Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-10 / 157. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. JUNIUS 10. lElfNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT —1979 fl Jelenkor júniusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat júniusi számának élén ösz- szeóllítás köszönti a 80 éves Martyn Ferencet. Az összeállításban Bertha Bulcsu a mesterség kérdéseiről beszélget a festőművésszel, Rózsa Gyula tanulmánya pedig a „Martyn-jelenséget” elemzi a hazai és európai képző- művészeti élet összefüggéseiben. Maga a művész a modern francia festészetről Pécsett elhangzott egyik előadását közli. A barátok és tanítványok közül Gyarmathy Tihamér, Keserű Ilona és Lantos Ferenc köszönti a mestert. Végül Háts Éva írása Martyn Ferenc és a Janus Pannonius Múzeum kapcsolatát ismerteti. A versrovatban többek között Ágh István, Csorba Győző, Orbán Ottó, Pál lózsei és Vészi Endre költeményeit olvashatjuk. Prózával Bodosi György és Esterházy Péter jelentkezik. A „Versről versre” sorozatban Illyés Gyula Az ígéret megszegése c. költeményéről beszélget az íróval Domokos Mátyás., A kritikai rovat élén Weöres Sándor új verskötetét elemzi Csűrös Miklós írása. Pomogáts Béla a párizsi Magyar Műhely kiadásában^ megjelent három kötet, Horváth Elemér, Vitéz György és Nagy Pál műveit ismerteti. PÁL JÓZSEF A kockakő az a kockakő a márványgolyó márványgolyó dalolni volna jó vagy vinnyogni keservesen vagy nem is tudom mi lenne jó s hogy miért lenne jó vinnyogni keservesen ezen az összkomfortos szigeten itt e sártenger közepében 1978 decemberében amikor a kommunikáció napilapok TV rádió köldökzsinórja összeköt az emberiséggel Megszoktad már ne vinnyogj hát nem visel már senki csizmát nem vág neki a vakvilágnak ennek a feneketlen sárnak sarat odakünn lerugdosni még az ajtóban parolát adni beljebb kerülve asztalhoz ülni az első pohárral fenékig inni s holdas éjfélig beszélgetni VÉSZI ENDRE Alkony mindenfelől Ez a félhomány itt isten hallgatása azok a fénytükrök angyal lábnyomok hangos döbbenéssel fölébred a dob felszökik az alkony csöves higanyláza Szegfűket lobogtat mint egy virágváza távol az ég alján emberhús lobog lángolnak a lakkos autóoszlopok röffenő csordákat hajt az éj kanásza Ez a félhomány itt isten hallgatása Martyn Ferenc rajza Nádor Katalin felvétele RÓZSA GYULA A MARTYN -JELENSÉG (RÉSZLET) Martyn 1940-es önfeledtségé- nek mélyén lappangó balsejtelmek, s Martyn néven nevezhető antifasiszta programos művészete között az átmenetet tetten érni lehetetlen. A különbség félreismerhetetlen: az önfeledten kétértékű, tragikumgyanús, de ragyogószínű negy- venes-negyvenhármas művek szellemi lényege, éti kai-esztétikai közérzete látnivalóan, ellenőrizhetően más, mint az 1944-es szögesdrót fájdalmú grafikus festményeké. (Temető, Halál a vizek felett, Emlék 1944-ből), vagy A fasizmus szörnyegei sorozaté. De hogy a jól elkülöníthető két egység között hol az átmenet, és hogy Az éjszaka hangján (1943) süppedő világa vagy A háború (1943) szerpentines kavargása, „még" az előző alkotás-sorozathoz vagy „már” a következő egységhez tartozik-e,' ennek eldöntése kétséges is, fölösleges is. Sokkal lényegesebb annak a már kimondott, de még mindig nem eléggé köztudott művészettörténeti és esztétikai ténynek a tudatosítása, hogy A fasizmus szörnyetegei sorozattal és az azt környező néhány 1944- es képével Martyn Ferenc kortárs hitelességű és remekmű teljességű fasizmus-képet adott a magyar művészetben. Művészettörténeti tény továbbá, hogy ebben a