Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-21 / 79. szám
1979. március 21., szerda Dunántúli napló A magyar vidékeken minden száz lakos közül hetvenöt csak földmívelésből él. Némely vármegyében még több. Haj. dú megyében hetvenkilenc. Móricz Zsigmondi ÚJ VILÁGOT TEREMTSÜNK lehat a toldmiveseke az ország és ezt minden földmívesnek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhtenyésztő, kertészeti munkás, 46 pedig kisebb-nagyobb vagyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirtokos 20. öt és ötven hold között van a másik 20. A hátralévő hatnak nagyobb birtoka van ötven holdnál. Mégpedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egynek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fe. le, minden igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybirtokosoké jog szerint az ország tizedrésze. Pedig eddig úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egynegyedrésze. Egymillió-nyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben 1439 földbirtokosnak volt összesen 13 millió 678 000 hold földje. Új világot kell tehát teremteni. Ennek az új világnak olyan, nak kell lennie, hogy minden emberre jusson annyi föld, amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplálására elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetetlen. Új világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelő szolgalelkeknek ácsorogni az útfélen, s nem szabad sörte- díszes, puskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucsírozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy úr előtt szerencséje van megállani. Az a szegény ember éppen olyan ember, mint az a nagy- birtokos. , Emelje fel mindenki a fejét ebben az országban, nézzen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek vagyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön az áldott kikelet, hadd nyíljon ki a mező, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, mikor mindenki magának fog dolgozni I Ezután nem lesz olyan rettenetes gazdag az embereknek egy csoportja, s nem lesz olyan irtóztatóan szegény az emberek tömegének fele. S ami még ennél is fontosabb. senkinek nem lesz joga leköpni a szegényt, a kenyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabíró nem fogja kiebrudalni a panaszost. A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad eknyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember kenyeret szülni? Csak a természet tud kenyeret teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen uzsorás, aki olcsón, egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember eladhat: a munkát. Mindjárt nem fáj úgy c szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és megvetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta' nehezebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőségnek, igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövetkezni Új világot kell teremtenünk ! Krúdy Gyula: Szegény gyerekek a szigeten J Várnai Zseni: Eredj fiam Azt mondtam én édes fiam: Ne menj fiam a csatába, Lelkem fiam, Drága vérem, Katonának fából lába, Ne menj fiam a csatába. Azt mondtam én édes fiam, Minek ölnél, minek mennél? Édes fiam, Drága vérem ... Testvéred bitója lennél S talán te is odavesznél. Azt mondottam édes fiam, Nem erre szültelek téged, Bubáztalak, Takartalak, Hogy elontsák piros véred S hogy mivégből, meg se kérdjed. Azt mondottam édes fiam, Pénz országa, urak földje, A szegénynek, Proletárnak Nincs egyebe, csak az ökle, Az is csak, hogy értük törje. De most mondom, édes fiam, Hallod fiam? megvirradt márl Szól a kakas, Kukorékol, Tied a föld, a kék határ, Az erdő, a dalos madár. Kerekedj föl, édes fiam, Eljövelt a te országod. Úr pribékje, Zsoldos horda, Aki rajt van, bitorolja, Mind levered, mind kivágod. Én tüzellek, édes fiam, Erős karod, izzó véred Érte töröd, Érte ontod, Millónyi a testvéred, A proletár jussát véded. Hazátlanok 'szent hazáját Ezer szívvel, ezer karral, Szeresd fiam, Védd meg fiam Milliónyi akarattal. Tűzzel, vassal és haraggal, Most én mondom: szülőanyádI A sziget közepén áll egy sárga, kopott vorjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyi nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem haljgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, minednnapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban" a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó-dörömbözését, a kályhák korgását, az öklende- ző kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondák háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhahgos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, var- jú'károgástól életúnt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a romfal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyakukat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteséket, tilosban járó szerelmeseket ... Víg gyermek-csapat özönlötte el az udvarház környékét. Minden napvígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehelet-üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt: a mesés-könyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, meg- áIlőtt; a farkas-szakáílú hidőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és mesz- sziségekből látott szoknyás, nagy fák, fénylő kerték felett borongó, vén házak, visszhangot, hcrjókürtöt, városi lármát gurgu'lázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehérlpvacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak ... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák futott az unatkozó angolpark, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jötték a vén romok, gyík-gyor- san siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában el hervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A leányocskák körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, minta tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúékárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már koradélután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven éljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a bemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életúnt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. Uitz Béla: Gyár Pór Bertalan plakátja Kassák Lajos: Máglyák énekelnek — Részlet — A politikusok hármas kokárdákkal sütkéreztek a körutakon. De már ez sem volt az igazi játék. Az elfogottak legendákat sóhajtottak a gyárak felé. Érezni lehetett a változás szelét. A tavasz pedig harmatozott a mezőkön. S valaki láthatatlanul ekkor egy veszedelmes pont felé kezdte göngyölíteni a külvárosokat. És a szakkállas ember azt mondta: Még nem érkezett el az óra, s ezért nagyon szomorú vagyok! De meg kell enni őket, különben ők esznek meg minket A levegő terhessé sűrűsödött. Idegbeteg asszonyok valami tragédiák előszelét érezték. Kiszáradt gebék roppant drágaságtornyokat cepeltek az állomások felé.. S a reménykedés százszínű arca leselkedett ki a mindenféle ablakokon. Szőrös szivűek a miniszterektől vártak megváltást. De az utolsó napon ott is mindenki elvesztette a fejét. A tapétás falakról lebőgtek a birkaábrázatú ősök, rengeteg termek öblögették a tehetetlenséget. A leggerinctelenebb még bolondította magát az ötleteivel. Akasztófát nekik! Én mondom, akasztófát minden kapu elél De bárkás autóikon elindultak a vörösre ijedt futárok. Mert a gyárakban letették a szerszámot. Mert a hivatalokban elsüllyesztették a vérszomjas aktákat. Mert a tantermekben fegyvereket mutogattak a diákok. A nap sodrásokban evezett a kupolákon. Azután eldűlt a kocka, mintha mindennek ez lenne a rendje. Börtönök udvarán szabadságot vetett a fogatlan szájú ügyész: Uraim! Elvtársaim! én hirdetem először: önök most az istenek útjára indulnak el ezek közül a szomorú falak közül! Köszöntőm az ébredő vörös napot! Valaki eszelősen felröhögte magát a firmamentumig. Utcák panorámásan kinyíltak előttük, s a házak szomorú homlokára fölszaladtak a zászlók. Énekeljünk testvérek! A megvert fejű elnök mániásán vezérkedett: A parlament felé! A parlament felé! Ezen az órán az egyenes és görbe kibonthatatlanul összemosakodott. Fölriadt kérdések nyilaztak mindenünnen.
