Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-13 / 129. szám
1979. MÁJUS 13. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Bencze József ANYÁM Fogassörényű reggel, kerge szelek a fákon, jaj, az én legszebb tulipánom le ne taroljátok, fagyossörényű szelek, jaj, le ne taroljátok. Szalmagyűrűs asszony, anyám, kéveágyon a mezőn szült, mint a megáldott rozskalász, mire megért, meg is őszült A fiatalember megállt a dohos kis üzlet közepén, a harang alakú bordó lámpaernyő alatt. Az öreg a sarokban ült egy nádfonatú hintaszéken. Szivar füstölgött az ujjai között. Elhanyagolt volt ő is, mint az üzlet tárgyai: a kakukkos órák, a régies kockás zakók, Kalor kályhák, ócska rádiók, képkeretek és más lomok. — Mit hozott? - emelkedett fel az öreg a hintaszékből. — Ezt a kabátot — mutatta fel a fiatalember a télíkabátját, kissé elbizonytalankodva. Futó melegséget érzett a nyakánál. Azt gondolta: legalább nyolcszázat fogok kérni, hogy ötöt adjon érte ... — Mutassa — nyúlt az öreg az összehajtogatott télikabátért, majd anélkül, hogy szétnyitotta volna, letette a pultra, s azt mondta: — Szezon végi áru. Figyelmesen nézett a fiatalemberre. A ritkuló szőke haj bizalmat keltett benne, tekintete elidőzött a szem szokatlanul mély gödrében, majd gondosan haladt lefelé az orr nyerges vonalán a fiatalember állóig, a zakó fémgombjain lépegetve még lejjebb, egészen a kopott orrú cipőkig. — Szabad kérdeznem, hol dolgozik? — Az adóhivatalban - vála szólta a fiatalember. Az öreg megigazította a kirakat felett lebegő üres madárkalitkát. Kinézett a kövezett, görbe mellékutcába. Milyen fiatal, és már az adóhivatalban dolqozik, tűnődött magában. Az öregnék elég volt egy átható pillantás, hogy megállapítsa: kivel áll szemben. Nagy biztonsággal ismerte fel a szemérmesség mögött megbúvó ravaszságot, vagy a fölényeskedés mögött a teljes bizonytalanságot. Az adásvétel szertartását már régóta nem sokra becsülte, sokszor mégis, eljátszotta, mert kifejlődött emberismerete révén megértette: az azonnali jó az rossz adomány, s ahhoz, hogy a vétellel vagy az eladással örömet szerezhessen valakinek, ráadásul valamiféle hálót is ébresszen maga iránt — játszani kell. Seqítségre kész, már-már adakozó lelkű volt, sőt egy-eqy rászorulóval előnytelen üzletet is kötött, ilyenkor a büszkeségtől kifényesedett az arca, megnagyobbodott a szeme, és elégedett volt a száj vonala. — Szigorú az ellenőrzés fordult a fiatalemberhez. — Bizonyára. — Itt mindenkinek igazolnia kell magát, különben nincs üzlet. A múlt hónapban például beállított hozzám egy magához hasonló korú fiatalember, a hóna alatt egy néprádióval meg egy bekötő ruhával. Beírom a könyvbe, aztán mondom neki, hogy írja aló. Azt mondja, nem tud írni. Rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Mondom neki, ha öreg volna, elhinném, de a fiataloknak ma már kötelező iskolába járni. Azt mondja, hogy ő nem járt iskolába. Másnap * aztán idejött egy nyomozó, hozta magával. A fiatalember mogorván nézett maga elé. A forróság visz. szatért a nyak tájára, és szétterjedt. Ostoba helyzet, gondolta bosszúsan, legfeljebb megígérem neki, hogy elsején visz- szaváltom a kabátot. . . Ettől a gondolattól kissé megkönnyebbült, s egy árnyalattal maga- biztosabbnak érezte magát. — Az ember ki van téve a