán is megindult a levelező képzés — Pécs kivételével. Ez is ad évente 20—30 végzett hallgatót, gyakorlatilag összesen, évente 100—120 nappalis és kb. ugyanennyi levelező végzős hallgatót számíthatunk. Ez már valami, de nagyon is viszonylagos valami. (A tömeges képzés okán az egyetemi képzést itt nem vizsgáljuk.) Nézzük az országos helyzetet a szükségletek tükrében. 1974-ben a közművelődési területen dolgozók (kb. 40 ezer fő) egyharmada volt főállásban, nagyrészt képesítés nélkül. A felsőoktatási intézményekben végzettek (évente mintegy 300 fő) nagyobb hányada a központi intézményekben, a nagyobb városokban vállalt állást, ezért a kisebb települések, körzeti központok — tehát a közművelődés „első vonala" — ellátatlanok maradtak. A Népművelési Intézet két éve végzett felmérése szerint felső végzettséget igénylő területeken a becsült szükséglet — távlatok figyelembevétele nélkül! — meghaladja a 15 ezret. És végeznek évente, mondjuk 300-an . .. ötven év múlva éppen egálban lehetünk. Mi okozza ezt a helyzetet? A többi főiskolán van levelezőképzés is, tehát bizonyos szükségletet pótolni képesek évről évre. (Az is kevés.) A kép mégis itt nálunk a legvigasztalanabb, induljunk ki ebből. Pécsett, a gyakorlatban nincs levelező képzés, másfelől egy szakpór megszüntetésével (matematika) a képzési forma kereteit felére csökkentette az Oktatási Minisztérium. Miért alakult ez így? A népművelő-képzést mindenütt a pedagógusképzés (szak- párosítás) mindenkori szükségleteinek rendelte alá az Oktatási Minisztérium. Ez a körzetesítések, a szaktanár-szükségletek szempontjából érthető, így alakult ki Pécsett a népművelő-képzés ének-zene—népművelés, illetve matematika— népművelés párosításban. Az utóbbit most szüntették meg, nyilván nincs szükség annyi matektanárra. Levelező-képzés — elméletben itt is lehetne. De ki jelentkezik ilyen szerencsétlen párosításban levelező hallgatónak? A matekot régen elfelejtették, akik több éve dolgoznak, az ének-zene pedig alapos előképzettséget föltételez, ami viszont ritka. A nappali tagozaton jelenleg 16-an tanulnak. Csak Baranyában a 114 főállású népművelő jó része szakképzetlen, és a több, mint 1000 különböző közművelődési területeken dolgozó — jobbára fiatal — népművelő közül is sokan szívesen elvégeznék ezt a szakot. Van hol, van oktatószemélyzet, van lehetőség. És még- sincs... Itt az a tilalomfa, arpit már régen el kellett volna tüntetni, mert ésszerűtlen és akadályozza a fejlődést, a jövőt. Valahol itt kellene segíteni a helyzeten, a jelenlegi népművelő-képzési forma gyökeres átszervezésével. Tarthatatlan ez a leszűkített szakpárosítás a nappali tagozaton, s az is, hogy eleve nincs levelező oktatás. Takarékoskodnunk kellene, mindenekelőtt kihasználva az adott lehetőségeinket. De évente 16 embert kiképezni — ugyanazzal az előadógárdával, költségvetéssel stb. — amikor ötvenet vagy hatvanöt is kibocsáthatnánk — egész Dunántúlra! — népművelő oklevéllel a kezében? Ez luxus. Mindenekelőtt ezen kellene változtatni. Méltányolva azt a szempontot is, amely szakképzett népművelők jelenlétét teszi szükségessé ma és a jövőben egyre inkább. A korszerű köz- művelődésben a nevelést egész életre szóló folyamatnak tekintjük. Ehhez a pedagógiához is értő népművelő szakemberek kellenek. Tehát tömeges képzésükre van szükség, s ezt a főiskolák teljesíthetnék. Pécs egyelőre hiányzik ebből a sorból. S még nem tudni, hogyan alakul a jövő. Ismereteink szerint készül egy, a népművelők képzéséről szóló kulturális-oktatási minisztériumi állásfoglalás. Vagyis országos irányítószervek a megfelelő fejlesztési elképzeléseken dolgoznak. Bizakodunk, hogy Pécs kihasználatlan lehetőségeit figyelembe veszik és ezzel a tömeges népművelő-képzés útjában álló tilalomfa magától megszűnhetne. Wallinger Endre eresem azt, ami rend Kelle Sándor festészetérái Kelle Sándort\em felfedezni, sem megvédeni nem kell, hiszen közönségünk évtizedek óta befogadta őt jelentős képzőművészeink sorába. Most a legutóbbi tíz év munkáit bemutató komlói — és készülő mohácsi — kiállítása kapcsán már bizonyos távlatból tekinthetünk a „Dunántúl festőjének" negyven évet átfogó művészi pályájára, s ha munkásságáról nem is alkothatunk