Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-24 / 171. szám
1979. JÚNIUS 24. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Galsai Pongrác A tiszta kirakat (>■) Kata azonban más volt. Gyógyszerészhallgató, az egy komoly szakma, feltűnően szép lány, mégis kedves, megbízható .. . Mitagadós, sokszor irigyeltem a kirakatrendezőt. Minek köszönheti a sikerét? Talán mert sajnáltatni tudja magát a nőkkel, és uralkodni is tud fölöttük . . . Kata újra lekuporodott a szőnyegre, fejét Korpusz térdére hajtotta. — Ez egy jó lány — mondta Korpusz. — Egy nagyon jó lány. Ein Engel. Valóságos ír beteg szívemre... Különben tudod, hogy kihez hasonlít? Rájöttem. Botticellihez... — A kirakatrendező az állónál fogva fölnyomta Kata arcát. — Tekintsd meg profilból is! És an facel Na, mit szólsz? És ez a kis grüberli a szája szélén ... — Várni lehetett, hogy Korpusz a lány ajkait is lefejti a fogáról, ínyéről. — Hát nem tiszta Bottioelli-zsáner? — Van benne valami — mondtam. — Bár közismert, hogy Botticelli hirtelenszőke nőket festett... De Korpusz mintha nem hallotta volna. — Egyébként az ő fotóját is ki fogom állítani. Ha majd megcsinálom a tiszta kirakatot... — Az nagyon klassz lesz — mondta Kata. Nem lehetett tudni, hogy komolyan-e, vagy gúnyolódva? — Úgyis olyan mocskosak a pesti kirakatok ... Korpusz a pohár fölött lesújtóan nézett rá. — Te most ne szólj bele, kis- anyám! Ez egy zseniális ötlet. Arra gondoltam, hogy a művészetet az én szakmámban is el kell választani a reklámtól . . . — A kirakatrendező előrehajolt, a fémláncával játszott, egyik tenyeréből a másikba folyatta. Mindig foglalkoztatta az ujjait, mindig játszott. — „Az élet csak kirakat!” — ezt mondaná a kirakatom. Én tulajdonképp a kirakatot akarom kirakatba állítani. Minden célszerű lenne benne, de az egésznek nem volna semmi értelme ... A legközönségesebb tárgyakat képzelem el az aktok köré: színes kártyákat, kócbabát, fél pár kesztyűt, lószerszámot, üres konzervdobozt... Inkább csak anyagokat és színeket . . . Zsúfoltsággal fejezném ki a semmit, vagy éppen ürességgel az élet gazdagságát... Éreztem, hogy melegem lesz. Talán mert én is többet ittam a kelleténél. Vagy végleg kezdtem betelni a kirakatrendezővel? — Ne kapcsoljam be a magnót? — kérdezte Kata. Korpusz egy fájdalmas mozdulatot tett. — Ez most hogy jut eszedbe? — kérdezte sértetten. — Jellemző! Amikor a legfontosabb gondolatomat fejtem ki, mindig be vagy ki akar kapcsolni valamit. . . Egy múzsa, aki a csók után elfordítja a fejét ... Ezt egyszer elpanaszolom Annának . .. Katáról tudtam, hogy Hartay Anna, a híres színésznő lánya. Hartay művésznő Júliától Gert- rudiszig végigjátszotta az ösz- szes klasszikus hősnőket, jócskán túl volt a negyvenen, de még élénk magánéletet élt, és Kata a harmadik házasságában született. Anyámat hagyjuk a ki játékból! — Miért? Anna szeret engem. Amikor múltkor a Fészekben bepiáltam, és puszta kézzel összeroppantottam kilenc poharat, azt mondta: — Ne bántsátok, így is olyan aranyos. Mint egy mérges, naiv gyerek ... — Annának csak a színpadon szokott igaza lenni ... — mondta a lány. A kirakatrendező ma is jócskán teleszívta magát. De most újra a vodkásüveg után nyúlt. — Ezt mondta, vagy nem ezt mondta? — kérdezte fenyegetően. — Ezt! — És egyszer Királyfinak is nevezett. .. — Anna már sok férfit nevezett Királyfinak! Kata fölkelt a szőnyegről, hátracsapta a haját, és elindult az ablakhoz. — Nézze csak! . . . A hívás nekem szólt. Odamentem a lányhoz, lenéztünk az utcára, átfogtam a vállát. Nem rázta meg magát, de nem is húzódott közelebb. Lehet, hogy ezért a mozdulatért maradtam ilyen sokáig? Az úttesten már csak páran álltak az esőszerű, halvány lámpafény-permetben. Az autó is elhajtott. S a sebesült kutya, egyébként nem kuvasz, hanem zsemleszínű korcs volt, most valami képtelen, kerge feltámadást mutatott. Eszeveszetten pörgött körbe-körbe. Megállíthatatlanul. Élő pörgettyűként szórta a sáros havat. Ilyent még nem láttam. A kirakatrendező visszahevert a rekamiéra. — Drei Schritt von Leib! — mondta. — El a kezekkel Katalintól! Magántulajdon. — Ugye, most már biztosan megmarad? — kérdezte a lány. Nem szóltam semmit. Mitagadás, örültem volna, ha Kata legalább egy szóval felel a „magántulajdonra", esetleg tréfásan visszacsíp, vagy bármit mond, mit tudom én! Ha csak egy barátságos mozdulatot tesz felém... De nem így történt. A szoba egyszerre zsúfolt lett mögöttem. Korpusz a csörgő nyakláncával, meztelen mellével, karperecéivel, a lámpafény, Anita aktképe a falon, a mosdóajtó sárga tapétája, Kata hajában az a kis ostortincs, amelyet még nem igazított el, egy félbeharapott szendvics, a könyvespolc, ahogy Füst Milán esztétikája, Horthy emlékirata és az 1967-es Play Boy-album összedől, ez az egész enteriőr, aztán a bolgár Aranyhomok, a Tiszta Kirakat látványa, a Magyar Kolibri, „Ez egy nagyon nagy l'amour volt”, „Ne legyél már olyan féltékeny”, „Egyszer Királyfinak nevezett” ... — mintha minden összetorlódna a szobában, amiről beszéltünk, s még a fogalmak is tárgyi alakot öltenének . . . — Gyere ide, Életem értelme — mondta a kirakatrendező ebben a zsúfolt félhomályban. — Kutyául érzem magam. Fázom. Deréktól lefelé már egészen kihűltem . . . Korpusz ezt az estét afféle érzelmi mutatványnak szánta. De nem volt megelégedve az eredménnyel, s mindent elkövetett, hogy a lány bebizonyítsa, már-már testileg is igazolja nem közönséges ragaszkodását. — Gyere, masszírozd meg a lábamat — folytatta Korpusz, és lankadtan kinyújtotta kezét a lány felé, mégis szinte a semmibe, mint egy haldokló herceg, ha az ápolónőt mosda- tásra inti. Kata szó nélkül engedelmeskedett. — Úgy — nyögte Korpusz. — Állj ide mellém ... — A tekintetével értésemre adta, hogy most egy intim produkció következik, jól figyeljek. — Kapcsold ki a nadrágszíjamat, mert szorít, alig kapok levegőt . . . Köszönöm ... A gombokat is kapcsold ki, mind a három gombot, ott lenn, a sliccemnél ... Bátran, bátran! Ne légy már olyan szemérmes, Életem értelme . . . Kata, miközben pirulva babrált Korpusz nadrágján. — Nem árt, ha egy lány megtanulja az ilyesmit. Máris egészen megkönnyebbültem . . . A kirakatrendező tovább intézkedett: — És most nyomogasd végig a combomat! Ahogy szok- tad!... Még, még, ne sajnáld . . . Jaj, de jó! . . . — Korpusz ernyedten megadta magát a női kezek finom és kéjes munkájának. — Szeretem, amikor ilyen szépen szót fogadsz ... A térdemet is, a térdkalácsomat, az ízületeket, a porcogókat. . . Ott, ott... Isteni keze van ennek a lánynak, mindent tud!... Érzem, hogy visszajön tagjaimba a vér... — Korpusz fél szemmel a művelet hatását figyelte az arcomon. — Ne hagyd abba, csináld még!... Úgy! Úgy! Jaj, de jó!... Te japán hetéra, te gésa, te hindu boszorkány!... Jaj, de tudsz! Miért néztem végig még ezt a jelenetet is? Miért hallgattam meg a kirakatrendező mámoros, erotikus nyöszörgését? Amolyan kulcslyukon bekémlelő Boccaccio-hősnek képzeltem magam. Akinek szívében egy Petrarca-szonett hervad el. De Korpusz Iván nem érte be ennyivel. — Húzd le a cipőmet! — parancsolta. — És nyomogasd meg a lábfejem... Te olyan engedelmes, jó kis csaj vagy!... Hallod?... Vedd a kezedbe, te drága, és melegítsd meg a szép, férfias, hideg lábfejemet. .. A két hegyes orrú bundacipő, az egyik, majd a másik, tompán és sértődötten koppant a padlón. — Hagyd már abba! — mondtam. — Kétségbeejtő vagy ... — A zoknimat is húzd le! — fordult Korpusz a lány felé, — Úgy sokkal kellemesebb . . . Kata egy pillanatig mintha tétovázott volna, majd akár egy halottöltöztető, hirtelen elengedte Korpusz lábát. — Nem! — mondta. — Azt már nem! — Nem? — Nem! — Miért? — Mert nem mosol lábat! A kirakatrendező ingerülten felült a sezlonon, a szeme tüzelt, két könyökével hátul megtámasztotta magát. — Micsoda? Hogy mondtad? — Jól hallottad! — felelte a lány. — Azt mondtam, hogy büdös a lábad! Korpusz Iván csak ült ott, félig fekve, kialakulatlan, megoldatlan helyzetben, mint akit abbahagytak, kikapcsolt övvel, szétgombolt nadrágban, kékpiros csíkos zokniban, szétszórt cipők, csikkekkel teli hamutartók, üvegek, poharak között... — Késő van. Ideje hazamennünk — mondta Kata. A lépcsőházban sokáig tapogatóztunk a falon, nem találtuk meg a villanykapcsolót. Sötétben botorkáltunk le a lépcsőkön. Csak az ablakokon tetszett át valami halvány derengés, a felhők mögött rejtőzködő hold, a felszívódó, maradék hó, vagy egyszerűen csak a földnél világosabb ég fénye. Kata megfogta a kezemet. — Keressünk egy taxit. Hazaviszlek — mondtam. A lány elengedte a kezem. — Azért azt el kell ismernie, hogy nem mindennapi egyéniség. Valami furcsa, különös, szuggesztív légköre van . . . Amikor kiléptünk a kapun, az utca üres volt, sehol egy hajnali lélek, a kutya is eltűnt, talán élve, talán holtan, csak pörgésének nyoma látszott a kásahavas úttesten, egyébként mintha semmi sem történt vol— Túl sokat ivott — mondta Platthy György: A szelek tánca Dombay Győző rajza DÓMJÁN GÁBOR ■* Óriási üveget! (Barátom emlékére) Gyönyörű csönd van Gábor! füveken hullámzik nevetve marasztalnám itt fölötted de jobb, ha száll ível mint a fecske mintha sírodra a térből boltozatot nyesne vagy mintha szemüvegedhez óriás üveget vágna hogy végre láss! jobban mint aki a látást kitalálta! mint aki békétlenségre késztetett hogy be ne csapjon ami látszik ami látszatnak is csak rossz lehet... mert megromlik a szem a koponya velőt csordul dioptriák bongva összetörnek mintha harang utolsót kondul zavarodat látom lila garbód fejedre húzva ne lássák hogy elpirulsz mert semmise úgy van mintha volna létünket látom elfogyhatatlan cigarettád kioltva hamujából szállhat csak föl ének! na. TANDORI DEZSŐ Gondolatok egy magánkönyvtárban Előbbre jutott-e a könyvek által a világ? Hátrább maradtunk volna a könyvek nélkül, ai bizonyos. És mindannyian nem lehetünk háttérben; akkor az előtérben nem lenne senki. De az átalakulásokon néha ámulhatunk. Ahogy ez a négyszer-három méteres könyvpolc, ez a teljes fal, ahogy ez más-lényegű már: két veréb mozgástere. Felderitették először is az odúkat; miért épp bizonyosakat kedveltek meg, másokat nem, ki tudja. Egyikük be is zuhant Shakespeare drámái mögé. Pedig Samu nevű herceg vagy lord, pláne király, nem szerepel a Halhatatlannál. És egy beszorult madár: halandó. Akkor mind a tizenkét négyzetmétert ellenőriztem, falig tologattam a köteteket. A verebek, látom, berepülnek egy-egy útvonalat: néha ötször-hatszor leröppen Szpéró — ő a másik — a Valóság évfolyamairól, le a vállamra, de csak azért, hogy visszaröppenjen, és a végén azonnal be a résen, a polc, és a folyóiratok közé. A bűnügyi regények közül a minap kölcsönadtam néhányat, fordítani; Samu tiltakozó hangjai közepette szedegettem ki a könyveket, és verebem addig nem nyugodott meg, amig a hiányzók helyére újakat nem tettem. Ezeket aztán gyanakodva méregette. Egyáltalán, mi közöd neked ehhez a polchoz, valami ilyet véltem kihallani a köszörülő hangokból; hanem az ál-verébcsipogásomra bármikor lejön; Szpéró nem.
