Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)

1979-06-10 / 157. szám

1979. JÚNIUS 10. RIPORT DN HÉTVÉGE 7. T uristaúton kapaszkodunk felfelé a Karangyilán: a kocsit a város szélén hagytuk. Jószif Pelisev, a Szli- venszko Delo - szliveni testvér- lapunk — munkatársa, barátai­val és egy CSZKA focista nevé­re hallgató szamár segítségé­vel ezen az úton hordta fel a tetőre hétvégi házának minden deszkáját. Az út néhol idegesítően me­redek szakadékokkal tarkított: a völgyében gyér vizű patak ömlik lefelé, néhol vízeséseket produkálva: Kopasz, időharap­ta sziklákon lépdelünk, majd hogy a kaptató véget ér, erdő kezdődik: a patak medre mel­lett haladunk tovább. Itt már könnyebben cipeltük az anya­got — mondja Joszif. Felmutat az oldalba: a negyedik ház az enyém. Betonalapra épített faház: szép, jó ízlésre vall. A szomszéd adja a kulcsot: nyugdíjas, a feleségével élnek itt, vagy öt esztendeje. Ványolók. Régi mes­terség ez, még vagy három csa­lád él ebből itt fenn, a Karan­gyilán. ők kitanulták. A bemutatkozás utón az öreg megnyílik: ömlik a szó belőle. Pécs, Pécs... Itt sebesült meg Baranyában — mutatja a fején a forradást -, s sorolja a köz­ségeket: Vitlány, Virágos, Drá- vaszabolcs. ők a villányi ügy­véd házában laktak több hétig: a társairól nem tud semmit... A bolgárok, a magyarok bará­tok — jelenti ki kategorikusan. Aztán invitál, hogy nézzük meg a ványolót: ott, ahol a hegyi­patak medre összébb szorul. A mosógép (?) őse ez: a vizet egy vájó segítségével hatalmas deszkákkal bélelt tálba veze­tik, s a tálban posztó-pokrócok forognak. Nyolc-tizenhat órán ót szívja magába a hideg for­rásvizet a pokróc, szálai tömö­rülnek . . . Aztán szárítókra ke­rül, majd vasfésűvel bolyhosít- jók. A városiak 10—16 levát is megadnak egy ványolásért: ebben a szállítás is benne van. Feljebb megyünk, ki eqy szik­lacsúcsra: gyönyörű a kilátás. A lábunk alatt Szliven — mint­ha a Mecsekről néznénk Pé­cset, vagy talán kicsit maga­sabbról: a város zajából egy pisszenés sem hallatszik fel . . . Joszif mutatja: arra van a fő­tér, a szálloda, arra kijebb meg a szerkesztőség. Kékes pára le­beg a város felett: valószínű- jetién közelséget kölcsönözve. Az öreg a szívéhez mutat; az első infarktuson már túl van. Ott született, lent, de ide kel­lett jönnie, hogy életben ma­radjon. e Minden év áprilisában a szli- veniek ünnepelnek. Egyhetes rendezvénysorozattal köszöntik a tavaszt: a Szliveni Tüzek — Szlivenszkije Ognyovi — kultu­rális fesztivál megnyitójára ér­keztem én is. A városban sok az idegen — a szófiai —, sok a hazatérő is . . . Vendéglátóm, Kamen Vaszevszki, a Szlivensz- ko Delo főszerkesztője öröm­mel mutatott egy verseskötetet is, helyi kiadás, fiatal szliveni költők antológiája. Helyt kap­tak benne, a szerkesztőség mun­katársai is. Hogy honnan ered a Szliveni Tüzek elnevezés . ..? Még a tö­rök-uralom idejéből. Akkoriban, mikor a város török kézen volt, a forradalmárok — rebbelis haj­dúk - szabadcsapatokba ve­rődtek, s éjjelenként fel-fel vil­lantak a hegygerincen a tábor­tüzeik, idegesítően, fenyege­tően ... A legenda úgy tartja — talán így is igaz, — hogy ahány hajdú élt a hegyen, éj­jel annyi tűz égett, félelmet éb­resztve az elnyomókban, félel­met. hogy ne merjenek feljön­ni... A rendezvénysorozat megnyi­tóján fáklyák pótolták a lán­gokat, s az öreg színház épü­letében — most épül az új — ünnepi gálával vette kezdetét az egyhetes kultúrprogram. Másnap nyitották meg a város első önálló bemutatótermét,. ipari formatervezők kiállításá­val, s ott a megnyitón találkoz­tam Nyikolaj Cekowal, aki már kétszer is a Pécsi Ipari Vásáron a szliveni kiállítás igazgatója volt. Este, mikor kedves meghívá­sával élve, meglátogattam, sor­ra elővette a pécsi emlékeit. Saját borát tette az asztalra aztán: mondják, nagy megtisz­teltetés ez Szlivenben, s elme­sélte, hogy tavaly turistaként, a feleségével kocsival az NDK- ban járt. Hazafelé Pécsnek vet­te útját, sétáltak egyet a Szé­chenyi téren, s ott aludtak a Pannóniában. o Kosztasz Anasztaziu görög emigránsok gyerekeként szüle­tett Budapesten, a Gépmadár utcában, hogy aztán Szlivenig repüljön egy bolgár kislányért. Az új lakótelepen élnek: Filip fiúk néhány esztendős. Kosz­tasz a városi propagandaszol­gálatnál fotóriporter, a felesége egy üzemi lapnál újságíró. Tő­lük tudom, hogy mindig meg­különböztetett szeretettel fogad­ják a pécsieket a városban. Kosztasz ajánlotta: tegyek pró­bát. Tíz ember közül kilenc tud­ja, hogy hol van Pécs... S ez nemcsak a testvérvárosi rang­ból ered, nemcsak abból, hogy a Szlivenszko Delo sűrűn ír a Mecsek alji városról. Szliveni tartózkodásom ötö­dik napján magyar szobatár­sam akadt: egy üzletkötő Bu­dapestről. Vele volt időm egy félüveg Pliszka mellett a bol­gár emberekről véleményt alkot­ni. S nem csak az italnak tud­ható, hogy hamar közös neve­zőn voltunk. A bolgárok ha ven­déget fogadnak, még a szívü­ket is kiteszik az asztalra. Sze­retetük őszinte, póztól, alakos­kodástól mentes. Figyelmessé­gük már szinte fárasztó: ezer­szer is megkérdezik, hogy elé­gedett-e a programmal, mit szeretne, mire vágyik a vendég? S mi több, bárhol, még a ven­déglőben a pincérnek is, öröm­mel mondják el, hogy vendégük van, s egy üdvözlés, kézfogás ilyenkor szinte kötelező. A ha­gyományosnak mondott magyar vendégszeretet e mellett néhol csendes szerénységbe burko­lózik, megkockáztatnám: ritkán ennyire őszinte. S talán untatom az olvasót, de egy példát el kell monda­nom. Gépkocsivezetőnőnk, Zsel- ka, aki egy közeli faluból jár be Szlivenbe mindennap, ami­kor nem vezetett a kötésével volt elfoglalva többnyire, s hiába faggattam, nem árulta el, hogy mi lesz a gombolyag­ból. Szófiában, a reptéren, a búcsú utolsó pillanatában egy csomagot nyomott a kezembe, mondván, a kislányomnak küldi, ajándékba. A csomagban egy gyönyörű, kötött vállkendő volt.. . Hat nap alatt, a pihe­nőidőkben készült. o Szliven és környéke gazdag kirándulóhelyekben, látványos­ságokban. Aki arra jár, s tehe­ti, keresse meg Kotelt, ez a gyönyörű, vizekben és erdők­ben gazdag városkát, amely az idegen szemében mintha telje­sen vendéglátásra volna beren­dezkedve. Száz-százötven