Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-13 / 129. szám
DN HÉTVÉGE 8. KULTÚRA 1979. MÁJUS 13. Egy Ybl-díj háttere Szigetvári János Ritkán adódik, hogy szórakozást, hobbit Ybl-díjjal jutalmazzanak. De ha mégis, akkor keményen kell „szórakozni”, eredményeket felmutatni. Szigetvári János építészmérnök már az ötvenes években elkötelezte magát a népi műemlékekkel és elhatározta, hogy mindent megtesz a megmentésükért. Szabadsága alatt járta az országot, és felmérte a meglevő építészeti értékeket. Később részt vett Baranya „újra-felmé- résében", és ennek köszönhető, hogy ma a megyében 120 védett népi műemléket tartanak számon. Az Országos Műemléki Felügyelőség mellett o megyei tanács építési osztálya is segítséget nyújt a műemlékek felújításához Szigetvári Jánosnak, a PTV mérnökének. Nevéhez fűződik a nagydobszai, a magyarlukafai, az ófalui tájház, az orfűi és a sellyei szabadtéri múzeum, a mecsekná- dasdi település-együttes helyre- állítása. — Baranya különösen jó vidék a számomra, hiszen itt szinte a teljes magyarországi népi építészettel foglalkozhatom, sok sajátságos épület található e tájon, ami nagy részben az itt élő nemzetiségeknek köszönhető. Tervezem is egy horvát- ház felújítását Felsőszentmár. tonban, a Mohácsi-szigeten so- kac tájhóz kialakítását és a pusztulófélben levő szerb templomok megmentését — mondja Szigetvári János. — Sorrendi listájában mindig előre veszi a legelhanyagoltabb területeket? __ — Azokkal az épületekkel foglalkozom, amelyek azonnali segítségre szorulnak. Azt hiszem, többek között éppen ezért fordultam a népi műemlékek felé, mert láttam, hogy igen nagy szükségük van a gyors beavatkozásra. Nekem ez a szórakozásom, a hobbim, egyik célkitűzésem. — A felsoroltakon kivül, épül még tájház Luzsokon, készül az orfűi malommúzeum és úgy tudom, ebben a hónapban fejezi be egy mecseknádasdi német porta terveit. Egy szegény német portáét, ami ritkaságnak számít, mert a német lakosság általában igen tehetős volt. Ez egy szoba-konyhás, favázas talpasház, amelyet majd a Janus Pannonius Múzeum rendez be. Két könyvön is dolgozik Szigetvári János. Az egyik a baranyai festett templomokról szól, a másik egy magyar (Bogdá- sa), egy német (Boly) és egy horvát (Felsőszentmárton) nemzetiségi falu összehasonlításával foglalkozik. Ezenkívül nemsokára diplomázik a műemléki szakmérnöki szakon és „mellesleg" megfelel munkahelyi feladatainak. — Ebben az évben körülbelül ötmillió forint értékű tervezési munkát végzünk el a csoportommal, ebből a népi műemlékek rekonstrukciójára nyolcvanezer forint jut - teszi hozzá Szigetvári János. — Nyáron táborokat szervezünk a megyei tanáccsal közösen, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola építészhallgatóinak. Célunk, hogy minél több dokumentációt készítsünk a még kallódó épületekről. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy Baranya és Somogy az első helyen áll az országban a népi műemlékek védelme terén. — Az ország többi megyéjében nem foglalkoznak kellőképpen a népi építészettel? — Készültek felmérések és néhány falumúzeum is létrejött, például a szentendrei, a göcseji vagy a sóstói. Teljes falu- együtteseket is nyilvánítottak védetté, többek között Hollókőt. De átfogóan nemigen törődnek a népi értékekkel. — Munkáj tanúsága szerint kevésbé áll a falumúzeumok pártján, inkább a helyben való megőrzésre törekszik. — A falumúzeum olyan megoldás, hogy ha nincs egyéb mód, akkor elfogadható. De már nem az eredeti többé, jobban