cselekedetében egyedül volt. A francia baloldali-antifasiszta alkotók nagy csoportjával együtt Picasso közvetlenül a felszabadulás után lép be a kommunista pártba, és az életművében, gondolkodásmódjában a polgári antfasizmus legradikálisabb hadállásait is meghaladó Martyn szintén 1946-ban szerepel először kommunista művészként az MKP III. kongresszusa alkalmával rendezett demonstratív tárlaton. A lépés mindkét esetben a történelem logikája szerint való. Martyn talán a legönfeled- tebb, legharmonikusabb művészetét alkotja ekkor. Képzőművész munkásságában ritkán követik az életrajz eseményeit, a megélt történelem eseményeit közvetlenül új esztétikai események, gyökeresen új létformák ritkán involválnak gyökeresen új alkotásokat, de 1943—1944 —1945 hirtelen fordulói valóban lélegzetállító pontossággal mérhetők az ekkori Martyn-festészetben, Martyn-plasztikában. Elég a fasizmus-sorozat alkotásai mellé képzelni az 1946-os Kakas életörömtől zengő, piros és zöld és sárga és pety- tyegtetett és szimmetriába bom- ló kompozícióját elég a játékosan, intellektuálisan harmonikus Lebegő forma, az ekkori raffináltan, kékségesen érzéki Térkompozició meg a kiérlelten tárgy- és élettisztelő nyersszínű másik Térkompozició fa- szobrászatát (tehát egy anyagban és technikában is barátságosabb, játékosabb plasztikát) összehasonlítania negyvenkettes, negyvenhármas gipszkompozíciók sejtelmesebb, törékenyebb lényegével, hogy kites- sék: Martyn valóban békét kötött ekkor a világgal. Tíz-tizenöt esztendeje tudja a magyar művészeti közvélemény, hogy az ötvenes-hatvanas években „eltűnt” Martyn Ferenc végig dolgozott, s ió- néhány éve azt is tudja a közvélemény tájékozottabb része, hogy szerencsétlenebb sorsú, szerencsétlenebb pozícióba sodort és önmagukat sodortatott kortársaival ellentétben nein néma görcsben, s nem is önmagára erőltetett tudathasadással dolgozott. Nem sértődött meg, s nem hagyta magát kényszeríteni teljes illegalitásba, mint a merev művészetpolitikától megbénított művésztársak egyik része abban az időben, de nem kellett „műteremmélyi illegális” művekkel bizonygatni a modernségét később sem, amikor a modernség ismét szalonképes lett, s amikor az ötvenes évekbeli közszerepléseket illett feledtetni más művésztársainak. Martyn nem tüntetett a távollétével, szerepelt, de nem teljesített túl. Igaz, akkortájt nem volt már a központi sajtó bez- zeg-példája, akkor nem kapott díjakat, pénzes megrendeléseket. Igaz, az ötvenes években megint „csak” a pécsi-baranyai közvélemény előtt szerepelhetett. Ez a közvélemény azonban végig tudta — mert Martyn nem titkolta — hogy az akkor „realistaként” megtűrt képekkel egyidőben az életmű „kevésbé realista” része is gyarapodik. Hogy ezeket jó helyzetismerettel nem küldte, míg az előbbieket küldte kiállításra? így őrizte meg önmagát, megint csak, ki tudja, hányadszor az egész huszadik századot vállaló szellem, amely nem tehetett róla — de nem is igen érdekelte — hogy kora csaknem mindig igyekezett megtagadni a huszadik század egyik részét. A budapesti, „világvárosi" művészeti életnél megint messzebb és közelebb látott a két háború közötti-liberális Párizs magasába és a két háború közötti Pécs kisvárosi hangulatába, s így tudott európai maradni Magyarországon me- gintcsak különös módon: vidéken. Hogy a számára sosem idegen természetelvű törekvések milyen mesterteljesítményekre vezették, azt egyebek között a szigorúan magáncélzatú Journal '50 lapjai mutatják abból az időből, amikor a természet- elvűség még „kötelező” volt; a