Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-06 / 122. szám
DN HÉTVÉGE 10. HAGYOMÁNY 1979. MÁjUS 6. Jókai életének különös fejezetei Emlékezés Jókaira az emberre, halálának 75. évfordulóján Az életrajzírók időrendi felsorolásai és irodalmi leltárai nem adhatnak teljes képet a kiemelkedő tehetségű és termelékenységű Jókai Mór mindennapi életéről. Egy életbe, különösen Jókai közel nyolcvan évébe sokféle élmény belefér, bár valamennyit elmondani újra csak Jókaira lenne szükség. Nem tettünk eleget a nagy író iránti tiszteletünknek azzal, hogy a különböző évfordulókon újra és újra elmondjuk életrajzát és nevezetes tetteit. A nagy író is ember volt, neki is voltak hétköznapjai, gondjai, problémái, keserű órái. Jókai gazdag irodalmi alkotása, szellemi hagyatéka mögött is lapulnak ilyenek. Halálának mostani, 75-ik évfordulóján a szcbvány ünnepélyes szavak helyett idézzünk fel kettőt életének azokból az aprónak látszó mozzanataiból, amelyek hozzájárulnak Jókai mindennapi karakterének a megvilágításához. Sorsdöntő volt Jókai életében az első elvesztett pere. Ez adta meg Jókainak az elhatározó lépést az írói pályára és ezzel vált qazdagabbá a világ- irodalom. Mi is volt ez az eset? Jókai maga így mesélte el: „A »Nagykomló« tulajdonosa serfőző volt, kártérítési pert indított a »Nagykomló« kocsmá- rosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője a kocsmáros, édes ételeket ad fel a vendégeknek, mire azok aztán inkább kívánnak bort, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég meny- nyiségben. Én voltam a kocsmáros ügyvédje. Én tehát meges- küdtettem hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanúkat arra, hogy édes ételre éppen sert kíván inni az ember, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett 12 jurátust és 20 mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember. Persze, hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert, mind arra, hogy ki ihatnék bort, tanút annyit lehetett kapni, ahány seres- és borospohár van a világon. Végre ítélet alá került a processus. Az első bíróság azt ítélte, hogy az édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megapelláltam. A kir. Tábla jobb ízléssel bírt, ott a sernek ítélték az igazságot. Győztem! Hanem akkor az ellenfél megföllebbezte perét a Hétszemélyes Táblához. Akkor aztán megharagudtam: »No, nem bánom, igyatok sert, akár bort, én jóllaktam, nem veszekszem tovább!« És soha többet engem a magisztrátus nem látott. Elhatároztam, hogy író leszek és semmi más!" Még utólag is nyugtalanító a gondolat, mit veszített volna az irodalom, ha Jókai történetesen megnyeri e ma már csak vicclapba való pert?! Ez életindító elhatározás után nézzük meg az életére nem kevésbé súlyos hatást tevő zárófejezetet, amely nem-minden- napiságával tűnt ki a többi közül. Jókai rendkívüli egyéniség volt, s éppen ezért életének eme utolsó rendkívüli tette nem ítélhető meg az általános társadalmi konvenciók szabályaival. Ha meghökkentette is a közvéleményt, ő mindenképpen a tisztesség határain belül maradt. Legfeljebb csak egy kérdést lehet feltenni: hevít-e még a naplemente, illetve hozott-e boldogságot Jókainak ez az utolsó fejezet? Különös fejezetekről szóltunk, de 1899. szeptember 16-án az anyakönyvvezető előtt valami olyasmi történt, amiről az emberek akkor sokat beszéltek. Jókai 75-ik évében feleségül vette Grosz Arabella — művésznevén Nagy Bella — 17 éves kezdő színésznőt, s ezzel élete legnagyobb, s legizgalmasabb fejezetét kezdte el. Jókai második házassága valóságos nemzeti vihart kavart. Elsősorban a saját rokonsága tiltakozott ellene kétségbeesetten. Fesztyék még orvosi bizonyítványt is produkáltak, mely szerint Jókai, Grosz Bellával kötött házassága idején nem volt beszámítható és „ ... amint örök ólomra hányja szemeit, ki- mondatik házasságának érvénytelensége, s Grosz Bellának nem lesz megengedve, hogy a Jókai nevet tovább bitorolhassa" — így az érvelés. Ebből természetesen nem lett semmi és Grosz (Nagy) Bella, mint özvegy Jókainé halt meg Londonban 1947-ben, ahová a harmincas években a fasizmus elől távozott. Házasságával kapcsolatban akkor a közvélemény két pártra szakadt; az egyik szerint Jókainak élete példaadásával kell állania az olvasói előtt, a másik vélemény azt hirdette, hogy Jókai életének korlátlan ura, házassága magánügy. Károly bátyja, Vály Mari unokahúga, Ady és Mikszáth és sokan mások ezt az álláspontot képviselték. Elfogadták Jókai második házasságát, amely 1904, május 5-én este tíz órakor bekövetkezett halálával ért véget. Egy órával előtte, hogy szemeit örökre lezárta volna ezt mondotta feleségének: „Én senkit és semmit a világon nem szeretek, csak Téged.” Kelenváry János Pillantás a mezőgazdaság múltjába A Szigetvári Állami Gazdaságban tartotta ülését a műemléki albizottság A 6-os úton Dencsháza felé, a falun túl, kies környezetben, a tájhoz simulva, szerényen húzódik meg az állami gazdaság főépülete. Átalakított kastély, de a benne folyó munka több százmillió értéket állít elő a népgazdaságnak. A gazdaság sokrétű tevékenysége következtében valamennyi áruja keresett cikk a járáson túl is. A termelésen kívül jut idő a már kivesző félben lévő agrártörténeti emlékek megmentésére is. Ezekről folytatott vitát az albizottság a helyszínen dr. And- rásfalvy Bertalan néprajzi múzeumvezető előadása után. Az előadó foglalkozott a megyében lévő agrártörténeti értékekkel. Ma már a kombájnok világában ritkaságszámba megy egy régi cséplőgép, melyet a század első felében használtak, egy-egy gőzgép, amely hosszú szíjáttétellel hajtotta az egész szerkezetet az elevátorral együtt. Hányszor volt üzemzavar a gőzgépen, amikor a cséplőgép etetője a dobon nagyobb gabonakévével tömte meg a gép torkát és az megállt. De továbbmenve a múlt századokba hasonló témakörben, 1—1 cséphadaró vagy a lovak által hajtott darálómalom teljesen megszűnt, még nyomait sem találni. Ezek kultúrtörténeti értékek. Aki a parasztság régi életével egy kicsit is foglalkozik, nem mehet el szó nélkül ezen emlékek mellett, ha méq rábukkan. A fából készült eszközök esetleg még megvannak, ha a szükség nem kényszerült annak elégetésére. A vaseszközöket összegyűjtötte a MÉH és beolvasztották. De ezekből 1—1 példány bemutatása mély tanulság levonására készteti a szemlélőt. Milyen nehéz és körülményes volt a múltban előállítani a mindennapi kenyeret, hány embert foglalkoztatott a gabonatermelés. Milyen fáradságos munka volt a magok tárolása a magtárakban, a gabonásokban. Főleg az utóbbiak tűntek el nyomtalanul. A volt uradalmak helyén több ablaksoros magtár még található, ha megfelelő funkciót biztosítottak benne. Nem szólva a rossz emlékű vizes cselédházakról (Mozsgó Mecseknádasd), a hónaposok szálláshelyéről. A ma élő ember számára már csak emlék, de egy-egy tipikus épület megőrzése a múltból a jövendő generáció ismereteit bővíti. A Szigetvári Állami Gazdaság hosszú lejáratban vállalta a mezőgazdasági múlt még meglévő eszközeinek megmentését, összegyűjtését, tárolását, s e célra a gazdaság területén egy magtárépületet ajánlott fel. így válik teljessé a gazdaság tevékenysége a legmodernebb gépekkel dolgozva, bepillantást enged a mezőgazdasági múlt életébe. Példamutató kezdeményezés a megyében. Dr. Görcs László 1900-ban történt... A Pécsi Polgári Daloskor adománya a Vörösmarty- szoboralap javára A nagy romantikus költő születésének századik évfordulóján Magyarországon gyűjtési mozgalom indult meg. A fővárosban felállítandó szoborral akart tisztelegni az ország népe nagy költője emléke előtt. 1900. november 30-ón a Pécsi Polgári Daloskor And- rás-napi ünnepséget tartott egyleti helyiségében. A magánjellegű összejövetel közüggyé akkor emelkedett, midőn a dalkör karnagya, Vész Albert, felhasználván az alkalmat, lelkes szavakkal méltatta a száz éve született Vörösmarty életét és munkásságát. A szavai nyomán ébredő nagy lelkesedés eredményeképpen a meghívottak 12 korona 35 fillér adományt gyűjtöttek, míg a dalkör jelenlévő tagjai 6 koronával járultak hozzá a nemes ügyhöz. Ezen esemény ragyogó példája volt annak, mint arról a korabeli sajtó is beszámolt, hogyan válik egy magánösszejövetel követendő példává. így vette ki részét egy pécsi daloskor 1900-ban egy országos jelentőségű kultúr- megmozdulás eseményeiből. Vargha Dezső levéltári munkatárs Csillag Jenő tanító A Tanácsköztársaság baranyai harcosai közé tartozik Csillag Jenő a volt hegyháti tanító. A tanítók 1919-es hegyháti szakszervezetének vezetőségi tagja, a nemzeti bizottság és az egyházbéri helyi munkástanács jegyzője, majd ugyanazon község pártszervezet titkára is. Hogyan is jutott el Csillag Jenő a szocialista eszmék igenléséig, hogyan lett a szocialista eszmék agitátora, tevékeny munkatársa, harcosa a Tanácsköztársaságnak? Pécsett 1884. október 31-én született, proletárcsalád nyolcadik gyermekeként. Édesapja nincstelen szabósegéd volt. A nyílteszű gyermek képességeire már elemi iskolai tanítója is felfigyelt. Édesapja szűkös lehetőségei ellenére beíratta a kitűnő tanuló fiát a Pécsi Tanítóképzőbe. A képzőt 1905-ben sikerrel el is végezte. Először Kisbesztercén, a hegyháti járásbeli |,maroknyi” nagyságú falucskában lett kántortanító. Havi keresete alig tett ki ösz- szesen 26 koronát. Már családos emberként került Szatinára, majd Egyházbér községbe. Az iskola egytanerős lévén felmentik a hadkötelezettség teljesítése alól. Látja a szörnyűségeket, ráhárul a rekvirá- lás szomorú feladata. Közben minden úton-módon harcol a nincstelenek, munkások igazáért, tettekkel és tollal. Az Albert-féle — Sásd és Vidéke — hetilapban láttak napvilágot írásai. A forradalom kitörését követően Egyházbéren a községi nemzeti bizottság titkárává, majd ezt követően 1919 márciusában a Tanácsköztársaság győzelmével a helyi munkástanács jegyzőjévé választják, ezzel párhuzamosan a helyi párt- szervezet titkára lesz. Előadásokat, népnevelői, agitátort munkát vállal és végez. A Tanácsköztársaság győzelmes hónapjai alatt szinte éjjel-nappal, magát nem kímélve dolgozik. Szenvedélyesen ismerteti a tanácshatalom rendeletéit, Albertékkal együtt elsőnek helyesli az akkori hegyháti járásban az iskolák államosítását. Júliusban Budapesten egy szociális átképző tanfolyamon vesz részt. Innét augusztus 4-én tér haza, s három nap múlva letartóztatják. A Kaposvári Katonai Törvényszék V. Tanácsa 1920. február 15-én hathavi fogság után szabadlábra helyezte — alapos bizonyítékok hiányában. Ezután a Baranya megyei Alis- páni Hivatal közigazgatási eljárás alá vonta és fegyelmi eljárást kezdeményezett ellene. Ennek eredményeként kitiltották Baranya területéről és rendőri felügyelet alá, házi őrizetbe került. Végül 1922. május 20-án a 607 922 ítélettel teljes állásvesztésre és három év hivatalvesztésre ítélték. Sokáig alkalmi munkákból élt, majd 1926 októberében Vázsnok községben megválasztották kántortanítónak. Elvesztve 20 évi nyugdíjigényét, tanító pályáját 42 éves korában újra kellett kezdenie. 1945 után a felszabadulást követően rehabilitálták. Mint nyugdíjas tanító élt Sásdon haláláig. Vajda József, a sásdi honismereti szakkör vezetője Pécs-Baranya művelődési életének kezdetei a felszabadulás után Dr. Kovács András munkája Közeledik megyénk és székhelye 1944 novemberében történt felszabadulásának 35. évfordulója. Ha visszatekintünk a fél emberöltőnyi időre, elfogultság nélkül állapíthatjuk meg: szinte hihetetlen az a fejlődés, amelyet ez idő alatt megtettünk. A sokáig elfojtott munkáserők a felszabadulás után az újjáépítés minden területén magukra találtak, s bár a Balaton tájékáról még tompa ágyúlövések hallatszottak, a felpezsgő élet minden téren fényre tört. így történt ez a közművelődési munka területén is. Ebből a későbbi időkre is példamutató közművelődési életből ragad ki öt évet az ismert pécsi helytörténész, dr. Kovács András, akinek Baranya megye kulturális életének eseményei a helyi sajtó tükrében — különös tekintettel a munkásművelődésre (1944— 1948) című munkáját most adta ki a Baranya megyei Népművelési Tanácsadó és az SZMT kulturális, agitációs és propaganda osztálya. A Szita László levéltári igazgató által átnézett és Koós Lászlóné előszavával indító kötet célja: „a hőskor művelődési törekvéseinek bemutatása" — főleg az üzemi közművelődési tevékenység fokozása, segítése és tervszerűbbé tétele végett. A kiadvány elsőnek a Pécs felszabadulása után alig 3 héttel később megjelent, eleinte a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, majd nyolc hónap múltával a Magyar Kommunista Párt által kiadott ÚJ DUNÁNTÚL első számát részletezi. Ma már értékes dokumentum az az 1944. december 17-én megjelent első sajtótermék, amely nemcsak a Vörös Hadsereg frontparancsnokának és a Magyar Függetlenségi Frontnak felhívását tartalmazta, de a frontharcok legfrisebb eseményeiről is tájékoztatott. A forrásértékű kötetet lapozgatva, az akkori eseményeket átélőkben ismerős nevek, már múlttá vált történések idéződnek fel: a pécsi színház megnyitása, az orosz tábori színház külön előadása, az 1940-ben megszüntetett bölcsészeti kar pótlásául szervezett tanárképző tanfolyam megindítása, az MKP munkáselőadásai, a „Műhely" Könyvkiadó Szövetkezet törekvései, a Batsányi Irodalmi Társaság megalakulása, a munkásoktatási tanfolyamok, a népfőiskolái, a/munkós szabad- művelődési előadások síb. Nehéz még csak felsorolni is azt a sokrétű, lelkes közművelődési munkát, amely ezekben a gazdaságilag nehéz években elsősorban éppen a munkás- osztály művelődésének felemelését segítette elő, — példát mutatva az új nemzedéknek. A Kovács András által közzétett sajtóanyag gazdagsága, a névmutatóban szereplő, gyakran még élő személyek sokasága a város társadalmi rétegeinek olyan szellemi összefogásáról, a művelődési munka olyan páratlan pezsgéséről tanúskodik, amelyre óhatatlanul is ráillenek Arany János szavai: „Élni log a nemzet, amely összetart!" Egyetlen sajnálatos tény csak az, hogy a most közölt adatok csak öt évre vonatkoznak. Harminc év még további kutatásra ösztönöz. Kovács Andrásnak a megkezdett úton tovább kell haladnia, hogy ez a valóban hősi korszak művelődési ténykedése ne szétszórtan, hanem egységes kötetbe foglalva — nyomdatechnikailag talán jobb megoldásban — tükrözze azt a tevékeny művelődési munkát, amelyet nemsokára megillet már a „történelmi” jelző. (—thisz)