Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-06 / 122. szám

1979. MÁJUS 6. IRODALOM — MŰVÉSZÉT DN HÉTVÉGÉ 9. Hallama Erzsébet: IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT-1979 A TARTALOMBÓL BÉKÉSI GYULA GYURKOYICS TIBOR KAROLYI AMY LA8ANCZ GYULA PARTI NAGY LAJOS PAKOUTZ ISTVÁN WEÖRES SÁNDOR VERSE! • CSAIOG JUDIT NADAS PÉTER THIERY ÁRPÁD PRÓZAI * BÉLAD! MIKLÓS: V HERNÁDI GYULA REGÉNYEI HALLAMA ERZSÉBET: BESZÉLGETÉS FLERKÓ BÉLÁVAL TUSKÉS TIBOR: VARGA HAJDÚ ISTVÁNRÓL VEKERDI LÁSZLÓ: BERTHA BULCSÚ INTERJÚI VERSRŐL VERSRE {*>r A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Békési Gyula, Gyurkovics Tibor, Károlyi Amy, Labancz Gyula, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István és Weö­res Sándor verseit olvashat­juk. A szépprózai írások sorá­ban Csalog Judit és Nádas Péter elbeszélését, valamint Thiery Árpád szociográfiájá­nak befejező részét közli a folyóirat. Radnóti Miklós születésé­nek 70. évfordulójához kap­csolódik Me/ezer Tibor tanul­mánya a költő Nyolcadik ek- logájáról. A „Versről versre" sorozatban Szabó Lőrinc: A földvári mólón c. költemé­nyéről beszélget Domokos Mátyás és Lator László. A művészeti rovatban ta­láljuk Tüskés Tibor kiállítás- megnyitójának szövegét Var­ga Hajdú István rajzairól, va­lamint Láncz Sándor beszá­molóját egy Párizsban rende­zett német kiállításról. Új sorozatot nyit a szám­ban Hallama Erzsébet portré igényű interjúja Flerkó Béla orvosprofesszorral. A sorozat pécsi és innen elszármazott tudósokat mutat be. A kritikai rovat élén Ve- kerdi László Bertha Bulcsú új interjúkötetét, Béládi Miklós pedig Hernádi Gyula regé­nyeit elemzi. Pákolitz István: Elvágólag- Varga Imre Radnóti-szobra ­Ahogy a Szolgálati Szabályzat előírja: bakancsa elvágólag — mintha takarodó után az ágy alatt — mert pontos a méla munkaszolgálatos és fegyelmezett a merengő poéta Bekerített elhagyatottságára támaszkodik halottlepel-felöltője zsebében a notesz beleírvák Jerémiás új siralmai — halálárnyék nehezül szivszoritó razglednicáira Tekintete tömegsírba réved A halált virágzik most a türelem tébolyító-félelmetes nyugalmát fölborzolja pusztulás-irtózata vibrál megalázóit megvető szánakozása föl-földereng életsóvárgó reménye Bakancsa elvágólag Weöres Sándor: Thule Napsütés harsány nevetése, tengerhabok ölelkezése, felzúdult vérű kakasok, mennydörgésben újult szivárvány, a teret összevissza járván mindég adósotok vagyok. A nagy világ sok kis világa, hány váratlan kigyúló lámpa, egy pad, hová ülnöm szabad, végzetemet átvilágítja a folyton forgó tűzparittya, míg életem meg nem szakad. Holtig vezet? halálon túl-e? A hajó indul, messze Thule ismeretlenben integet, a felhők mind-alacsonyabbak, és ritkán nyílik rajtuk ablak, de vár a nem-látott sziget. (részlet) — Mik a további tudományos tervei? — Előttem pillanatnyilag egy optimális ovulóciógátló lebeg. Egy budapesti kémikuscsoport­tal dolgozunk együtt. Van már egy száz százalékos anyag, csak eqyelőre nagyon gyorsan lebomlik. — Akkor szinte fölösleges a kérdés: fontos-e önnek, hogy kutatásait hasznosítsák a gya­korlatban is? — Szerintem minden kutató­ban él a vágy, hogy eredmé­nyei hasznosaknak bizonyulja­nak. Bennem is. Tudom, hogy az említett kutatásoknak rend­kívüli fontosságuk van a gya­korlatban. Nem is csak az em­bernél — gondol ion például a mezőgazdaságra 1 A nagyüzemi állattenyésztésben óriási dolog, ha sikerül tervezetten ciklussá tenni a szaporodást. — Milyennek képzeli, mond­juk ötven év múlva