Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-11 / 69. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. MÁRCIUS A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bárdosi Németh János, Berták László, Galambost László, Kiss Dénes és Takács Gyula verseit olvashatjuk. A szépp- 'zai rovatban Kop- ré József, ,észöly Miklós és Thiery Árpád írásai kaptak helyet. Közli továbbá a folyóirat Spiró György Nyulak Mar- gitja c. Pécsett bemutatott drámájának első részét. AMagyarTanácsköztársaság 60. évfordulója alkalmából a korszak irodalmi és képzőműBárdosi Németh János versei Palackposta Mit írjak néked ismeretlen, ki majd egy késő téli esten tűnődsz felőlem és citálod versemből ezt a kort, világot? Dadogva szólok: olyan korban éltem, amikor meglakoltam, nem magamért, de milliókért, folyton látva a kiontott vért. Nem a holtakat sirattuk már, a halott nyugalomban dúskál, azt sajnáltuk, aki még állva, beállt a kiosztott igába. Hogy volt tavasz, alma-virágos, könnyű szaga már messze szálldos, egyetlen éjjel megfagyotton ringatta némán a hegyoldal. Emberség, jóság, soha jobban nem bújt a földön becsapotton, áléivá szóltam: élet ez még vagy csak rossz álom, csaló festék? Tudd meg, hogy az fájt legfájóbban, bilincs volt minden igaz szóban, tűrni kellett a szégyent, ostort s volt aki hozzá kezet csókolt. (1944. március) Ritka madár Alkonyodik, lomb, levél se rezdül, felhő száll az egeken keresztül, fehér szárnya violába olvad, elfödi a gyönge-lángú holdat. Ülök, nézek. Ez a csönd se lesz már, elült fészkén az elfáradt madár. Forduló ez, gondolom a végső, hátra van még az utolsó lépcső. így merengek, forgatom a könyvet, amelybe az évek bekötöttek, amíg nézem, egyre jobban látom: az élet egy káprázatos álom. Nem tűnődöm, mert a csöndben halkan, szép madár-hang zendül olyan dallal, párját, mását hiába keresném, nem hallottam, csak ezen az estén. Néhány dallam, aztán vége is van, eltűnik az örvénylő magasban, szép bűvölet, miért ilyen késve emelsz föl a mérhetetlen égbe? A Jelenkor márciusi száma vészeti életét összegzi József Farkas és Aradi Nóra tanulmánya. A számot Uitz Béla művei illusztrálják. Az „Irószobám” sorozatban ezúttal a Sütő Andrással készített interjú szövegét olvashatjuk. A riporter Albert Zsuzsa. - A ,.Versről versre” sorozatban Radnóti Miklós: Erőltetett menet c. költeményéről Vas Istvánnal beszélget Lator László. A pécsi színház két új bemutatójáról Sziládi János írt beszámolót. Tüskés Tibor Műteremben c. kötetét Fodor András elemzi. A poros, kátyúkkal sűrű kőszegi országúton, 1919 augusztusában egy lovaskocsi ballagott. Két vásott, kiálló tomporú, csontsovány ló húzta a kocsit. Ha lábra kapott a szél, tisztán lehetett hallani a nyikorgó, kenetlen kerekek zakatolását. Hordódongákat vitt a kocsi. Nyers, faillatú, sárga-fehérre gyalult hordódongaszeleteket. A dongák alatt, lehasalva a kocsifenékben, egy menekülő fiatal, húsz év körüli vöröskatona szorongott. A fehérek elől menekült a szüleihez, az egyik Kőszeg környéki tanyára. Hogy megnyugtassa őket, hogy él, hogy az „édes" ne izgassa a szívét. Azután, irány az osztrák határ. A bakon, hókkadt bajuszú, beesettszemű, riadtnézésű kis szürke emberke ült. Kabátja gallérja feltűrve. A gallérból csak a feje búbja látszott ki. A lovak bandukoltak. Fel-felhor- kanva olykor a portól, beleszagoltak a levegőbe. Az emberke csak ült, nézte a tájat, ölébe ejtve sudaras ostorát. A kocsi kereke kátyúba zökkent. Felnyögött a hasonfekvő de nem szólt. Meg se mukkant. Ez volt a megállapodás az induláskor. A fe- nékdesrka keskeny repedésein köpdöste ki a port magából. Az úton újabb kátyú, újabb zökkenő. A katona bordáit fűrészelték a hordódongák. össze- szorította a fogát. Felszisszent olykor, de tartotta magát. Nagyobb fájdalmakat is kibírt már. A Prónaiék kínzását a siófoki villa pincéjében; a köröm alá szögverést, a sósvíz ivását, a szuronyéi serkentette vércsíkokat az ágyéka táján. A zökkenőnél a hókkadt bajuszú előrebukott. Megkapaszkodott a gyeplő szárába. Valamit morgatt is a fogai között. Az útmenti ritkás, domboldali akácosban két darutollas fehér tiszt meg két gyalogos katona rejtőzött. Az egyik tiszt, a hórihorgas Pálinkás hadnagy, leemelte szeme elől a messzilátót és hanyag mozdulattal átnyújtotta társának, a századosnak. Kiköpött oldalt. — Fuvaros, ha jól látom. Olyan fuvarosféle. A százados a szeméhez emelte a messzi-látót. A kocsit domb takarta el a szeme elől. A százados, végig- pósztázta a tájat. A domb mögül előbb a lovak feje bukkant elő, aztán a kis emberke, a kocsi oldala, majd a porfelhőbe burkolt kocsiút. — Azt mondod, fuvaros? Lehet.- Vörös fuvaros — rikkantott Pálinkás hadnagy. — Ezek a vörösök még most se nyughatnak. Pedig a napjuk már leáldozott! Nem bírta sokáig a vörös nap — fénnyel! — Fölnevetett. — Ha meg csak pislog, mit vagy tőle úgy benezelve? — szólt a százados és lóbálta a lába között a messzilátót.- Berezelve, én? Remélem nem mondod komolyan, kérlek alásan. Kérdezd meg a siófoki ezredet; ki volt az a Pálinkás hadnagy! Öméltósága, vitéz nagybányai Horthy Miklós legfelsőbb hadurunk is érdeklődött irántam. Kétszer is szerepeltem a napiparancsban! Egyszer Tamásiban, egyszer meg Szekszár- don! — Akkor te mór meg is halhatsz pajtás. Beírtad a neved a történelem aranykönyvébe — szólt nevetve a százados. Pálinkás hadnagy ránézett a parancsnokára. pisztolytáskáját és kivette belőle a pisztolyt. — Irány, utánam! A százados meg kicsavarta a pálinkásbutykos dugóját. Néhány kortyot lenyelt. A kulacsot odaállította a fa tövébe. Csizmája orrával turkálta a lomot. Aztán könyökre dőlve nézte katonáit, ahogy a kis ritkás erdő bokrai közül ereszkednek lefelé az útra. Pálinkás hadnagy gyors mozdulattal félrelökte maga előtt a lombot és kiugrott a bokrok közül. Pisztolyát a kocsisra szegezte. Kopré József Menekülés — Én, meghalni? Amíg egy szál vörös lesz ebben a hazában, addiq itt nekem, ezen a szent földön küldetésem van: kiirtani a kommunistákat! Érted, Ádikám? Kiirtani, hogy írmagjuk se maradjon! Ha már az a Kun. vagy az a Szamuely nem kerülhetett a markomba. Akkor, akit érek, érted? — Nőket is, mi? — Ha vörös, azokat is! — Pedig a vörös nő nem is rossz. Pláne, ha zsidó. — Nem szeretem a zsidókat. Még nőben sem. A zsidó meg a vörös, kérlek alásan, mind egy húron pendül. Azok, mind kommunisták. Apámat is egy zsidó vitte el a birtokáról április 11- én. Ezt én idevéstem a szivembe, Ádikám! Ha az a kezembe kerülne, cafatokra szaggatnám szét a fogaimmal. A kocsi szemközt jött velük az út porában. Kaptatónak kapaszkodtak a ványadt lovak. A százados kivette Pálinkás hadnagy kezéből a messzilátót. Nézte a kocsit, a bakon a kis embert egészen közelről látta már. Mintha az orra nyergére kapaszkodnának a lovak. — Fiúk! — szólt hátra a százados, ahol a bokrok sűrűjében a két katona heverészett. Pattanjatok! Pálinkás hadnagy úr vezetésével megnézitek azt a kocsit! A két katona kényszeredetten föltápászkodott. Hanyagul a vállukra lendítették a puskájukat. Pálinkás hadnagy megigazította a derékszíját. Egy lyukat beljebb kapcsolt rajta. Darutollas