Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-01 / 178. szám
1979. JÚLIUS I. TÁRSADALOMPOLITIKA ' DN HÉTVÉGE 5. Mór várt. A dolgozószoba dohányzóasztalán a vendégfogadás kellékei: üdítők, kávé, ropogtatnivaló, cigaretta. Az az érzésem, a professzor a beszélgetést örömmel fogadta. Nem kérdeztem, de talán egy apropót vélt felfedezni benne, néhány gondolat elmondásának lehetőségét, most, amikor már a nyugdíjintézet első sárgás színű formanyomtatványa megérkezett, közölve szárazon és ridegen a tényeket: „Értesítjük, hogy nyugdíjügye a 22-S-5488/79 ügyszám alatt van folyamatban ..." » Az évek visszapergetése csak pillanatokra lehetséges: Kariinger György Tihamér egyetemi tanár, a Pécsi Orvostudományi Egyetem I. számú Sebészeti Klinikájának igazgatója mögött 52 esztendő sűríti az orvos-emlékeket. Gyönyörű, nemes szolgálat volt ez, a gyógyulást kereső, gyógyulni vágyó emberek szolgálata; fél évszázad a hippokratészi eskü szellemében. Feltételezem: a ma hetvenesztendős sebész fiatalos energiája, tenniakarósa ebből táplálkozik. Beszélgetésünk a jászberényi főgimnáziumban töltött é- vektől kezdődött. A gimnáziumban latint s görögöt tanult; a görögöt fakultative, de a nyelv szeretete még ma is benne él. Hátradől a karosszékében, s hogy higy- gyem is, egy részletet citál görögül az Odüsszeiából. — Most figyelj! Ez a rész igen gyönyörű. Arról szól — fordítja —, hogy Odüsszeusz nem jutott csak haza, mert Kalipszó nimfa, ügye, fogva tartotta a cseppköves barlangjában; legyen a férje. Mézesmázos szavakkal bűvölgetve- bájolgatva, hogy Ithakát elfelejtse ... Itt jegyezte meg mindig a görögtanár: „Maguk, lú-nyel- vűek, nem érzik, hogy ez milyen csodálatosan isteni...?” Elhallgat. Nem tudom, mire gondol. A diáktársakra? A főgimnázium öreg falaira? A soha vissza nem térő görög ó- rákra? — Tizenkilencben már kint voltam az első lobogós május elsején — mondja aztán, s nevet. — Vén vagyok már... Megöregedtünk . .. Gyorsan cigarettát vesz elő, kínál engem is. Fecskét szív; tüzet nem adhatok. Az égő gyufát átveszi kezébe gyors mozdulattal, s maga gyújtja meg a cigarettát. Mellé fűzi a magyarázatot is: „Nekem a kabátot se segítse fel senki, nem vagyok püspök. Ha majd az leszek, akkor igen. De akkor a kezemet is nyújtom csókra . ..” — Hogyan került profesz- szor úr a medicina vonzásába, mi vitte az orvosi pályára? Megint Jászberényig kanyarodunk vissza. — Korber Ernő tanárom megkedveltette a természettudományokat. Ő tanította a növénytant, állattant, biológiát, kémiát. Vele a kapcsolatot még akkor is tartottam, amikor már az egyetemre, Pécsre kerültem. A nyári vakációkon sűrűn felkerestem, látogattam a szakköri foglalkozásait. Rendkívül intelligens ember volt. Újságban olvasta, hogy a pécsi egyetemre megfelelő ta„Másokért élni, és nem önmagáért..." nulmányi eredménnyel pályázni lehet ösztöndíjasnak. Új volt az egyetem — toborozták az ifjakat. Az első évet 1926- ban kezdte, már húsvéttól az anatómiai intézetbe került, mint demonstátor-jelölt, s másodévesen már demonstrátor. Jól tanult: tandíjmentességet, menzát és kollégiumot kapott cserébe, s mint említette, ennek köszönheti, hogy orvos lett. Jó kedvvel meséli, hogy a kollégiumban tízen laktak egy szobában, lavór volt a mosdó, s telente a szekrények hátát mindig eltüzelték . . . — De nem jegyzetből tanult a hallgatóság — állapítja meg. — Voltak könyvek. A túli csoport elnöke, részt vesz az Országos Sebészeti Intézet szakmai kollégiumának munkájában, tagja a Nemzetközi Sebésztársaságnak az Osztrák Balesetsebészeti Társaságnak, több magyar tudományos egyesületnek, köztük az anatómiai, onkológiai, an- giológiai, traumatológiai és igazságügyi orvostani egyesületeknek. . . Mindent lehetetlen felsorolni. Tíz éve az I. számú Sebészeti Klinikát vezeti. — Professzor úr, ön 1974- ben Balassa-dijat kapott. E dijjal minden esetben egy kiváló sebészi életművet jutalmaznak. — Hogyne. Persze én utólag éreztem meg ennek a díjhogy ezeket, az úgynevezett nehéz, nagy műtéteket is végezze ... ín az első