még teljes képet, az eddig szerzett ismeretek számbavétele egy újságcikk keretein túl is mindenképpen időszerű. Kelle Sándor nem tartozik a kritikusok kegyeltjei közé, a róla szóló jelentősebb írások ösz- szegyűjtése nem ejt a bőség zavarába. Kritikai megítélése sem sokat változott a múló évek során: a méltányosságra hajlamos bírálók elismerik ugyan nagyon jó festői erényeit, alapos technikai és művészi felkészültségét; a többség azonban hallgatásával adja tudtunkra ellenérzését a művekben kifejeződő világnézettel és esztétikai felfogással szemben. Tájképei és csendéletei mintha csak arra lennének példák, hogy milyen értékekkel bírhat még mindig egy hagyományos mű, amely azonban semmi újat nem hozott a festészetbe. Ki ne venné észre ebben azoknak a vitáknak a kísértését, amelyek időről időre fellobbannak a modernség értelmezése körül. De vajon jogosult-e, ha Kelle Sándor művészetében egy korszerűtlen szemlélet és festői módszer egyszerű folytatását látjuk csupán? Az persze igaz, hogy Kelle a tájat, a vizeket és az emberalkotta környezetet festi legszívesebben. Hibás lenne azonban a tájjal kapcsolatos szemléletét a naturalizmusból eredeztetni. Realista, de a reális tematika szintetikusan jelentkezik, szimbolikus tömörségben. Lírai hangvételű műveiben visszatér a „régi” benső- ségességhez, de újfajta érzékenységet is kifejez. Ennek a lírai világképnek alapvető sajátossága a szubjektivitás, amelyben az én, Hegel megfogalmazása szerint, önmagát „mint képzetet és mint önmaga belső érzékelését" fejezi ki. A »lírai én« Kelle művészetében is belső világot hívott létre, felfedezvén az iparosítás, urbanizáció korszakában a természetet, mint az élmények e viszonyokon felül álló erőterét. A festői nyelv így szembehelyezkedik a realitással, egy jobbítási szándékkal. A táj Kellénél egyben a lélek tájképét is jelenti, amelyben a természet és a szellem eleve meghatározott harmóniája jön létre. „Keresem azt, ami rend, ami egyéni és kiegyensúlyozódásra alkalmas. Ami többletet jelent. Lehet az egy karakteres városkép, vagy a vizek élete és a dombok játéka. Az előbbi nyugtat, az utóbbi képzeletet mozgat. A növényvilág gondozást kíván, de táplál is, a házakban pedig életrevaló gondolat és ember születik" — mondja festői világképéről. Éppen ezért képeiben a természeti tárgyak a fenti gondolatokat is hordozzák; nem a táj válik szemléletessé, hanem az „én” hangulata, amely a formák egyszerűsítésében, a táj erővonalainak a kiemelésében tükröződik, így a megfestett jelenség mindenkor túlmutat önmagán, valami eszmei lényegre utal. Ezért szimbolikus Kelle Sándor művészete, s mint ilyen,, átlényegí- ti a világot. A kérdés most már az, van-e ennek a szimbolikus látásnak funkciója korunkban? Akkor, amikor az én és a természet belső harmóniájába vetett hit kezd eltűnni, amikor a tájképfestés „kimúlt”, amikor újfajta felületi érzékelés nyomja rá bélyegét a festészetre, amely nem kíván többé a dolgok mögé nézni. A kérdésre Kelle Sándor művészete igennel felel. A természet számára továbbra is kifutópálya, a természeti kép az esztétikai kifejezés eszköze marad. Újvári Jenő n vidékiség mint állapot, helyzet megítélése többnyire a pesszimizmus álláspontjából történik napjainkban. A szellem közemberei számára a múzsák vidéki szolgálata és az európai, de legalábbis közép-európai kultúra hív követése, gazdagítása mindig föltételezte, kitartás és némi bátorság meglétét is. Aki távolabb él a tűztől, az bizony nehezebben melegszik, kevesebb fényt élvez, s kapcsolatok híján eredményessége is megsínyli e szellemi északi ^sarkot. A vidéki lét küldetésének felismerése, azonban előre hozhatja magát a beérkezést is. Hátrányból is lehet előnyt és erényt kovácsolni, bár nem könnyű feladat. Ezt példázza a Szekszár- don működő újságíró és lap- szerkesztő Csányi László könyve, a Szekszárdi napló is, amely műfajánál fogva lírai vallomás prózai mása. E népszerű műfajban jegyzőkönyvezi Csányi László — nem magamutogatószenvelgő pózban — jellemnövesztő kalandjait, bár legtöbbször csak szerényen utal ezekre, s minduntalan elidőz kedvenc és elolvasott szellempéldaképeinél, hatalmas klasszikus műveltségének. erudícióiának bázisainál, költőknél és filozófusoknál, festőknél és tudósoknál: Horácnál és Danténél, a mindenes Goethénél, s folytathatnánk a sort: a nevekkel logikusan összefüggő irodalmaknál és képzőművészetnél. Mindenki a maga műveltségének forrásaiból meríti italát, érthető hát eme olasz és német elfogultság is. A természettudósok és filozófusok említése, interpretálása során sem napra kész tájékozottságát fitogtatja, hanem a világegyetem, a nagy univerzum rendszerezŐinek s a valóEuropara tekintve Csányi László: Szekszárdi napló című kötetéről . ságos totalitásnak érzékeny és értelmes összefüggéseit hangsúlyozza, keresve-megteremtve gondolati szinten műveiben is a szintézis pillanatait. Csaknem mentegetődzésnek hat ilyenformán a napló másmilyenségének megvallása önéletrajz vagy szellemi önfejlődés vázlat helyett. Az emlék és az emlékezés mindig is Janus-arcú fenomén: megszépít és eltakar, átalakít és asszociációkra késztet. Leszáll az emberi múlt idő- kútjának legmélyibe, s évtizedek hordalékával tiszavirágos emlékeket idéz. Csányi emlékezései három pont körül kristályosodnak: az imádott és szükségből csak ritkán látott édesanya halála meg nagynéniének virtuálisan is megelevenített, szinte naturális eszközökkel objektivizált tragikus halála, e két halál feletti, véletlent és szükségszerűt, relatívot és abszolútot együtt tételező töprengő gyásza, s a külföldi utak élményei: az ezerszer is szeretett Firenze csodája, majd az egy kicsit máshová tartozónak érzett wittenbergi történelmi képsor. Ezek a biztos pontok, a három lábon legbiztonságosabb alátámasztás könyvbeli pontjai. A barangoló elme innen indul s ide tér vissza, a többi a képzelettel párosuló emlékezeté. A kötet megszakítással készült, bár ez különösebben nem érezhető, okai megtudhatók a könyvből és a fülszövegből. Csányi László könyve tehát — Hubay naplócímét idézve — napló nélkülem —és velem. Az emlékezet szubjektív, de társul, va az elme tudatos ellenőrző és jelent, jövőt figyelő funkcióival, alkalmas szintézist teremt a megírás szempontjából is. Az indulás, levés és megérkezés bizonytalan, alapvetően filozófiainak érzett problémája során Csányi arra a kérdésre is választ keresne (ha létezne ilyen válasz), hogy mi fontos és igazán lényeges behatárolt életünkben, mire szabad, s mire lenne végzetes időt vesztegetnünk. Azaz, mi is a mérték? (Kedvenc útitársának, Horatius- nak hatása?) Az értékhez és lényegeshez való igazodás és eligazodás képessége - úgy hiszem — életünk döntő kérdése egyben, s Csányi biztos érzékkel választja ki a maga számára a valóban mérvadót. Akikkel és ami által a világ valóban haladt elébb. S ugyancsak meg- gondolkoztatók olyan apró gondolat-szikrái, mint a középszerűség és jól érkezettség együttese, s ennek előnye az esetleg minőségibb, de nem korszakos jelentőséggel szemben ... A szinkronitás, az itt és most egyidejű sokrétűsége is gondja o gondolkodónak, mely olykor idillt és tragédiát szembesíthet Az időbeli relativitás és a térbeli determináció egy értékélő pillanatban látszó ellentmondása belesimul az egyetemes harmóniába, noha gyakorta csak a momentum drámáját érezzük át. A minőség redukció és redukál — vallja nem ezen szavakkal a szerző, de maga is érzi, hogy napjaink felduzzadt információ áradatában a meny- nyiség foglyai vagyunk. Az így kialakuló relativizmus érzet pedig más téren' is gáncsot vethet. Mi lehet a megoldás? „ ... az igazat kellene írni, mert az igazság az ember végső menedéke .. Szekszárdon egy ötvenéves férfi, háta mögött Babits és Fü- lep árnyával, Horatius vezérletével, tűzélesztő pályatársak szíves körében Európára tekint, miközben tudatában van vidékhez rendeltségének, s ez nála a mindenkori és mindenhofí konstruktivitás lehetőségének igazolása. Kötelezőnek érzett még-penzumok és sorsvallató önértelmezések között, szűkös és nyugtalanító, derűs és napfény glóriázta napok során is vallva-akarva az életvezérlő programot, mely teljességre hív; Hegellel szólva és a megvalósítható lehetőségre célozva: „az akarat útja, hogy objektív szellemmé teszi magát”. Csányi László esetében — úgy tűnik — az akarat elérte nemes célját. A bölcsesség másoknak is meleget juttató kisugárzása és boldogsága által. Drescher Attila
