Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-11 / 69. szám
1979. MÁRCIUS II. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Kincseink, örökségünk Gondolatok a „Gerencsér Sebestyén” fazekaspályázatról Tavaly ősszel nyílott meg a siklósi várban a VII. Országos Gerencsér Sebestyén fazekas^ pályázatra beérkezett alkotások kiállítása. Baranya kezdeményezte ezt a máig egyedülálló és nagy jelentőségű országos pályázatot 1966-ban, a pécsváradi leányvásár egyik rendezvényeként. 1970-ig minden évben megrendezett kiállításnak Pécsvárad volt a gazdája, 1972-től két-, majd háromévenként pedig Siklós, a névadó néhai Gerencsér Sebestyén fazekasmester, a népművészet mestere szülővárosa. A pályázat és a kiállítás célja a hazai fazekasság az „agyagos iparművészet" művészi irányítása, művészi segítése. A népi fazekasművészet olyan forma-, szín- és díszítési hagyományt hozott létre, mely méltó arra, hogy kövessük és fenntartsuk. Nem azért csak, mert népünk hagyománya, hanem azért elsősorban, mert művészi értéke ma is gyönyörködtet, példát adhat mindennapi használatra és környezetünk díszítésére egyaránt alkalmas alkotásokra. A népművészet minden területen egyszerű, könnyen hozzáférhető, olcsó anyagokból, minden ember, a nép, a szegénység által is elérhető, megvalósítható és felhasználható formákat teremtett, „dolgozott ki" — mindennapos eszközeinek. A kevésből a legtöbbet. A pályázat arra biztatja a még dolgozó fazekasmestereket, az agyagipart most elsajátító fiatalokat, hogy kanyarodjanak vissza a hagyomány, a közösség bíráló próbáján megerősített, elfogadott formákhoz, színekhez, díszítésekhez. Tanulják meg, ne csak a mesterség gyakorlati fogásait, hanem e művek sajátos, tájhoz, néphez, korhoz kötött szépségeszményeit, mintáit és próbáljanak e nyelven szólni a mához, ma használható, a mai környézetet melegítő edényeket alkotni. Ezen az úton elfogadható értékek megteremtése bizonyos értelemben könnyebb, mert a kipróbált módszer, a stílus elsajátítható, adott. (Az ember, jelen esetben a keramikus, mindenképpen és elkerülhetetlenül valamilyen stílus, már meglevő, megteremtett formakincs hatása alatt áll. A legnagyobb és legeredetibb újítók alkotásaiból is visszanéznek ránk az előképek, a hatások. A „modernek” Gor- kát, Gádort vagy esetleg Pi- cassát vagy Kovács Margitot követik, de még Picasso alkotásai sem magyarázhatók csak önmagukban: néger maszkok, indián edények nélkül. A „modernkedésben" mennyi zsákutca, formalizmus, öncélú játék, blöff, giccs - s ezzel is csak dísz, vitrintöltelék vagy szoba- sarok-porfogó — kinek mekkora a pénze vagy lakása, vagy divatigénye.) Á néphagyomány tárgyai is adhatnak „kottát", elsajátításának kétségtelenül a megtanulás, a másolás a legjobb útja, de az elsajátított stílus birtokában mennyi a művészi szabadság! Tessék itt megnézni, éppen a siklósi kiállításon. A látogató itt a siklósi várban látott tárgyakat őszinte gyönyörűséggel kívánná saját asztalára, konyhájába, szobafalára, sajnos azonban arra nem kaphat felvilágosítást, hogy egy-egy alkotás ténylegesen melyik műhely művészeti hagyományára épült fel: hogy ez a szépívelésű kancsó a régi, középkori kancsókat idézi, az a tál Hódmezővásárhely híres tálasainak alkotására emlékeztet, az a tányér a jellegzetes mezőcsáti madárkát viseli öblében. Ha valaki elmondaná egy-egy tárgynál „a miért szép" elemzést, igazán csak úgy érthetnénk meg teljesen, ha meghallgathatnánk egy kis, elfelejtett fazekasközpont történetét, „teljesítményét”, a néhai mesterek egykori életét. Baranyából, örvendetesen, többen pályáztak, mint a múlt alkalommal, de nem elegen. Mohácsról hárman: Kovácsics Ferenc, Kululácz Mátyás és Lakatos László, Kovácsics és Kulutácz jobban követik az egykor híres mohácsi feketekorsósok hagyományát, korsóik . megejtően szépvonalúak; Lakatos talán a kelleténél is többet díszített tálján. A kis- hajmási műhelyből két siklósi eredetű fazekas is jelentkezett elfogadott alkotásokkal: Németh Sára és Végh István sikerültebb művei azonban nem a siklósi vagy más baranyai hagyományokhoz kapcsolódnak. Az óbányai Teimel István a népművészet mesterének két fia is pályázott. Teimel József szülőfalujában, Teimel Dezső Magyaregregyen él és dolgozik, de mindketten apjuk által is követett hagyományos óbányai stílusban alkotnak. Díjat megyénkből csak Sátrány Géza bakócai fazekas kapott (III. díj), aki az idősebb nemzedék tagja, tavaly kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést. Régi mester, aki töretlenül, s ma már csak egyedül követi az egyszerűségében is megragadóan szép hegyháti stílust. A szomszédos Tolnát a dombóvári Balázs Istvánná, a szekszárdi Bíró Annamária, Fusz György, Fusz Lajos, Steig Ágnes, B. Tesztet Ella, Tamásiból Vincze József és Haas Mária képviselte, szinte mindnyájan az úgynevezett sárközi" (helyesebben szekszárdi, mórógyi és bajai műhelyek) stílushatása alatt dolgoznak. Kaposvárról is többen pályáztak sikeresen, mint Baranyából: Arató Miklós, Bódog László, Faludi Dóra, Farkas Eszter, Horváth Éva, Kapitány Julianna, Pozsár Lajos, Tamás Mária, nagyobbrészt az egykori habánok fehér és kék, ónmázas edényeit idézik. Közülük hárman nyertek díjat (II. díj): a Fusz testvérek és Kapitány Julianna. A pályázat legeredményesebb csapata a tiszántúliaké, közülük is a mezőtúriak vezetnek: Gonda István nyerte ei az Emlékdíjat a nádudvari ifj. Fazekas Lajossal, rajtuk kívül még két túri kapott díjat. Az alig húszéves mezőtúri Kozák Éva butellája, szerintem, a kiállítás legszebb darabja. A túriak, nádudvariak, karcagiak és tiszafürediek mind a saját hagyományaikat tanulták meg és ezek szellemében született művekkel jöttek Siklósra. Ha nem is kell szégyenkeznünk a baranyaiak miatt, megelégedve sem lehetünk sikereinkkel. Azért is, mert éppen Gerencsér Sebestyén és a siklósi hagyománynak még nem akadt eredményes folytatója. Nem ügyelünk eléggé kincseinkre, örökségünkre? Többet várhatnánk a fiataloktól. Nincs idejük, lehetőségük a régi tanulmányozására, kísérletezésére, önálló tervezésre? A hagyománykövetés igényét már többen hangoztatták nálunk, de ez nem merülhet ki ebben, sem egy-egy jól, rosszul megtanult leegyszerűsített, átrajzolt motívum ismétlésében. A hagyomány elsősorban forma és ízlés, ami nem fér meg rossz értelemben vett vásári cifrázassál, jövedelmezőnek hitt tömegáruval. Nem lehet két úrnak szolgálni, a „tömegárunak" kell ízlésesnek lennie, a műhelynek kell legyen ízlése, nemcsak egyes daraboknak. A kiállítás hamarosan zár, érdemes megnézni! Andrásfalvy Bertalan Josef K.: ifi. Kőmíves Sándor „Zseniális dilettánsok” - sommázta magyarországi tapasztalatait egy francia színi- kritikus, utalva arra a gyakori jelenségre, hogy a bemutató és ugyanannak a produkciónak a sokadik előadása között feszültségben, ritmusban, izzásban — színpadi atmoszférában óriási különbségek vannak. Mert dilettáns, és nem a jó értelemben vett profi az, aki az esténként változó közönségnek nem tud mindig közel azonos élményt nyújtani. Mindez Franz Kafka: A per c. darabjának a bemutatót több mint két hónappal követő, egyik előadása után jutott eszembe. Ifj. Kőmives Sándor, a főszereplő, Josef K. alakítójának szerepformálása — s ez az előadás egészére, a kollégák többségére is vonatkozik — a bemutató óta még átgondoltabb, még érettebb lett. Tudatosság és felelősségérzet. Ezek alakításának legfőbb jelei, s egyben érdemei. Felelősség a közönséggel, a művel, ' és nem utolsósorban saját magával szemben. A Kafka-i gondolat tolmácsolása az arra nem hangolt fülek számára, egy olyan szürrealista játéktérben, mely a pécsi színházi előadások történetében egyedülálló, a teljesíthetőség határán levő feladat. Csak úgy sikerülhetett — mert sikerült! —, hogy rendező, főszereplő, epizodista és színpadtechnikus teljes összhangban, tudása legjavát nyújtva munkálkodik estéről estére. Az így született produkció olyan belső tartalékokkal rendelkezik, hogy teljes élményt tud nyújtani. A színészi alkotóműhelybe betekinteni kényes feladat. A munkastílus színészenként és feladatonként különböző. Kőmíves Sándor és Szikora János munkája már a tényleges próbákat megelőzően elkezdődött a szerepelemzéssel: bűnös-e valójában Josef K.? S a rendezői és színészi Ítélet megszületése — a bűnösség kimondása — már magában hordja a színpadra állítás és jellemformálás egész rendszerét: a harmincas éveiben járó főhős („Legalább harminc, mert addigra már biztos bűnös!”), a prágai (?) hivatalnok magában hordja az őt körülvevő, eltorzult, hazug társadalmi valóság elemeit, s a sajátmagában keletkező tükörképpel való küzdelem — konfliktusmegoldási kísérletek — közben végigjárja a társadalmi, művészeti és vallási szféra stációit. Ezt a feladatot nem lehet csak tudatosan vagy csak ösztönösen megoldani. A mondatról mondatra való pontos értelmezés után kell átlényegülni Kafka hősévé. A bizonytalan konkrétságé, akár talán el is hesseget- hető, rossz álomnak tűnő kezdés után - amikor tulajdonképpen minden lehet, hisz a „letartóztatást" nem kell szükségszerűen komolyan venni (a bemutatóhoz képest ezt a motívumot a későbbi előadás még egyértelműbben kidomborítja), s komolyságot csak attól nyer, hogy Josef K. elfogadja (mert bűnös!) — fordulópontot a vizsgálóbírói tárgyaláson való megjelenés hoz. A végkifejlet itt sejlik fel először, s válik visszafordíthatatlanná, A megjelenítéshez Kőmívesnek elég egy gesztus: ahogy a bírósági szolga kezében tehetetlen rongybabává válik. Megértjük, és elhisszük neki a hihetetlent: az önfeladás iszonyatát. Színészi eszközeinek gazdagságát, a szexuális kapcsolat- teremtéseken, ezek kísérletein, illetve az elutasításokon keresztül mérhetjük le: hasonló motiváció, de a partner egyéniségének, a helyzetnek megfelelően más és más stílusú megoldás. A sok jó között talán a Sólyom Katival közös jelenetek a legszuggesztívebbek. Kétórás szüntelen jelenlét Kafka. Szürrealizmus. Kicsit küldetésszerű is a feladat. Ifj. Kőmíves Sándor megoldotta. Kérdeztem szerepálmáról: nincs. „Csak" játszani, jelen lenni. Szilárd István