hasonlít a panoptikumhoz. A tójházak létesítésének más előnye is van. A falusi építkezés az utóbbi évtizedekben elsilányult, ízléstelenebb lett. A szépen helyreállított tájházak követendő példaként is szolgálhatnak a lakosság szemében, ha nem is „egy az egyben” veszik át a stílusjegyeket, formáikat. — Miért tartja ennyire fontosnak a népi műemlékek megóvását? — Kultúránk hordozói, hozzátartoznak történelmünkhöz, mai világunkhoz. A házak használati „cikkek”, de ezeknek az épületeknek népművészeti értékük is van. A népi építészet emlékeit azért is kell nagyon őriznünk, mert formakincse nem menthető át, nem örökíthető át úgy mai életünkbe, mint a szellemi hagyaték. Ezért, ha megsemmisülnének, pótolhatatlan veszteség érne bennünket. Barlahidai Andrea Kunvári Bella emlékezetére Ismét gyásza van a pécsi múzeumnak. 1979. április 19- én hosszan tartó súlyos betegség után 84 éves korában elhunyt dr. Kunvóri Bella sto- matológus főorvos, a neves műgyűjtő. 333 darabot számláló képzőművészeti gyűjteménye 1968-ban került a Modern Magyar Képtár birtokába. Festmények, grafikák, szobrok, o 20. századi magyar művészet reprezentatív alkotásai. A szerződés értelmében csupán a gyűjtemény kisebb részét vette át a múzeum 1968-ban, a java Budapesten marad; a gyűjtő őrzésében. Halála után került végleges helyére a teljes anyag. A pécsiek egyébként a Technika Háza kiállítótermében 1968 novemberében rendezett kiállításon már megismerhették a Kunvári-gyűjtemény legszebb képeit, és az állandó kiállításon is van belőlük ízelítő. Különösen Amos, Bene, Barcsay, Czóbel, Egry, Gadányi, Paizs- Goebel, Gyarmathy, Szőnyi és Vajda Lajos festményei képviselnek jelentős értéket az együttesben, kitűnően egészítve ki, jelentősen gazdagítva a Modern Magyar Képtárat. A végleges helyére költöző képtár a Kulich Gyula utcaő- ben, a volt vármegyeháza, a volt járási tanács épületében már figyelembe veheti a gyűjtemény most átvett legszebb képeit is. Érdekes és egyben úgy érzem, tanulságos a gyűjtő Kunvári Bellával való megismerkedés története. Szabad iegyen hát most egy kis szubjektív visszapillantás az emlékezés kegyeletes perceiben. Egy művészettörténész kolléga hívta fel a figyelmet arra, hogy a pécsi képtárban levő Kernstok: üvegablakterv egy további tablója Kunvári Bella pesti gyűjtő tulajdonálban van. Az illető valahol a belvárosban lakik. A következő napok egyikén egy utcai telefonfülkében sikertelen kísérletezés után a véletlen a szemközti kapualjban levő táblára hívja fel a figyelmet: dr. Kunvári Bella fogszakorvos. Telefonkönyv, gyors lapozgatás, tantusz és tárcsázás, majd bemutatkozás, végül megállapodás a gyűjtemény megtekintésének időpontjában. Hófehér hajú, kékszemű, galambtermetű, de fürgemozgású idősebb hölgy nyit ajtót, energikus kézfogással fogad, vizsgáztató, egyúttal simogatóan meleg szempárral. Háromszoba hall, sok könyv, lenyűgöző képek sokasága. Még az egyébként félelmetes fogorvosi rendelő is az ottlevő fúrógép ellenére — Szőnyi István: Dr. Kunvári Bella szinte barátságos, vidám benyomást kelt a látogatóban. Erről gondoskodnak a falon függő Egry, Czóbel, Farkas István, Tihanyi és Nagy István festmények. Rövidesen a képek, a gyűjtemény jövőjére terelődik a szó. Megérlelt elhatározása, hogy nem aprózza szét, hanem közgyűjteménynek ajánlja fel. Igen, elsősorban szülővárosára, Egerre gondolt, képeit ajándékként szánta a Dobó I stvá n Múzeumnak, ha teljesítik kérését, a képek az egri várban legyenek kiállítva. Évek óta húzódik már az ügy mintha nem akarnák a képeket, vagy nincs szándékukban a feltételt vállalni? Pécs jelentkezik. Na, ezen nincs is mit meditálni, Pécset azt szívesen vállalom. Nem egészen ajándékképp, némi rekompen- záció ellenében. Déli 12 óra. Megköttetett a részletekre is kiterjedő szóbeli megállapodás. 