pankreo- duodenektómiát 1957-ben csináltam. Nem volt az rutinműtét akkor, a legnagyobb intézetekben sem ... — Égy sebésznek, pontosabban önnek, aki mögött tudományos munkák sora, egy gazdag életmű áll, mi az ars poeticája? Ismét Balassa János kerül elő; a legnagyobb magyar sebész doktori disszertációjának preambuluma. — Balassa azt mondja: „Másokért élni, és nem önmagáért, az képezi a sebész lényegét .. ." Előttem sokszor lebegett ez a mondat. Nem leJendrasik-féle háromkötetes belgyógyászat... A kémiát meg olyan tanár adta elő, hogy az órán meg lehetett tanulni, ha valaki eljárt. Ehhez előadó kellett, mint Zechmeis- ter László . . . Persze hallgattam Entz Bélát, Mansfeldet, Fenyvesit, Imre József szemészt. Nagyságok voltak. Feláll: az asztalfiókból dosz- sziét vesz ki. „Curriculummondja — talán segítségedre lesz." Az önéletrajz 1975-ben datálódott. Rövid, tömör mondatokban egy gazdag élet. 1933. március 29-én avatták orvossá, tíz évet tölt az Anatómiai Intézetben, 1937-től o Sebészeti Klinikán találjuk — itt szerez szakorvosi képesítést —, aztán két év Budapesten, a Rókusbán. Katonai szolgálat, majd frontszolgálat következik: 1945-ben a demokratikus honvédség kötelékében részt vesz a debreceni hadosztály egészségügyi szervezésében, mint hadosztály-vezető orvos. Kariinger professzor bal szeme fölött a halántékon egy régi sérülés. Tímárok laktak Jászberényben a szomszédságban a Zagyva-parton, s egy nap a tímár fia kiment kocsival áruért a vasútra. Ő is felült a bakra. Hazafelé megijedtek a lovak, s egy éles kanyarban felborult a kocsi. — Az anyám, úgy ahogy volt, amikor megtudta, papucsban, slafrokban rohant a kórházba. A sebet összevarrták, de elgennyedt, s cikcak- kos lett... Boros mindig meg akart később operálni, de mondtam neki: erre már nincs Szükségem. Kaptam asszonyt, gyerekem is van, nem számít. Egy közbejött betegség miatt 1945-ben leszerel, Pécsre jön a Sebészeti Klinikára. 1950-től adjunktus, egy év múlva megbízást kap a Sebészeti Anatómiai és Műtétta- ni Intézet megszervezésére; tanszékvezető docens.- 1956- tól a II. számú Sebészeti Klinikát vezeti.. . Több váltás, több funkció. Tizenkét éven át a TIT Baranya megyei Szervezetének elnöke, tagja az Országos Béketanácsnak, kétszer is rektorhelyettes, elnököl az egyetemi etikai bizottságban, a Magyar Sebész Társaság vezetőségi tagja, a dél-dunánnak az igazi ízét. Sajnos nincs nálam most az a szakfolyóirat — sajnálkozik —, amelyben olvastam egy cikket azokról akik ezideig Balassi-díjat kaptak. Meglepetten láttam, hogy milyen nagy nevek szerepelnek ott, s kicsit még büszkébb lettem. Dollinger, Pólya, Vere- bély .. . — ön sokáig az érsebészettel is foglalkozott, kandidátusi értekezése viszont a csont- begképződés problematikáját taglalja.... — Eleinte kétségtelen, hogy a perifériás érsebészet nagyon vonzott, no meg a traumatológia. Végeredményben a kandidátusi értekezésem is ilyen tárgyú. Sok-sok kísérletet végeztünk, kutyákon néztük, hogy a csontheg mikor lesz porcos, mikor kötőszövetes, és így tovább . . . Hosszú volna ezt elmondani. De — mint említette — amikor átkerült az l-es klinikára, a traumatológiához kissé hűtlen lett. (Bár az érdeklődés megmaradt.) Traumatológus került mellé társprofesszornak, olyan ember, aki ezt magas szinten, nívósán csinálja. — A gasztro-enterológiai sebészetben, a gyomor és e- mésztőtraktus sebészetében mélyedtem el. Ezen belül is a daganatos sebészet érdekelt; a nyelőcső, gyomor, béltraktus, végbél daganataival foglalkoztam. Az utóbbi időben a hasnyálmirigyrákok műtéti megoldásait kerestem, s rendszeresen is műtöttem. Ezek a mai hasi sebészet, hogy úgy mondjam, legnagyobb műtétjének számítanak . . . Beszélgetésünk ezen pontján az újságíró — bocsánatos bűn — nem jegyzetel. Kariinger professzor teljes részletességgel — gondolom — vázolta a műtét technikai megoldását, amikor a hasnyálmirigyet a patkóbéllel e- gyütt eltávolítja a sebész és utána hármas anaszlomózist kell készítenie .. . Szóval, az már a szakma, talán a tanítványok, szakmabeliek