veszélyeknek — hümmögött az öreg. — És micsoda meséket ki nem tudnak eszelni!... Az egyik idejön a múltkor egy pór A fiatalember egyik lábáról a másikra nehezedett. Arca elkomorult. A magasban egymás mellett lógó, beesett mellű kockás zakókra pillantott, és azt gondolta: „Ha megkérdezi, hogy mire kell a pénz, fogom a kabátomat, és elmegyek a francba.” Felrémlett előtte a tegnapi este. A lány arca egyik pillanatról a másikra talányos lett. A vékonyan kihúzott szemöldök és a száj között megjelent valami, s a fiatalember különös módon azonnal megérezte, hogy ennek — Nálunk ez ötven forint. A fiatalember a zsebébe nyúlt, ahol a barátja pénzét tartotta egy borítékban. Kivett egy ötszáz forintost és letette az or- gohára. — Akkor játsszátok el nekem tízszer egymás után — mondta, s miközben ment visszafelé a lányhoz, megkönnyebbülve nézett körül: sikerült ezt az ostobaságot anélkül véghez vinnie, hogy feltűnést keltett volna. Az öreg a pulton szétterítette a télikabátot. Kissé előredőlve rátenyerelt, megkereste a fiatalember tekintetét. Thiery Árpád Barátom, Demis Roussos cipővel meg egy öltözet ruhával. Azt mondja, nincs neki senkije, ónra gyerek. Egyetlen nagynénikéje volt, de most ő is meghalt, a temetésre utazna, de nincsen pénze. A másik meg azzal állított be, hogy két hete utazott fel faluról, munkát akart vállalni, de még nem kapott, a pénze pedig elfogyott. A vasúti váróteremben alszik, és második napja nem evett. Van olyan is, akitől egyenesen félni kell. De én sokszor megsajnálom őket. Nem tudok mit kezdeni a kis holmijukkal, mégis megveszem tőlük. Fogadkoznak itt, hogy így, meg úgy, majd ha pénzhez jutnak, visszajönnek és mindent kiváltanak... Az öreg legyintett. — Ahogy maga nem látja őket... A keskeny pult mögé állt. A papírdobozokat elrakta egy polcra. Rátenyerelt a télikabátra. — Na, mit szól ezekhez? — Én a télikabát miatt jöttem. Az öreg felsóhajtott. — Használt holmit eladni, fiatalember, az hovatovább majdnem lehetetlen. a valaminek a mibenlétét soha nem fogja megfejteni. Rosszkedvű lett, és italokat kért a pincértől. A lány megpróbálta lebeszélni, ettől azonban még inkább inni akart, s erősebb lett benne a vágy, hogy mindennek véget vessen. — Szándékosan félreérted a helyzetet — mondta a lány komolyan, de neheztelés nélkül. Az ujjúval eligazította szemébe hulló haját, és tisztán, félreérthetetlenül nézett a fiatalemberre. — Én igen — válaszolt köny- nyedén a fiatalember, és kért még egy palack bort. — Mert te mindent olyan halálos komolyan veszel — próbálkozott a lány ismét. — Én igen. — Azt is tudhatod, hogy én ... — Mindent tudok. A zenekar Demis Roussostól a Barátom, a szélt kezdte játszani. A fiatalember felállt, odament a zenekarhoz. — Mibe kerül nálatok ez a dal? — hajolt oda kissé bódulatban az orgonistához. — Ha egyszer ki tudnám árulni ebből a sok kacatból a pénzemet, becsuknám a boltot — sóhajtott fel. A fiatalember visszazökkent az előző nap emlékeiből. Kiszolgáltatottan ácsorgott a dohos naftnlinszagban. — Sok pénze fekszik benne? — kérdezte. Az öreg a fejét ingatta. — Legalább harmincezer forint. — És akkor mi van, ha az egészet kiárulja, és becsukja a boltot? — Az eredeti szakmám kárpitos. Az öreg megkerülte a pultot. Egy hatalmas vas hamutartóban elnyomta a szivart. — Vagy