1967 decemberét írtuk ekkor. És a következő év januárjában sor kerülhetett a Baranya megyei Tanács nagyvonalú vállalásával a szerződés aláírására. Január végéig o múzeum munkatársai a képeket leltárba vehették. Dióhéjban így lehetne összefoglalni a Modern Magyar Képtár e jelentős gazdagodásának eseménysorát. Kunvári Bella nemes emberi tulajdonságokban gazdag egyénisége két forrásból is táplálkozhatott. Az egyik a napi munka gyakorlata, a gyógyítás, az orvosi hivatás mindenekelőtt való vállalása és a kultúra szomjas befogadásának képessége, mint az élet egyik nagy adománya. Színház és zene, vers és kép szeretető egészítette teljessé az életét, tette őt lelkiekben mérhetetlen gazdaggá. 1968- as pécsi kiállításának katalógusa számára fogalmazta meg a gyűjtő egyszerűségéhez is méltó csodálatos ars poeticáját. Ennek felidézésével tisztelgünk most Kunvári Bella felejthetetlen emléke előtt: „Sötét képekkel volt tele a fal gyermekszobánkban, a régi órák ütöttek, mind más időben. Volt tán 36 is, édesapa rendszeresen felhúzta őket, létrára kellett állnia éhhez. Vendégek nemigen tudtak aludni nálunk a sok óraütéstől. Édesapának nagy gyűjteményei voltak; 540 olajkép és metszetek, numizmatikai gyűjteménye tón a legnagyobb volt az országban a Nemzeti Múzeumé után, és archelógiai leletek; mérnök volt, az országban sokfelé, amerre vasutat, hidat épített, barátai neki adták, amit fölvetett az eke. A képzőművészeti társaságoknak tagja volt, sok jegyet kaptunk a kiállításokra. Hatunk között ötödik gyerek voltam, és néha engem is magúikkal vittek. Követni akartam édesapámat. Kicsiny változtatással. Nehéz volt olyant találni, amit ő nem gyűjtött. Teles Gina szobrásznövel lett találkozásom, nálo láttam elsőízben néprajzi kézimunkákat. Ő később Kernstok Károlyné lett. Gyűjteménye nagy hatással volt rám. Megfogott őszintesége, szín- és formagazdagsága ennek a „primitív” művészetnek. Ezt kezdtem gyűjteni; saját keresetből, zongoraórákat adtam. Székely vásárosok kezdtek járni hozzám: meg tudtam már különböztetni az „igazit az utánzattól". Később is, minden választásomban ez a belső érzék vezetett. Fordult a világ. Édesapa meghalt, röviddel rá kitört az első világháború. Bátyám, fiatal pajtásaim elmentek. Édesanya is elhagyott. Gondok szakadtak rám. A keretek töredeztek. A belső megrendülés mindennél rosszabb volt. Mégis tanultam, egyetemen, intézetben is dolgozva. Amire szüleim tanítottak, arra példájukkal is neveltek. Amikor, sokára,- mint fogorvos saját munkámból lábra állhattam, folytattam a gyűjtést. (Hamarább mint a szükségesekre tellett volna.) Az alkotó képzőművészeket többre tartottam bármely fizető páciensnél. Korlát nélkül rendelkezésükre állottam. A kivételes megbecsülést érezték. Apránként nőtt a kör. A műtermekben tanultam; megpróbáltam követni fejlődésük menetét így tanultam, ebből. És a múzeumokban. A nézést komolyan vettem. Egy-egy utazásnál, ha holtfáradtan szállásomra értem, megpróbáltam emlékezetembe visszaidézni a látottakat. Másnap, visszatérve a múzeumba, ellenőriztem emlékezetemet, élményeimet. Kaptam hazámban kultúrát. Illő, hogy adjak is. Képzőművészeink műveit immár megőrzésre — és hogy tovább