érzik és értik. Műti a nyelőcsőrákot, ezek közül is az olyan speciális eseteket, amelyekhez más intézetben nemigen nyúlnak — Úgy gondolom — mondja nyomatékosan — egy klinikának szinte kötelessége, hét öncélú a sebészkedés, hanem fordítva: segíteni embertársainkon az adott lehetőségek keretén belül, a legjobb tudásunk szerint. Néhány professzoráról, példaképeiről mesél. Az egyik a Rókus Kórház főorvosa, Czey- datPomersheim Ferenc. Po- mersheimnek minden betegéhez volt néhány kedves szava, amiért nagyon szerették. A másik Schmidt Lajos, pécsi sebészprofesszor, akinek következetessége — és emellett szigorúsága — volt rá nagy hatással. Neuber Ernő pedig mint briliáns operátor — tőle tanult műteni — maradt meg emlékezetében. (Zárójelben jegyezzük meg: Schmidt professzor 1952. február 29- én jellemzést adott Kariinger Tihamérról. A jellemzés így kezdődik: „Kitűnő elméleti képességű, alapos anatómiai és pathológiai tudással rendelkező klinikus. A legnagyobb műtéteket is eredményesen végzi. . .”) Kariinger professzornak ma három diplomás gyereke, négy unokája van. A feleségéről meleg szavakkal, az unokákról csodálattal beszél. „Feleségemnek nagyon de nagyon sokat köszönhetek. Békés családi otthont, segítőtársat nyertem benne, egy olyan asz- szonyt, aki levette vállamról még a gyereknevelés gondjait is." Az unokák? — Te tudod — kérdi, szinte nem is tőlem, hanem önmagától — én nem is emlékszem, hogy a saját gyermekeim hogyan nőttek fel? Az unokák hagynak békén. Tamás, Boglárka, Patrik és Hanga. Közben késő délután lett. Kariinger professzor a szomszéd szobában átöltözött, felkötötte elmaradhatatlan csokornyakkendőjét, majd bejött, s elrendezte az iratokat az asztalán. Amint kiléptünk a professzori szoba ajtaján, gondosan megfordította a kulcsot a biztonsági zárban . . . Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon búcsút lehet-e venni egy hivatástól egyik napról a másikra? Le lehet-e tenni a sebészkést, ki lehet-e lépni a műtőből végleg és örökre? Kozma Ferenc llczél György: II kor, amelyben élünk „A kor, amelyben élünk, naponta szerteszét új meg új eredményekkel, jelenségekkel, a hazánkban és távoli földrészeken végbemenő átalakulások olykor nem várt fordulataival" jelentkezik. S másutt: „Történelmileg igazolódott: a szükséges megújulás nélkülözhetetlen feltétele a szocialista folytonosság biztosításának. A megújulás előfeltétele pedig az objektív valóság szüntelen és őszinte szembesítése végzett munkákkal, eredményeinkkel és célkitűzéseinkkel. Állandó önvizsgálat, munkánk és elképzeléseink szigorú elemzése a nép színe előtt, ahogy azt pártunk ma teszi." S folytatva az előző gondolatot: „Eszmei bátorságra, szellemi erőre van szükségünk, hogy - Marx és Engels szavával — századunk történelmi kortársai legyünk.” ♦ Az új jelenségek észrevétele és feldolgozása, folytonosság és megújulás, az objektív valóság tisztelete, munkánk szigorú elemzése és nyilvánosság előtti kontrollja, eszmei bátorság, szellemi felkészültség — ezek azok a kulcsszavak, melyek a legfontosabb gondoiatmenete- teket indítják abban a kis kötetben, mely Aczél György nyolc írását tartalmazza. Pontosabban egy közéleti-politikai vezetőnek nyolc megnyilatkozását — 1977, május 1-től 1979. március 17-ig - amelyeket munkája követelt tőle és amelyekben, mint minden megnyilatkozásában a létező szocializmus eszméinek érvényesítéséért száll síkra. A kötet indító tanulmánya egy részlet a Népszabadságban megjelent „A történelmi tapasztalatátadás” cimű írásból. Ez az itt „Folytatás és megújulás” címet viselő esszé a tudattá váló történelmi tapasztalat fontosságának kapcsán, a fejlődés folyamatosságának helyes értelmezését elemzi. Megállapítja, hogy múltunk az egész magyar történelem. „De múltunkat kritikus szigorral kell megismernünk és megmérnünk, lerántva róla — minden hamisítást.. ." A szocialista folyamatosság kérdését vizsgálva megállapítja, hogy „A szocializmus épült 1949 és 1953 között is . .." Bár a szektás, dogmatikus szemlélet és módszer átszőtte az egész