esz­tendős faházai — ami az 1894- es tűzvészből megmaradt —, vendégcsalogató romantikus öreg éttermei hosszú időre rög­ződnek az emlékezetben. Geor- gi Boncsev, a koteli pártbi­zottság első titkára büszke lehet a kis városkára, amely egyben a bolgár történelem és kultúra bölcsője is. A főtéren ma impozáns pantheont építe­nek: készülnek a bolgár állam- alapítás 1300 éves évfordulójá­ra. A Malom étteremben a helyi ízeket kedvelők szinte végig­kóstolhatják az étlapot. Előétel­nek katart vagy sopszka-salá- tát ajánlanak. (A katar így ké­szül: aludttejet vászonba kötik, kicsúrgatják, a sűrűjét fokhagy­mával, olajjal, sajttal, dióval és csipetnyi sóval „mixelik”.) A sopszka saláta nyári estéken nálunk is kiváló egytál-étel le­het: paradicsom, uborka és hagyma keverék, apróra vágva, olívaolajjal ízesítve, reszelt sajt­tal borítva. Egyébként a bolgár ételeket könnyű megszokni, s ezen az egy héten át jöttem rá arra, hogy a turista önmagát csapja be, ha minduntalan csak „európai ételekben” bízva akar kellemes gyomor-közérzetet te­remteni. A főételként ajánlott száraz, roston-sülteket be kell vezetni valamivel, nem kell ide­genkedni a sajátos balkáni fű­szerektől, a sarenától, a miru- diától sem. De kanyarodjunk vissza a ko­teli látványosságokhoz, ha te­hetjük Antonov atyával, kalau­zolásával nézzünk be az ortodox templomba is. Ezt a templomot még a török uralom idején épí­tették a helybeliek, s akkor, a nemzeti önállóság, az önálló­ságra való törekvés jelképe volt. Falait azóta több földrengés repesztette meg, de ma is áll. Kötélből Zserevnyja község felé vezethet utunk: skanzen­falu ez, ahol minden második­harmadik házban ma is laknak. És ma is építkeznek. Építkezni csak fából — kőalapozással — lehet, stílustörések nélkül, a szófiai néprajzi-építészek pe­csétes engedélyével. S hogy „Baranyában" érezzük magun­kat, menjünk el a Szlivenszki Mineralni Banja fürdőhelyre is, aminek a nevében Harkányra emlékezhetünk. A különbség: a gyógyforrás nemcsak fürdésre jó, hanem ivóvíz gyanánt is. Főleg gyomor- és bélbántal- makra ajánlják a turistáknak. o Szlivenben reggel 6-kor, dél­ben és este 10-kor a nagy szli­veni költő, Csintulov dalával jelzik a pontos időt. A pontos szöveg nehezen fordítható: „Éb­redj fel, bolgár...” kezdetű a strófa, de az ébredj-et inkább eszmélj-ként fordítanám. A szli- veniek himnusza ez. Erre indul­nak munkába, ez jelzi az ebéd­időt s invitál este pihenésre. Éppen félúton volt a libegő — a városból fél óra alatt visz fel a hegyre — amikor Csintu- lov-dal a delet jelezte. Látod — mondta Kosztasz, a görög — ezt a felvonót a magyarok gyár­tották. A libegő a helybelieké is, a turistáké is. Mint hallot­tam, egyre nagyobb a város idegenforgalma: még a tenger­ről is fel-fel jönnek az autósok. Burgasztól úgy száz-százhúsz kilométer az út, Nessebar is közel. De fordítva is igaz: a szliveniek hét végeken szintén a tenger rabjai. Gondolom, így nyárelőn né­hány jótanács nem árt a Bulgá­riába igyekvőknek. A szállodai árak egy kicsit megszaladtak, de azért a magyaroknak még mindig