egyszer az a lottó bevágna — nézett a fiatalemberre. A falon néhány bekeretezett mázolmány lógott: óriási fehér macska piros pamutgombolyaggal, öltözködő balerina, marcipános mosolyú cigánylány. Az öreg leszedett a falról két képet. — Itt vannak például ezek is— dohogott. — Évek óta egyet se * Most jelent meg Thiery Árpád, a napokban SZOT-dijjal kitüntetett, Pácsrál elszármazott iró új kBnyve: REKVIEM WOLF ANTALÉRT. ES A TOBBIEKERT címmel. A kötet dmadá kisregénye az 1919-es eseményekkel foglalkozik. A kisregény mellett 14 novella van a kötetben, ezek közül közlünk egyet Kelle Sándor rajza tudtam eladni. Művész ugyan nem vagyok, de láthatja, hogy pártolom a művészetet Csakhogy ki vesz ma már éntőlem képet? Mit gondol? ... Senki az égvilágon. Húsz ilyen képem van, mint ezek. Ügy gondoltam, az emberek a bútor mellé majd festményeket is vesznek, de csak a kereteket vitték el. Szép blondelkeretek voltak. A fiatalember elnyomott egy mosolyt. Az öreg a képeket egy láda mellett befelé fordította. — Először azt hittem — mondta a fiatalemberre pillantva —, hogy majd a bizományi áruház lesz a nagy konkurrencia, de tévedtem. Más itt a baj... Mondhatom, hogy jól élnek az emberek. Ez mindennek a magyarázata. Árut még tudok venni eleget. Hoznak ide, csak a fene se veszi meg tőlem. Azt mondják, tesznek hozzá még száz forintot, és elmennek az államiba újat venni. Nincsenek már igazi kuncsaftok. Néha még betéved hozzám egy-egy műgyűjtő. Poharakat meg szobrokat szoktak keresni, de hát van amikor tudok nekik adni, máskor meg nincs. Pedig én sokszor jobbat adok, mint az állami bolt. Minőségben biztosan jobb. Hordják ide nekem az árut, csők győzném eladni. Van úgy, hogy hetenként többen is jönnek. Kapják a csomagokat Amerikából, meg a fene tudja honnan, de ami a csomagban van, az rendszerint kicsi vagy bő. Mit csináljanak a szerencsétlenek? Idehozzák. Igazuk van. Mondhatom, hogy príma árukról van szó. Az öreg rövid szőrös karjaival benyúlt az egyik láda mélyébe. Kihúzott egy fehér, csipkézett nylonblúzt. A magasba tartotta. — Nézze meg ezt a blúzt! Lehet ilyent az állami boltban venni? Ugye, hogy nem? Én mondom magának, hogy nálam öthatszáz forintért felöltözhet. Az állami üzletben ez négy- vagy ötezer forint. Állítom ezt magának. A blúzt visszaejtette a ládába. — De hát mindenki újat akar hordani. A használt ruha kiment a divatból, kérem. Visszasétált a pult mögé. Két ujja közé csippentette a télikabát hajtókáját, nagy szelíd szemét a fiatalemberre emelte. — A háború előtt volt egy jó barátom — mondta. — Az is az adóhivatalban dolgozott. Becsüs volt, a végrehajtók mellett. Szegény, elesett a fronton. Nagyon jó barátom volt. A fiatalembert elfogta a vágy, hogy mindennek véget vessen. — Nekem Demis Roussos a legjobb barátom — szólalt meg furcsa, erőltetett torokhangon. Az öreg felpillantott a kabátról. — Az kicsoda? — Egy énekes. — Énekes? — csodálkozott az öreg. — Egy kövér pasas, a feje búbján kopaszodik, bozontos szakálla van', és tízszer egymás után azt énekli, hogy Barátom, a szél. Az öreg megbántva nézett a fiatalemberre. Megforgatta a télikabátot, majd a kirakathoz vitte, a nappali világosságnál alaposan szemügyre vette. — És mit tud kérni ezért? — kérdezte, anélkül, hogy a fiatalemberre pillantott