közéletet, ez nem változtatott azon a tényen, hogy a gyárak, a föld, az iskolák a nép tulajdonába kerültek. ♦ Aczél György agitatív, szenvedéllyel-szeretettel átszőtt, polemikus hevületű politikai-pedagógus és ez leginkább azon írásán érezhető —, amelyik azt vizsgálja, hogy mennyire élnek társadalmunk adta lehetőségeikkel a munkások, parasztok, értelmiségiek, hogyan és miképpen képesek a fejlődést befolyásolni. Ennek kapcsán a vita szükségességének és lehetőségeinek analízisét adja, az eszmecserék módszereinek áttekintését. Megállapítva, hogy „A viták eredményessége azon is múlik, hogy megtaláljuk-e a legmegfelelőbb formákat és fórumokat.” „A vitákban nem személyek győznek személyek felett, hanem helyes eszmék — hibás nézetek vagy téveszmék felett". Ezért a polémiákban soha nem lehet érv semmiféle hatalmi pozíció. „Aki vitázik, annak mintegy el kell felejtenie, hogy hatalom van a kezében. De ugyanígy nem lehet érv meggyőző igazságokkal szemben valamiféle olcsó ellenzékieskedés.” A gondolatmenet talán legfontosabb megállapítása: „Mi azért polemizálunk, mert a valóság új kérdéseket tesz fel és közösen kell választ találnunk arra, hogy itt és most mik a teendőink, s mi a teendők sorrendje a szocializmus előbbrevitele érdekében." ♦ Aczél Györgyre, a magyar párt és állam egyik vezetőjeként szükségszerűen olykor o- lyan feladatok is hárulnak, melyeket a nemzetközi élet színterén kell végeznie. A kötet három írása ilyen fogantatású. A szerző vezette az MSZMP küldöttségét Angolába, az MPLA első kongresszusára, és felszólalása, mely „Angola a társadalmi haladás útján" címmel került a kötetbe, népünk üdvözletét és szolidaritását fogalmazza meg, miközben ‘igyekszik felvillantani valamit azokból a feladatokból és tapasztalatokból, amelyek a szocialista Magyarországon az új kultúra megteremtéséből adódnak. Kádár elvtárs múlt év őszi látogatása nyomán megnőtt a francia közvélemény érdeklődése Magyarország iránt, s miután emlékezetes francia- országi visszhangja volt az „elmaradt vitának", a l’Humanité munkatársának kérdéseire adott interjút is tartalmazza a könyv „Egység — sokszínűség” címmel. Itt a szerző a távol élő, de a szocialista építőmunka iránt érdeklődőknek — hiszen korunkban a szocializmus az egyetlen alternatíva az emberiség kérdéseire — beszél aktuális problémáinkról. Ugyancsak hasonló indíttatású — a világ másik felén megjelenő — új-delhi Mainstream című lapnak adott „Több felől — egy irányban” című — interjú, a kötet utolsó írása, amely 1979. március 17-én jelent meg Indiában „A magyar perspektíva, A szocializmus építésének problémái" címmel. Helyet kapott még a könyvben egy felszólalás a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén, 1978. január 13-án, ahol belpolitikai életünk szinte minden kérdését érinti és a Kritika 1978. 6-os számában megjelent „A kor, amelyben élünk" című tanulmány, a kötet címadó írása, valamint a szerző szűkebb szakterületére utaló, de már a címében a szellemi teljességet igénylő és az összefüggéseket bemutató „Politika, művészet, alkotás” című munka, amely a Társadalmi Szemle 1978. 8—9. számában látott napvilágot. ♦ A kor, amelyben élünk szükségessé teszi a társadalmi látóképességet, ehhez pedig hozzátartozik a történelmi folyamatok belső természetének megértése, íme, máris előttünk van a művelt, a társadalmi folyamatokat marxista módon — tehát korszerűen — elemző „homo politicus" képe, aki jó nevelő, mert maga is nevelhető, hajlik a valóság addig még nem hallott szavaira. A kommunista: „homo politicus", olyan ember, akire szüksége van az emberiségnek, mert másképpen nem tudhatunk katasztrófa nélkül, egy emberibb jövő igézetében élni földgolyónkon. Ezért „Munkások, parasztok, értelmiségiek százezreinek, millióinak kell felnőni saját történelmi rendeltetésükhöz. Feladataikhoz szellemileg is felszabadult emberek helytállására, intellektuális erőfeszítéseire van szükség.” ♦ Ehhez ad a maga módján, a maga erejével muníciót ez a kis könyvecske. (Kossuth Könyvkiadó, 1979) Szalontay Mihály