olcsóbb a bulgár ten­gerpart, mint a Balaton. Mi is lementünk Nessebar-ba egy napra: éppen akkor rakták ki a homokpadokra a napernyő­ket. Fürdőző még nem volt, bár a nap úgy 25 fokra melegítette a hőmérsékletet, de az erős szél keresztülhúzta a fürdőzni kívá­nók törekvéseit. Sok új étte­rem-vendéglő nyílt, s úgy hír­lik, hogy az idén még több árus jelenik meg a partokon. Aki gépkocsival igyekszik Bulgáriába, legyen óvatos: a helybeliek nem a legjobb veze­tők, és sokszor fittyet hánynak a közúti táblákra. S még egy: a bolgár taxi nem drága: me­net közben 2 sztotinkát ugrik az óra - talán félkilométeren­ként? — s ha áll. 1-et, 1-et. S a taxis csak akkor kapcsolja be az órát, ha az utassal elin­dult. Még ha rendelt kocsiról van szó, akkor is! o Bulgária a kertészetéről híres legtöbbünk szemében. Alkal­mam volt egy szliven környéki melegházat megnézni, Vaszil Markov főkertész vezetésével. Az „oranzseri” — talán jól írom — 24 hektáros üvegház, 2,2 mil­lió levás évi termeléssel. Éven­te T500 tonna paradicsomot, 1500 tonna uborkát és 2 millió szál szekfűt termel. Termékeik 90 százaléka exportra megy: főleg nyugatra. Itt van a cso­magoló is: naponta több ka­miont megtöltenek. A szedéstől számított 3—4. napon a hamburgi polgár asztalán a primőr. Vaszil Markovnak 200 leva a havi fizetése, s erre még szá­zalékot kap. A kertészetben 340-en dolgoznak, főleg asszo­nyok. A munkát úgy szervezik, hogy személyenként meghatá­rozott területen végzik el a munka minden folyamatát, elő­leget kapnak, s egy-egy kam­pány befejezésével vagy plusz levá.k kerülnek a borítékba, vagy levonás jön. Botyó Botev, a kertészet vezetője szerint — 12 éve vezeti a melegházat — levonás még nem volt. Egy dol­gozó 140—150 levőt kap átlag­ban. Egyébként Bulgáriában ez c jó fizetések sorába tartozik. (Az üveggyárban akadt, akinek 90 leva, de akadt, akinek 240 leva a havi fizetése.) Forintra nem érdemes átszámolni, még 16 forintjával sem, hiszen má­sok az árak is. A kertészetben egyébként az ebéd minden dolgozónak ingye­nes, ezen túl védőételt, mun­karuhát kapnak. És volt olyan szezon, amikor 300 tonna (!) uborkát szedtek le egy hektár­ról. o Búcsúzni kell Szliventől. A megyétől és a várostól is. Kö­téltől, a Karangyilától és Nőve Zagorától is, ahol Európa egyik leghíresebb archeológiái mú­zeuma van; a környék hihetet­lenül gazdag feltárásainak le­letanyagával. Hriszto Ruszev, a múzeum archeológusa féltett kincsek közül mutatott egy több ezer éves, agyagból égetett pe­csétet, majd mosolyogva meg­jegyezte: „Látja, már akkor is voltak hivatalok..." A pecsét egyébként másolat volt, az ere­deti elutazott egy kollekcióval Londonba. Búcsúzóul harapjunk egyet a banyicából, ebből a juhtúrós ré­tesből, s igyunk hozzá a Schweppses család hatféle üdí­tőitalainak egyikéből. Mert ez utóbbi is helyi büszkeség: ki­ütötte a kólát. Köszönjünk el vendéglátóinktól. Azután fel a MALÉV gépre. Budapest mindössze egy órányira van Szófiától. Kozma Ferenc Kosztasz Anasztázia felvétele SZUVEM NOTESZUVH

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom