Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-21 / 79. szám
1979 március 21 szerda Dunántúlt napló 9 SINKÓ ERVIN OPTIMISTÁK Részlet a regényből A városparancsnokságon semmit se lehetett megtudni. Még azt se, ami mindenki kérdése volt: mi van Kun Bélával? Mi van a szovjet házzal? Vértes igazolványokat állított ki, amiket aláíratott és lepecsétel- tetett a városparancsnokkal, aztán revolvereket hozott és szétosztotta. — Hát fogja már — szólt rá Vértes türelmetlenül Bátira, aki mióta Kecskemétről visszajött, nem viselt fegyvert magánál. Vértes és Báti a városparancsnokságról a Duna-part felé igyekeztek, mert onnan hangzottak a lövések. Sűrű, visszhangzó puskaropogás, s közben gránát, s egy-egy ágyúlövés. Kalap nélkül, lihegve, Sarkadi jött velük szembe, Báti pár nap előtt találkozott vele, és akkor az agitációs plakátokat, azoknak az ízléstelenségét csúfolta. Most sápadt volt és fegyvert kért. — A József-telefonközpontot megszállották a fehérek. — Miféle' fehérek? — A Ludovika Akadémia növendékei. Az Engels-kaszárnya és az óbudai matrózok a fehérekkel tartanak. Vad fegyverropogás. Közel a Duna-parthoz, ahova kiértek, embertömeg rohant rémülten szembe velük. A Dunán karcsú, fehér monitor állt, onnan lőttek és lőttek. A tömeg menekült, de közben ordítoztak: Most, most megkapják a vörösök. — Nem tudom, egy vagy több monitor volt-e, csak azt láttam, hogy üdvözlésükre kendőt lobogtatva rohantak a Duna- partra — beszélte Sarkadi, és szemében egyetlen mozdulatlan könny égett —, királyt és fehérgárdát éltettek! Hallottam! Fegyvert akart Sarkadi, honnan kaphatna fegyvert. — Meg kell próbálni, lemenni a szovjet házba — szólt Vértes Bátinak. Teherautón, zsúfolódva fegyveres munkások és vöröskatonák robogtak el mellettük. — A József-központhoz — kiáltottak vissza — ott tart a harc. — Fegyvert — csikorgatta fogát Sarkadi. Vértes a szovjet ház felé indult, s Báti a zsebébe nyúlt és odaadta a revolverét Sarkadi- nak, aki kezében a revolverrel mindjárt Vértes után rohant. Bátit, mikor egyszerre megint fegyver nélkül érezte magát, valami nagy, örömteli nyugalom szállta meg. De még abban a pillanatban felrémlett előtte: te nem akarsz ölni — de másnak adtad a fegyvert. Körülötte a tömeg gyűrűzött, mely az előbb a vörösök vesztén újjongva ri- koltozott a Duna-parton. Bá- tin egyenruha, gyűlésekről, előadásokról Pesten különben is sokan ismerik, s ezek itt mind ellenségek, már érzik a vérszagot a levegőben, a vérszag tartja őket így együtt, mámorosán és rikácsolva, türelmetlenül tüzelik egymást. Miért nem mondja meg most ennek a jóruhás csőcseléknek — miért nem si- koltja a fülükbe, hogy ölni nem szabad, hogy a gyűlölet és emberkéz ontotta embervér már bűzhödtté teszi a föld levegőjét, magatokhoz, magatokhoz legyetek végre irgalommal, elég már! Kihevült, kaján arcok, s ropognak, ropognak a fegyverek. De mit keres itt? A József-központban ott vannak, benn fehérek, kívül vörösök, lőnek egymásra, ott freccsen, folyik a vér. Nem itt állni, hanem ott, oda kellene menni a sikoltással, hogy elég, hogy nem szabad. A vörösök között, mint a munkások is, akik az előbb az autóról intettek neki, sokan ismerik. A vörösök. A vörösök eldobják a fegyvert, maradnak úgy mint ő, meztelen kézzel, s a sikoltással, hogy nem szabad — erre kirohantak a fehérek és mészárolni kezdik azokat akik az én szavamra dobták el a fegyvert és akkor — akkor én kapom fel az első puskát és leszek megint áruló — én kapom fel a fegyvert, melyet én dobattam el, és lövöldözök a gyilkosokra. Ez nem gondolat, nem okoskodás volt. Látta a József- központ ablakait csillogni a napban, ott volt, mindezt látta, tette — csak mikor körülnézett, s letörölte a homlokát, látta, hogy tán egy perce sincs még, hogy Vértes elindult, mert ott látta a sarkon Sarkadival, s Báti most már sietett utánuk, a szovjet házba. A monitorról a szovjet házat vették célba a fehérek. A tető egy részét meg két lakószobát szétromboltak, üresen állt a szovjet ház, a népbiztosok családjai is elhagyták az ostromlott épületet. A jóruhás csőcselék, mely a szovjet ház körül leselkedett, még habozott. Vértes a városparancsnokságra ment, hogy a szovjet ház védelmére őrséget szerezzen, míg Báti Sarkadival együtt az utcáról hozott be rongyos embereket, öregeket és fiatalokat, asszonyokat és lányokat, mert az utcán nemcsak ellenség, hanem — rongyosok is álltak. A Lenin-fiúk őrszobájó- ból fegyverezték fel őket, és Sarkadi a Duna-partra ment ki velük, hogy tűz alá vegyék a dunai monitort. Mikorra Vértes visszajött, már a rongyosok egész kordona vette körül a szovjet házat; akiknek nem jutott fegyver, azok csak úgy álltak, s Báti karabéllyal a vállán, derékszíján kézigránáttal állt köztük a szovjet ház előtt. Báti azóta az éjszaka óta, hogy Vértes a hitről beszélt neki, nem mondott el semmit Vértesnek arról, hogy milyen mesz- sze került Vértes hitétől. Igaz, az volt az érzése, hogy Vértes keresztüllát rajta, keresztül ezen a hirtelen elhallgatásán, s tán meg is veti. Mikor Báti kiment a frontra, s elköszönt Vértestől, Vértes, aki fontosabbnak tartotta volna, hogy Pesten maradjon az agitáció miatt, azt mondta Bátinak búcsúzóul: Tudja, hogy a frontramenés is lehet a dezertálásnak egyik módja? Igen, Vértes volt az, aki ezt a szót a fejébe ültette. Vajon tudta-e Vértes, hogy mi történt Bátiban ezen a napon — menynyi minden, addig míg, megint karabéllyal a vállán, át nem vette a szovjet ház parancsnokságát? Hogyha nem tudta, akkor miért lett volna az, hogy a városparancsnokságról jövet, mögötte a magával hozott Le- nin-fíúkkal, s a kordonon túl leselkedő ‘emberek tömegével — amint megpillantotta Bátit, kinyújtotta feléje mind a két karját, és szó nélkül, a két kezével kétszer megsimogatta Báti arcát? Bátinak hideg futott végig a hátán — ő maga is ebben a pillanatban eszmélt csak rá, hogy mit tesz. — Stratégiailag tán nem fontos a szovjet ház — mondta a következő percben már tárgyilagosan Vértes —, de nemzetiszínű zászló a szovjet házon: ez az ellenforradalom számára felbecsülhetetlen szimbólumot képviselne. A monitorok nem hiába vették célba éppen a szovjet házat. Ez volt a jeladás. — Volt — mondta már Vértes, mert a monitorok egyelőre eltűntek a Sarkadiék tüzelése, s főleg az ágyúk elől, melyeket a budai hegyekre katonák és ifjúmunkások állítottak fel. — A fehérek számítása az volt, hogy a támadás a szovjet ház ellen — általános felkelést vált- ki. Azt hitték, hogy már itt az ideje. A két kaszárnyában azonban a tiszteket elfogták, s a legényséq megint mellettünk van. Csak a József- központ előtt tart még a harc. Tisztek és háromszáz kadét tartja az épületet. Mi van Lányival? Lányi csak késő este bukkant fel. Szemüveg nélkül, bekötött fejjel. Akkor már a vöröskatonák visszafoglalták a József-telefonközpontot. De tizenhét vöröskatonát öltek meg a ludo- vikások, mielőtt megadták volna magukat. Lányit, aki a Vörös Újság számára az elesettek névsorát hozza, körülállják a hallban. A tizenhét név közt* Báti ott látja Sárosi Pali nevét is. Az ellenforradalom azonban le volt verve. VELEM VAGY ELLENEIM v. 6l/ Tanácsköztársasági plakát Zágon Gyula: Illusztráció a „Latinka ballada” című Hamburger-vershez Bortnyik Sándor: Vörös vonat Tóth Árpád Az új isten Új isten szól hozzátok, emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme Bámult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérük Alabástrom közönnyel hallgatag, Hivök csókjától koptatott szobor. Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untán szürcsölő Egek lakója! Nem! Új sten ez! Új isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot, Nem! Ó, de nem is föld bálványa Ő, Mint ama Mammon, aki ült hizott Gőggel rajtunk, s szájától millióm Élösdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván, S felitták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok ... Most új isten szól néktek, emberek! A véres földnek vére szülte Őt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó' földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszinű, nagy, mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „(m eljöttem! Eljött a Vörös Isten!" S megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichos visszhangot ver vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörösen Előre rezg ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház vak falát... Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szived hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünktől is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak I A messzezengő nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje. Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pörölyös kezeddel —, Emelj minket roppant tenyereidre. És a magad képére gyúrj át minket!
