Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-30 / 117. szám
1979. április 30., hétfő Dunántúli napló 9 Agyközpont a cement gyárban A BCM vezérlőtermében ma már nem illik csodálkozni. Sokadszor latom, voltam a Tisza- menti Vegyi Kombinát agyközpontjában, a Dunamenti Hőerőmű diszpécserközpontjaiban, a százhalombattai olajfinomító automatizált vezérlőjében . . . S mégis. Már a szerelés közben is hihetetlennek tűnt, hogy a sok száz kilométernyi kábel, ezernyi lámpácska, a műszerek, kapcsolók százai valaha óramű pontosságú rendszerré állnak össze, dmely az értő emberi irányítás mellett 1200 méter hosszúságú, 400 méter szélességű területen működő cementgyártó gépsorokat, háromezer villanymotort összehangoltan vezérelni képes lesz. A televízióban már láttunk űrhajóirányító központokat is. A Vénus felé száguldó rakéták pályáját parányi mozdulattal módosítják: csak éppen az új programot táplálják a számítógépbe, aztán az embernek már „csak figyelni” kell. Nem szabad hát Beremenden csodálkozni! A Tudományos Technikai Forradalom beteljesedésével majd a termelés csaknem teljes egészében automatizált lesz, az ember alkotó irányítóként vesz részt a folyamatokban. Várjunk csak, álljunk meg, mielőtt saját agyközpontunkban képzelgések születnének a valós információk helyett. Hazánkban még csak a berendezések és gépek alig tizedrésze automatizált. Tíz éve még a régi beremendi cementgyárban is talán csak a kemencekezelők támaszkodtak a műszerek információira, a cementmolná- rok, a nyerslisztkeverők, gépkezelők a mechanikus mérlegekkel, jó szemükkel, kifinomult hallásukkal ellenőrizték, irányították a gépeket A vezénylő egyik képernyőjén a klinker haladását figyelik a hűtőrostélyokon. Kényes pont! A másikon a cementfilterekre irányított kamerák felvételeit vetíti a képernyő a vezérlőbe. Évekig éppen a porfelhőt okádó kémények miatt volt egyetlen bajunk a dél-baranyai gyárral. Amott számok ugrálnak a műszer lapján: 1, 3, 5, 7 — 2, 4, 6, 8. Valamelyik gép zsírzó berendezésének működéséről futnak be az információk. A ve- z.érlőkezelőt most a klinker- mérleg jelzője figyelmezteti a rendellenességre, telefonon azonnal riasztja a kezelőt: János, menjen a 2-es klinker- adagolóhoz, nem számol a mérleg. A kemence hőmérsékletét diagrammra rajzolja a műszer, az 1400 Celsius fok körüli vonal körül cikázik az íróberendezés. Ellépünk a vezérlőfaltól, Hangya Balázs gépészmérnök a fődiszpécser a csarnoknyi vezérlő közepére vezet, innen jobban át lehet tekinteni a BCM agyközpontját. Sokezer információ fut be ide, a műszerek felett, félkörben a cementgyártás egész technológiai vonalát látni a vonalas ábrákon. A villanymotorokat (3 000) sárga lámpácskák jelzik, amikor működnek. A nagyobb, fehér lámpák a biztosítékok, a sárgák a műszerek, a pirosak a mechanikus berendezések hibáit jelzik. Itt előbb észlelik az üzemzavart, mint a gépeknél, a hiba megszüntetése után először a vezérlőből adnak utasítást és lehetőséget a helyszíni újbólindításra. Most folynak a kísérletek a számítógép bevonására, az ember az irányítás mechanizálha- tó részét is a gépre bízza. A nyersőrlés vezérlését már jól elvégezte a gép. A feladandó mészkő, márga és piritpörk megfelelő arányát beprogramozták a kompjuterbe, kitűnő minőségű nyerslisztet állított elő a számítógéppel irányított technológiai berendezés. Enyhén reng a vezénylőterem talpunk alatt, az óriási gépsorok mozgását itt csak annyira érezzük, mint homlokunkra szorított ujjunk alatt ütőerünk lüktetését. A diszpécser és a vezérlőkezelő a BCM délelőttös termelési adatait összesíti: cementőrlés, klinker- égetés, energiafelhasználás, nyerslisztőrlés, a különböző 'anyagok felhasználása kerül a kimutatásokra. Mint amikor az orvos helyeslőn bólint hetvenet ütő pulzusunk hallatán, ma ismét egészségesen működött a BCM az adatok szerint. Nem illik csodálkozni. . Lombosi Jenő Hincz Gyula rajza Két csengetés között Mint a fuldoklónak a friss levegő, olyan a diáknak az óraközi tízperc. Tíz perc rohangálás, birkózás, játék. Ott az udvar, a salakos tornapálya, a Kati meg a Sanyi és a Janka néni .. . ... Az örökös barna pulóverjében és szépen fésült kon- tyával. Másodikban kaptuk meg és egész hétéves lényünk odaadására számíthatott. Már „iskolaedzettek” voltunk, őszinteséggel és bizalmatlansággal ^ tele. Azonban reggelente, amikor a mama magával vitte az otthon védelmét, a tejeskávé és zsemlye illatát, és nekünk ott maradt a kréta, a frissen lemosott tábla, a zsí- roskenyér-szagú folyosó, a fehérre meszelten is riasztónak tűnő iskola és a gyomorba markoló csengetés, akkor bizony kicsit szerencsétlennek éreztük magunkat. Janka néni, a szigorú és mégis kedves, csendes szóval befelé egyengette az osztályt és elmesélte előző napi kalandját. Majdnem mindig történt vele valami izgalmas dolog. Vagy elhagyott szatyrot talált a buszon és kinyomozta, ki keresi otthon hiába, vagy elcsatangolt gyereket vezetett haza, vagy hazautazott a szüleihez, főzött nekik és bevásárolt egy hétre előre. Fél év után már azt is tudtuk, hogy ezek direkt nekünk szóló tanmesék, de jó volt hallgatni őket. Azután megtárgyaltuk, ki mit reggelizett (a pufók Jani tejszínhabot is, mindig), és már nem is volt olyan „rettenetes” az iskolapad és az olvasás. Janka néni úgy fogta a „gyeplőt”, hogy a végén önszántunkból beismertük a rosz- szat. Egyszer az egyik órán bepisilt a Lívia. Több se kellett nekünk. Vihogtunk, grimaszokat vágtunk, a fiúk az orrukat is befogták. Miután a „bűnös” eltüntette a nyomokat, Janka néni elnézően megsimogatta a fejét, hazaküldte, öltözzön át, nekünk pedig ismét elmondott egy tanmesét a csúfolódásról, amitől mi mélyen elszégyelltük magunkat. A „Strigula" tanár urat már nem annyira szerettük. Hirtelen csöppent a gimnáziumunkba, vadonatúj diplomával és mérhetetlen szigorúsággal. De, ha a lányok kitartó ravaszsággal fixírozták, akkor elpirult, megigazította a nyakkendőjét és köhécselt Matematika, fizika — érthető módon — nem tartozott kedvenc tárgyaink közé. A tanár úr húzogatta is a rossz válaszokért a striguláit, tollat, papírt, bennünket nem sajnálva, és minden ötödik strigulát egyessel „jutalmazott". A tárgyai és az iránta való ellenszenvünk meg csak egyre nőtt. Aztán egyszer- csak megváltozott a helyzet. A gyűlölt vonalkái mellé beírta azt is, ki, miért kapta, és újra meg újra elmagyarázta a strigulák jelezte feladványt. Lassan feloldódott az osztályban a hangulat, és Strigula is bevonult szívünk egyik polcára. Mondta, ha nem is leszünk matematikus zsenik, azért érdemes megtanulni a matekot. Gratulált is egy-egy jó felelet után és „közhírré tette”, kiben csalódott kellemesen, kit ismert félre. És talán nekem a legkedvesebb: Anci néni. Kirándulásokon fára mászott, mindenkit egyformán szeretett, és az osztályelsőt is elmarasztalta, ha rászolgált. Vagy a vörös hajú Ibi néni, aki harmadikban, március 5-én állította fel egyéni rekordját: nyolcvan hétszer használta az „ugye" szócskát. Hiába, a tanárok — ha elismerjük, ha nem — életünk egyik középpontjában állnak. Egyre többen kerülünk iskolába felnőtt korban is, és még a nemtörődömöknek sem mindegy, mit szól a tanár, hogyan osztályozza a feleletet. Jólesik beszélni róluk, emlékezni rájuk, szidni őket. Perlekedünk velük, küzdünk ellenük, hálátlanok vagyunk. De hallgatólagosan, néha bevallottan is, szeretjük őket. összekapcsolódnak a gyermekkorunkkal, a fiatalságunkkal és a munkánkkal. Egy-egy mondatuk, elejtett megjegyzésük évtizedek után is felbukkan. A jó is, a rossz is. És azoknak a diákoknak van igazán szerencséjük, akik előtt a tanár úr, a tanárnő még ma is példakép, ha tőlük is megtanulták az élet és a munka tiszteletét... . . . Csengetnek. A gyerekek sorakoznak és feltrappolnak az osztályokba. Eltelt tíz perc, eltelt több mint tíz év . . . Kezdődik az óra, kezdődik a következő menet. . . Barlahidai Andrea