volna. Könyv Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov, Rozsgyesztvenszkij... Körülbelül ebben a sorrendben emlegetjük a szovjet költészet „új hullámának” jeles költőit Nevükkel valamikor a hatvanas évek elején találkoztunk először. Sokáig inkább arra a zajos sikerre figyeltünk, mely indulásukat kísérte. Arra például, hogy Jevtusenko tízezres hallgatóság előtt szavalto verseit, hogy a moszkvai Majakovszkij-szobor körül összesereglett emberek egy új korszak bátor hangú művészeit ünnepelték bennük. Később egymás után jelentek meg köteteik nálunk is, s a zajos sikerrel járó mellékzön- gék helyett mind jobban műveikre figyeltünk. Megismer, tűk Jevtusenko költészetének merész politikusságót, közéleti szenvedélyességét, Voznyeszenszkij erőteljes képiségét, Vinokurov lírájának meghitt, bensőséges vonásait és Rozsgyesztvenszkij sajátos gondolatiságát. Ma már ők a szovjet költészet középnemzedéke, s az egykori fiatalos lázongás az irodalomtörténet lapjaira került Az induláskor vallott emberi és költői elkötelezettség azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik munkásságuk lényegéhez. Rozsgyesztvenszkijt akkor ismertük meg igazán, mikor Rekviem című nagyszabású költeményét az eredetivel egyenértékűen Rab Zsuzsa magyarra fordította. A vers — vagy ahogy az orosz lírában ezt a műfaji nevezik: poéma — mindmáig a háborús költészet kiemelkedő darabja. A költő az ismeretlen katonát siratja itt el, s szavaiból mindenkihez szóló figyelmeztetés csendül ki: „ember, a háborút átkozd meg örökre". Az elesettekért érzett fájdalom hangjába az élők humanista felelősségérzetének megfogalmazása vegyül. Bár Rozsgyesztvenszkij verseit gyakran olvashattuk a Nagyvilágban és a Szovjet Irodalomban, önálló kötete most jelent meg először magyarul. Az egyszerű, de nagyon ízléses kiállítású könyvet az Európa adta ki Napjaink Költészete sorozatában. A kiadó a fordítás egységességéről is gondoskodott, valamennyi vers fordítója Garai Gábor, aki mind gondolatilag, mind a formai megmunkálás tekintetében közel áll Rozsgyesztvenszkij költői világához. Ő írt a könyvhöz értő, a költő pályáját és munkásságát lényegi vonásaiban bemutató utószót. A Szomjúság versei többségükben az utóbbi tíz esztendő során keletkeztek, így a már kialakult, sajátos jegyeiben megerősödött költészetről kaphatunk képet. Rozsgyesztvenszkij lírájának talán legjellemzőbb vonása a nyughatatlan közéletiség, a közösség morális problémái iránti nagyfokú érzékenység. Ez a költői magatartás éppúgy meghatározza a mindennapi gondokról írott verseit, mint azokat, melyekben a kor aggasztó kérdéseiről szól. Meg kell azonban mindjárt jegyeznünk, hogy Jevtusenkóval ellentétben, sohasem deklaratív módon ad hangot ezeknek. A verset mindig személyessé teszi, ebben o személyességben viszont a megélt közösségi élmény tükröződik. Éppen ennek a kettősségnek a természetes lírai megszólaltatása válik maradandó értékké, s egyben hatni tudó gondolati erővé Rozsgyesztvenszkij költészetében. Rozsgyesztvenszkij az, akii a Majakovszkij által felfedezett, sajátosan tördelt ritmikát képes volt megújítani. Verseibe" beépíti az élő beszéd fordulatait, gyakran él köznapi szó- használatokkal, sorait azonban mindig áthatja a zeneiség, s a gondolatritmus utá- nozhatatlanul egyéni lüktetése. Kovács Sándor