sapkáját mélyen a fejébe nyomta. Aztán kikapcsolta a (Részlet) — Állj! Igazolás! A katonák is lekapták vállukról a puskájukat. Álltak ott a lovak előtt szétterpesztett lábbal, mozdulatlan, mereven. — Igazolás! Azt kértem. Süket vagy, öreg? — Nincs énnékem igazoló, som — hebegte az öreg és nézte a pisztolyos kezet. — Miért nincs? — Mifelénk még nem adtak igazolást. — Ne hazudj! Igazolása mindenkinek van. Akkor mutasd a vörös igazolványodat! Mert vörös vagy te, látom a szemed állásáról. Meg kommunista is vagy! Mutatja a nyiszlett ábrá- zatod. Mert mind azok vagytok ti, rusnya férge, büdös parasztja. — Én kérem nem vagyok paraszt — tiltakozott a kis ember. — De paraszt vagy, ha mondom. Kommunista paraszt. Földet is kaptál biztosan a Latin- ca papától. Na, ne tagadd! Pálinkás hadnagy látta a kis emberkén az ijedtséget. Ide-oda billegette orra előtt a pisztolyát. Aztán lassú mozdulattal visszatette a pisztolyt a pisztolytáskába. Közelebb lépett a kocsihoz és csizmás lábát ráhelyezte az első kerékre. Odakönyökölt az ülés sarkára. — Hová kerekezel? — Ide — bökött ostorával a kis ember a város felé —, Kőszegre. — Mi van a kocsin? — Fa, tetszik látni. Faáru, kérem szépen. Új hordóknak dongák. — Kinek viszed? — Senkinek. Magamnak akarok belőle hordót csináltatni. — Hazudsz, öreg. Ha fa van a kocsin — mert azt én is látom! —, akkor mért takarod le ponyvával? — Borult volt reggel. Nagyon be volt borulva. — Be hát! Most is bevan. De tudod kinek? A vörösöknek, a kommunistáknak. Neked is be van borulva, öreg. Mert te is vörös voltál. Na, ne tagadd! Látom a pofádról. Meglátom én a vöröst, a kommunistát teben- ned is. Landler katonája voltál, mi? A hókkadt kis emberke reszketett. ügyetlen ujjaival babrált a kabátja gombjain. Pálinkás hadnagy látta az egyik kezén a göcsörtös ujjakat, a felhúzott fonnyadt kezeszárán meg a barna forradást. Most vette csak észre, hogy a másik kezén hiányzanak az öreg ujjai. Csupasz kezefejével fogja a gyeplőt. — Mi lelte a kezed, öreg? — kérdezte, enyhébb hangon. — Megsérült, Isonzónál. Egy gránát, az szakította le az ujjaimat, még tizenhétben. A két katona ámulva nézte a csonka csuklót. Lejjebb eresztették puskájuk csövét. Pálinkás hadnagy föllibbentette a ponyvát. Körbejárta a kocsit. Rácsapott ököllel az egyik ló farára. — Hogy hívják azt a bognárt, akihez kerekezel? — A nevét nem tudom, kérem. Úgy kommendálták. Hogy az fáin hordókat tud csinálni. — Mi az. hogy fáin? — nevetett Pálinkás hadnagy. — Hát, hogy takaros, picur- ka, szemrevaló, fóinocska, na! — tért magához az öreg nyög- décselésében. — Mert tetszik tudni; százas hordóm az van nékem. Csak most, kisebb kellene. Kisebb, mint a százas. Nem lesz annyi termés most. Kicsibe is belefér az idei. — De azt tudod, mért nem lesz? — A peronoszpóra, tudom, az vitte el. — Az eszed tokját, öreg. A vörösök. Azoknak köszönhetitek, hogy kevés lesz idén a termés. A Kun Béla, meg a Szamuely apátok, az adott be az idei termésnek! Na, persze ők nem isszák. A zsidó vinkót nem iszik. Csak konyakot meg pezsgőt, a fene a bendőjüket! — Hát én eztXnem tudhatom — szólt aprókat nevetve a kis öreg. A lovak lába zsibbadozott az állásban. Egyik fölkapja a fejét. Türelmetlenül kaparta a port. A két katona a vállára vetette a puskáját. Zsebretett kézzel álltak ott. — Mondd a neved, öreg! — Kis Bakó Vendel. — Hol laksz? — Feketeföld, Tarisznya dűlő. Pálinkás hadnagy ezt is fölírta. Fejével intett a két katonának. Azok lustán megfordultak és elindultak Pálinkás hadnagy utón a domboldal irányába. ■■1