Don Quijote-illusztróciók és a természettanulmányok abból az időből, amikor a természet- elvűség, „majdnem kötelező” volt, s az önmagukban is mű- történeti jelentőségű irodalmi kísérőrajzok abból a korszakból, amikor a magyar képző- művészeti közéleti illemtan szerint lassan az absztrakció vált „kötelezővé". Martyn Ferenc az ötvenes évekbeli különleges, példátlan „státusa” megint csak nem Martyn Ferenc személyének használt a legtöbbet, hanem a képzőművészet ügyének, Pécs és az országos képzőművészetének. Mert köztudottan azt még egyetlen pécsi múzeumügyben nyilatkozó sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy az 1957 után kiteljesedett képzőművészeti élet kulcsfigurája, animálója és cselekvő példaképe Martyn Ferenc volt. Ennek pedig volt egy feltétele és egy következménye. A Feltétel: a „különleges státusú", az ötvenes években sem rezisztenciába nem vonuló, sem az életművét nem kompromittáló Martyn Ferencnek volt a hatvanas években annyi politikai-erkölcsi- esztétikai tőkéje, hogy jó szövetségesekre találva záloga lehessen egy példátlan művészeti kultúrának. A következmény pedig: Pécs az ország műveltségét meghatározó képzőművészeti központtá válhatott, majd nemzetközi tényezővé. Nem hiszem, hogy egyszerűen a Martyn csodatétele miatt lett azzá. De biztos, hogy a Martyn szellemében. így vált Martyn, az életmű és a szellemiség, amit a név jelöl, kétszeresen művészettörténeti jelentőségűvé. Az életmű művészet- történeti súlya az elmúlt tizenöt évben közismert lett végre, a másik, a jelenlét művészet- történeti fontosságánál érdemes még elidőzni. Mert Martyn Ferenc munkássága nyomán mégis csak a lódzi példa, a lódzi modell teljesedett be Pécsett. Igaz, jóval később, jóval nagyobb erőfeszítésekkel, mint a lengyel iparvárosban, de az is igaz, hogy hajdan Martyn és Pécs egyedül volt abban, amiben Kobro, Stazewski, Strze- minski és Herbinék sokan másokkal együtt cselekedhettek. És ez az európai típusú, Kobro—Stazewski—Herbin- féle szellemi-emberi magatartás, művészi-intellektuális karakter a változó Martyn-életmű másik, tehetséget-tudást kiegészítő nagy állandója. Állandóbb mások védjegy-egyformaságánál. Úgy állandó, ahogyan a termékeny géniusz e században állandó lehet: folyvást változva. Nálunk meglehetősen ritka jelenség ez, útját kevesen próbálták, célhoz még kevesebben értek errefelé. Mert Martyn egy volt a néhányak közül, akik külföldre mentek a magyar parlagról, egy, aki vissza-vissza- jórt, s aki nem hagyta végképp maga mögött a magyar parlagot. Egy a sok közül, akit megérintett a modern művészet, aki tovább gazdagította a modern művészetet, s aki ezt nem kotriné-módon, hanem európai nagyvonalúsággal tette. Egy a sok közül, akik reakciós művészetét tagadva eljutottak a reakciós Magyarország megtagadásáig, egy, aki a haladással szövetségre lépett, s aki a szövetséget fenyegető öncsonkítások idején sem mondta fel ezt a szövetséget. Martyn maga volt a radikális polgári képzőművészeti szellem olyan korokban, amikor Európával ellentétben nem volt radikális polgárság és radikális képzőművészet Magyarországon. S Martyn maga lett a radikalizmusból modern szocialista kultúrába vezető aktív hagyomány olyan korokban, amikor sem aktív hagyományban, sem modern szocialista kultúrában egyik félen sem hittek még-már Magyarországon. Kossuth-díj, kitüntetések, múzeumház: a késői, de nem megkésett elismerés azt az európai mester-típust illeti, akiből szerencsésebb nemzeteknek több, nekünk egyetlen egy jutott a század művészettörténetében.