a tudo­mánynak azt az ágát, amelyet művel? — Ez az előbbi probléma öt­ven vagy száz év múlva már nem lesz érdekes. Meg lesz old­va. De továbbra is érdekes lesz az ovuláció kiváltásának prob­lémája. Hogy minden nő szül­hessen. Ez az emberiség szem­pontjából kétségkívül nem ak­kora gand, de egyénileg nézve a kérdést. .. — Már lombikbébi is van. — Igen, és a spermabank is járható út. Mégsem hiszem, hogy ezzel a problémával fö­lösleges volna foglalkozni. Azok legfeljebb végső esetben meg­oldások. De ha csak egy száza­lék esély van arra, hogy két embernek úgy legyen utóda, ahogy évezredek óta ... — Ön konzervatív? — Az vagyok. Nem szeretem a Sztravinszkij utáni zenét, a szürrealista képeket, ragaszko. dóm o szokásaimhoz, konzerva­tív vagyok az oktatásban, a ne­velésben. — Es a tudományban? — Ott ilyen kategóriák nin­csenek. — Milyen típusú tudásnak tartja magát? — Nehéz ügy. . . Egy kutató­nál egy kritérium van: a lehe­tő legobjektivebb eszközökkel végezze a vizsgálatait és a le­hető legobjektivebb következte­téseket vonja le. Szerepe van persze az ötletgazdagságnak és a . . mondjuk agykapacitás­nak. Van egy típus, akinek hi­hetetlen mennyiségű ismeret- anyag halmozódik fel az agyá­ban, az ilyen típusú tudós kri­tikai értékelésben felülmúlha­tatlan. A másik csoport inkább az ötletre épít. Én csak a sa­ját és a legszorosabban kap­csolódó területeken követem a szakirodalmat. Gondolom, egyébként is az utóbbi fajtá­hoz tartozom inkább. De míg Szentágothai egyszerre hetven­hat féle dologgal tudott foglal­kozni, én egyszerre csak eggyel. A rendszerességnek néha még a kíváncsiságomat is feláldo­zom. A rendszeresség énben- nem nagyon erős. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez pozitívum. — Az élete is rendszeresnek mondható? — Mi az, hogy mondható? Az. Ha előadásom van, pont há­romnegyed nyolckor bent va­gyok a tanteremben. Este nyolc­kor odahaza meg van terítve vacsorához. Utána, ez is álta­lában szabályszerű, egy óráig zenét hallgatok. — Mindez persze föltételezi, hogy kiszolgálják. Mi lenne, ha ez hiányozna? — Hát... Idegesítene, az biztos. Fiatal koromban, mint meséltem, sok mindenem nem volt meg, ami másoknak igen. Egyetemista koromban anyám biztosította a nyugalmat, a munkához való körülményeket. Ezt aztán átvette Vera. És én nem utasítottam el ... Nyolc évig együtt dolgoztunk az inté­zetben is. Rengeteget segített, nehéz is volt, amikor elment Ez is végtelen önzetlenség volt tőle, hogy miattam változtatott munkahelyet. Hát igen. Az egyik ember, akinek elmondha­tatlanul sokat köszönhetek, a feleségem. — És ki a másik? — Szentágothai. — Úgy érzi, eredményes volt az élete? Sikerült megvalósíta­ni a céljait? — Célok . . . Altruisztikus cél­jaim voltak, mondtam. Ha így nézem, ezek folyamatosan való­sulnak meq a gyakorlati okta­tásban. Hivalkodás nélkül mondhatom: ebben jók va- qyunk. Igaz, nem is jelent kü- lönöseBb erőfeszítést, a mun­katársaim érdeme inkább. Ha másként nézem, ha a tudomány oldaláról... Az utóbbi időben szkeptlkusabb lettem. Főleg az előrehaladás ütemét tekintve. Én átéltem azt az óriási meto­dikai forradalmat, megfestett metszetek, mikroszkópos vizs­gálatok . .. , s ma már egy csomó olyan műszerünk is van, amit magam kezelni sem tudok. De valahogy - többet vártam ezektől. Mint mikor valakinek az egyszülöttjéről kiderül: nem is olyan végleges... — Hisz ön a tudományban? — Miben hinnék, hiszen erre fordítottam az életemet. — Másként kérdezem. Ho­gyan látja korunk