hasson, minél több embernek örömet, élményt szerezhessen, tán alkotásra is buzdítson — átadom a Janus Pannonius Múzeumnak.” Romváry Ferenc A dallam híve: Marczis Demeter A via Ginliából a Kossuth Lajos utcába Húsz évvel ezelőtt történt, Rómában. A vio Giulia egyik „trattoriá jóban” meglepődve néztek össze a vendégek. Az egyik asztalnál erőteljes fiatalember ült, és dörgő basszushangon operaáriákat énekelt. A meglepetést természetesen nem maga az éneklés ténye okozta, hiszen Olaszországban aligha megy ritkaságszámba, hogy egy bisztró közönsége minden átmenet nélkül dalra fakadjon. Hanem ez az olaszul éneklő fiatalember magyar volt: Marczis Demeter, a híres Tito Scipa iskolájának budapesti ösztöndíjasa. A rögtönzött római fellépés óta két évtized múlt el, s a fiatalemberből érett művész, a pécsi operatársulat népszerű énekese lett. Ha a színházi tudósításokat és kritikákat nem számítjuk, öt évvel ezelőtt írtunk róla utoljára. Akkor kapta meg az „Érdemes művész" címet. Fél évtized nagy idő; egy művész életében, és az olvasók emlékezetében is. Most, a Háry János sikeres bemutatója után arra keressük a választ, hogy változott-e az elmúlt öt évben Marczis Demeter. A hangja? Semmit. Ugyanaz a mély, bársonyos és tiszta „leggero voce”, mint ami volt, s ami a Mozart-operák dallamaiban, Dante nyelvén érzi a legjobban magát. Úgy hírlik, a szülei is jó énekesek voltak. Odahaza, Ostoroson, sűrűn fölcsendült a népdal, pályájának megannyi hűséges kísérője. A falusi szerenádok, leánybúcsúztatók után az egri gimnázium énekversenyén is sikert aratott. így került a Zeneakadémiára, Forrai Miklós keze alá, majd az olasz mester, Tito Scipa iskolájába. Ö nem sokat magyarázott — megtették helyette famulusai —, inkább bemutatta, mit szeretne hallani a tanítványtól. Marczis Demeter egy év múlva a mediterrán szépségektől átitatódva tért haza, ahol éppen akkor alakult a pécsi opera. Fél évet várnia kellett volna egy szerződésre, elvállalta hát Ozmin szerepét Pécsett. Mozart világhíres török urasága a színpadi mozgásra tanította meg, a város pedig egész életére magához láncolta. Otthona o fővároshoz köti, mégis vállalta az ingázást. Innen vált országosan ismert művésszé, ide érkeznek a külföldi meghívások is. Lehet, hogy másutt jobban „futtatnák", öt-hat évig keresett sztár lehetne, de Marczis Demeter még sokáig akar énekelni. Szüksége van a hangjára, hiszen ebből él. Nem éjszakázik, keveset dohányzik, módjával iszik — és nem énekel modern műveket. Úgy véli, kísérletezni a hangszeres zenében kell, ezért avantgárdot csak akkor vállal el, ha abban dallam is leledzik. A hangszalagjait „erotikus hangszernek" tekinti: nem effektusokat, hanem melódiákat akar a torkából elővarázsolni. Opera, oratórium, műdal, népdal, magyar nóta — Marczis Demeter repertoárja. Nóta? Sokan szeretik — vallja — és ő is a kedvét leli benne. Azon kevesek közé tartozik, akik nemesen művelik ezt a zabolátlan műfajt. Ügy látszik az itáliai iskola stílus- és arányérzékből is elegendő út- ravalót adott. Változott-e Marczis? Nem. Ugyanolyan igényes és türelmes a partnereivel szemben, mint korábban, ugyanúgy elítéli az érdektelenséget és a lustaságot, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Nem kedveli a váratlan beugrásokat — egyszer két nap alatt kellett megtanulnia egy nehéz oratórium-szólót — de igyekszik állandó készenlétben tartani a hangját. Ezért is történhetett meg vele az egyetlen változás: sikerei, tisztelői és barátai megsokasodtak. u .