legfőbb problémáit és hogyan a tudo­mány lehetőségeit ezek megol­dásában? — Korunk legfőbb problémái, ez közismert, a táplálékhiány és a túlnépesedés. Harmadiknak sajnos idejött a nyakunkba húsz éve az atomveszély. Az első kettőt ésszerű családtervezéssel szabályozni lehet, de csak ha nagyon komolyan vesszük. Itt a tudomány lehetőségei kézben vannak. Pozitív irányban ren­delkezésre állnak. Bár nem tu­dom, ml a garancia, hogy száz év múlva is pozitív irányba fog­juk felhasználni ezeket... Hoz­zá kell tennem, hogy az alap- természetem pesszimista, s így talán a véleményem egyáltalán nem jellemző... De mit kezd­jünk a harmadik naqy veszél­lyel? Itt az emberi magatartá­si reakciók veszik át a döntés szerepét, a moralitás. Változ­tak ezek mondjuk az asszírok és babiloniak óta? Hammurabi kőtáblái óta? Mi ellen próbált tenni a kereszténység, amíg Nagy Konstantin államvallássá nem tette, s ezzel meq nem in­dította a degenerálódás folya­matát? Miben különbözik a hu­szadik század embere a régi korok embereitől? A lehetősé­geiben tcflón. A kérdés nyitott, ötezer éve piramisokat emel­tek. Ma ezt a szerepet tölti be a takarítónő fehérmárvány sír­emléke. Igen, itt van ez a pél­da! Nekünk szükségünk van te­temekre. A leendő orvosoknak meg kell tanulniuk az anató­miát. Mind ritkább kincs, ha kapunk valamelyik aggmenhely- től egy tetemet. Megtörtént, hogy karácsony este, mert nem akadt más, bejöttem és meg­csináltam az első, a legsürgő­sebb konzerváló eljárást. Ta­lálkoztam már külföldön olya­nokkal, akik maguknál hordják a papírt, hogy tetemüket fel­ajánlották a tudomány céljai­ra. De nálunk ez elképzelhetet­len. Az aggmenhelyek vezetői szerint a tetemet odaadni — antihumánus dolog. Ahelyett, hogy mit tudom én, tévére köl­tenék a pénzt, cirkuszos, cifra temetésre költik. — Van önben gyűlölet? Irigység? Szokott bosszankodni?- Persze. Gyűlölöm az osto­baságot. Irigység? Nem hiszem. Bosszantani sok minden bosz- szant. Például ha hülyeségek­kel elraboljak az időmet. Vo­nattal szoktam Pestre utazni, közben olvasok, dolgozom. Ha közben valaki rám akaszkodik és bájcsevegéssel kell eltölteni az időt, az nagyon felbőszít.- Szereti Pécset? Sose érez­te szűknek ezt a várost? — A szülővárosom. Ragasz­kodom hozzá. Ismerem minden zugát. Megszoktam a levegő­jét. Tudja, egyszer egy ameri­kai egyetemen kifaggattak, s valóságos reklámot csináltak belőle: abban a házban lakom ma is, amiben születtem, abban a városban élek, azon az egye­temen vagyok professzor, ahol a tanulmányaimat kezdtem. Dehát ez egy jó egyetem. A la­kásomba behordtam a fél Föl­det. Mindenütt minden érde­kes apróságot, képeslapot megveszek és hazahozok. Mo­zart muzsikája ugyanúgy szól az én '’lemezjátszómon, mint bárhol másutt. A laboratóriu­mok mindenütt egyformák. Dol­gozni meg ott lehet a legjob­ban, ahol otthon érzi magát az ember. Tüskés Tibor: Varga Hajdú István rajzai Lapok egy grafikai kiállítás­nak mondott tárlat anyagából. Magyarország, 1978. Fölna­gyított, raszteres pontokra bon­tott fotó; legelésző libanyáj közepén a művész kiterjesztett karral, szárnyaló mozdulattal áll. Más. Fehér kartonpapíron domborítások:, bemélyedések), csillagok, hullámvonalak; a fe­hér anyagon fehér formák. Más. Eredeti rajz ofszet eljá­rással, nyomdai sokszorosítás­sal készült változata. Más. A családi hetilap képeiből össze­ragasztott újságfotókból egy­bemontírozott alkotás. Más. Körzővel és vonalzóval készült, számítógéppel kiszámított szí­nes formavariációk. Más. Fe­kete-fehér fotókép pozitív és negatív változata, a művész szakállas, turbános önarcké­pe. Az aláírás: Hommage a Van Eyck, Más. Herbáriumból kiemelt lap, mellette a tavaszi boglárka levelének szerkezeti vázlata. Tévedés ne essék: ellene vagyok mindenféle merev mű­faji törvénynek, a hagyomá­nyok nevében történő számon­kérésnek, az illetéktelenséget hangoztató, ráolvasó ortodoxiá­nak. Szeretem a kísérletezést, az új anyagok, eszközök, el­járások alkalmazását, a szel­lem meghódítatlan területeinek a birtokbavételét. Szeretem a konceptuális jellegű munká­kat, a konkrét műveket, a fo- tográfiát. Azokat a lapokat is, amelyek a grafika hagyomá­nyos fogalmát támadják meg, és éppen ezáltal tágítják ki. Csak azt nem szeretem, ami­kor grafikai kiállítás címén olyan lapok kerülnek falra, amelyek feszélyeznek. Amikor a fényképezőgépet, a nagyí­tót, az ollót, a körzőt és a vo­nalzót azért veszi valaki kezé­be, hogy leplezze a mesterség­beli felkészültség hiányait. Amikor az ötlet pótolja az al­kotást, amikor a tartós mele­get és világosságot adó fény­forrás helyett a csillagszóró sziporkázását látom. Ilyen légritka térben kétsze­res merészségnek számít, ha valaki fehér papírt terít asz­talára, toílat vesz kezébe, a tollat fekete tusba mártja, és a fehér lapon egy vonalat húz. Nyomot hagy, a természetben sehol föl nem lelhető, leg- absztraktabb jelet. Varga Hajdú István vissza­adja a rajz, a vonal hitelét Lapjai merészek, forradalmiak: fehér lapon húzott fekete vo­nalak szálaiból szerveződő igazi grafikák. Itt nem maga­mutogató. de gyönyörködtet a rajz. Varga Hajdúnak eredeti grafikai koncepciója, önálló stílusa, egyéni világképe van. Rajzai pentaton dallamok, ze­néjük van, muzsikálnak, éne­kelnek. Kevés eszközzel dolgo­zik, a fekete és a fehér ellen­tétével, és a vonal végtelen hajlékonyságával, végtelen va­riációs lehetőségével, érzékeny­ségével. Ha Kassák mester lát­hatná ezeket a lapokat, alig­hanem nagyon örülne. Pedig Varga Hajdú nem képarchitek- túrókat hoz létre, nem absztrakt, nem nonfiguratív rajzot készít; lapjai figurális grafikák. A vo­nalak rácsozatán minduntalan átüt egy tölgyfalevél, egy pet­róleumlámpa, egy emberi alak formája. De nem az épület, a házak, a tájak, a tárgyak, az alakok formája a fontos. Var­ga Hajdú kezében a toll: röntgenlámpa. Átvilágít, lecsu­paszít, fölbont és összefoglal. A képeit nézem, és egy hosz- szúhajú, fésülködő lányt látok, aki kibontja haját, a sötét szá­lak szinte fölszikráznak, elekt­romos fényt kapnak, aztán ha­ját elrendezi, befonja, majd a fonatot fején koronaként föl­tornyozza. Sűrűsödés és ritku­lás, egyensúly és mozgás, nyu­galom és átmenet — ez rajzai­nak igazi jelentése. Az epikus tartalmú címek ne tévesszenek meg: Varga Hajdú nem leraj­zol jeleneteket, hanem lelkiál­lapotokat vetít elénk. Leg­gyakrabban talán a magányt, az egyedüllétet, a városi ember otthontalanságát érzem lap­jain. Alak és környezet viszo­nya, jelképpé növesztett fái, keresztjei, emberalakjai ezt az érzést sugalmazzák. S ahogy minden rend energiák feszülé­séből teremtődik, a vonalak puha, sugaras vagy hullám­szerű — de mindig törvénysze­rű — áramlása mögött itt is egy szenvedélyes ember szív­dobogását érzem. Aki tudja a soha meg nem tanulhatót: ke­vés szóval a teljes életet föl­idézni. Varga Hajdú István a fehér lapon a fekete vonalak­kal az élet gazdagságát, tel­jes színességét teszi elénk. Beszélgetés Flerkó Bélával

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom