Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-04 / 62. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. MÁRCIUS 4. Koitáis balettművészeti találkozó A budapesti Országos Rendező Iroda által szervezett balettművészeti találkozó öt együttesével találkoztunk mi, pécsiek is, melynek, alapján kitekintést nyerhettünk a kortársi balettművészet világába. Különböző műfajokat, táncstílust ismerhettünk meg, így e bemutató alapján a mi ba- lettegyüttesün'k művészeti helyét is bizonyos mértékben meg tudjuk határozni, elhelyezni a kortárs művészegyüttesek között. A két legellentétesebb tánckultúrát a Lengyel Táncszínház (Poznan) és a Kubai Nemzeti Balett képviselte. A február 21-én kezdődő ünnepi tánchét a Lengyel Táncszínház Modus vivendi c. filozofikus táncával indult. A művet indító elektronikus zene, és ennek megfelelő a zenével szoros hangulati kapcsolatban levő díszletek együttesen jelezték, hogy időt és teret nem meghatározható, azaz örök problémával foglalkozó táncnak leszünk tanúi. A tánc már szűkebbre zárta a kört. Naturális mozgásrendszeréből kialakult pózok az ős-időt idézték, ennek ellentétes érdekű egyéneinek, csoportjainak harcát, az „erősebb győz" elvének elfogadását és oz ebben egymást megtalálók, és meg- békélők létét. Műsoruknak kiemelkedő produkciója volt Penderecki Stábot Mater c. oratóriumára ko- reografált táncdráma. Itt találkozhattunk először zenékíséret nélküli tánccal, és itt nyert bizonyítást az, hogy ez a megoldás is életképes, adekvát lehet, amennyiben az alapművészetet — itt a már meglevő zenét — a balett sajátos képszerűségével erősíti. A testo — elbeszélő — középkori reci- tativóját követte a zene nélküli tánc, amelynek tartalma, a mozgások és pózok mértéktartó arányossága, teljes mértékű kifejezője, megerősítője volt az elhangzott zenének. Ez jellemezte végig a művet. A tánc nem akart többet és mást mint a zene, ellenben a képzőművészetekre utaló pózok alkalmazásával még szélesítették, erősítették e fogalom tartalmát. Annak a ritka művészeti jelenségnek lehettünk tanúi, amikor több művészeti ág egymásra való utalása révén új mű, jelen esetben a táncdráma keletkezett. A lengyel együttes bemutatkozását a Kubai Nemzeti Balett követte. Az est nyitótánca García Lorca drámájának alapján készült Bernarda Alba háza c. koreográfia volt. Amilyen sikeres ötvözet volt a lengyel Brzewiecki koreográfus Stabat Mater alkotása, nem sikerült ez oly mértékben Ivan Tenorio kubai koreográfusnak. A műalkotások adaptációja sok veszélyt hordoz, és a legkiválóbb alapmű sem biztosítja a keletkező új műfaj sikerét, ha annak mondanivalóját nem tudja saját kifejező eszközeivel elmélyíteni. Hiányzott a műből, a jellegzetes balla- disztikus feszültség, amelyet sem a díszlet puritánsága, sem a kosztümök fekete tömege nem tudott sem biztosítani, sem pótolni. A méltóságteljes megjelenésű, de zsarnok, lélekgyötrő Bernarda Alba helyett egy kitűnően táncoló, de hisztérikus anyát láttunk, aki e beteges jellemvonás kidomborítása révén inkább sajnálatra méltó volt, mintsem jelzése egy drámai elem hordozójának. Nem volt meggyőző az együttélők között uralkodó gyűlölködő légkör sem, amely ellen fellázad a legfiatalabb lány és kitörése halálát okozza. A táncdráma csak a történetet követte, így adós maradt azzal az ősi és tarthatatlan, önmagában tragédiát hordozó családi, társadalmi forma légkörével, amiért Lorca e művét megírta. Az est további művei egyre erőteljesebben bizonyították elvárásaink helyességét a külföldi balettegyüttesek élmezőnyéhez tartozó kubai balettművészekkel szemben. A Rara- aviz c. kompozícióban szólót táncoló Christina Alvarez, Mirt- ha Garda és Rosalio Suarez is megerősítették a kubai táncosok tudásáról, képességeiről szerzett híreinket. Ugyanakkor meggyőztek arról is, hogy a klasszikus zenei kompozíciók kitűnő partnerei lehetnek a modern táncnak, mint szimfonikus balett sikeres, hiányérzet nélküli egységet képezhet. (Félrevezető volt a műsorfüzetben feltüntetni Marcello HaA Poznani Táncszínház nagy sikerű Stabat Mater-e. A koreográfus Conrad Drzewiecki. In tér ba lett, 79 Josefina Méndez és Andrés Williams nagy sikerű kettősének, a Danson egyik pillanata sel-t mint zeneszerzőt, mert a zene Händel Xerxes c. operájának tán a legismertebb áriája, illetve ennek zenekari átirata volt, és a további táncok zenéi is barokk szerzők zenekari művei voltak.) Az est befejező tánca Luigi Nono olasz zeneszerző elektronikus szerkesztésű zenéjére Alberto Alonso koreográfus Genezise. kompozíciója volt. A bemutatók egyik legszebb művét láttuk, amelyben minden mozdulat, minden póz szervesen egymáshoz kapcsolódva, szigorúan a végcélt szolgálta, a döbbenetét keltő „létrejött" pillanatát. A végtelenül egyszerű vakító fehér díszlet és kosztümök emelték és elmélyítették a komoly gondolat mélységét, és e fogalom mindent átható tisztaságát hirdetve szakrálissá emelte. A szófiai Arabeszk Balettstúdió bemutatott táncai közül nem a művek hagytak maradandó élményt, hanem a bolgár ballada alapján készült Nesztinarka c. stilizált népi tánc női főszereplője - kinek neve sajnálatos módon sehol nem jelzett —, aki ideális mesebeli figurát állított elénk szép mozgásával. A két csehszlovákiai együttes zárta a bemutatók sorát. A lengyel és a kubai együttes után már nem tudtak sem témában, sem a táncban újat, szebbet, tartalmasabbat adni. A prágai Rokokó Táncegyüttes A. Dvorak: Amerikai kvartettjére készült balettben a négy táncos együttélése a zenével, és őszinte táncélvezetük kiemelendő. E táncművészeti találkozó két ellentétes irányzattal ismertetett meg bennünket: a lengyel együttes a geometrikus mozgáskultúrával, míg a kubai együttes a klasszikus baletten nyugvó, de ennek leegyszerűsített, lesimított, ebből kinövő balettmozgással. A lengyel táncosok stabilitása, rugal--^ mássága biztosította a gyors változásokat, a gördülékenysé- get. A folyamatosságot csupán a szükséges csúcspontként kiemelt geometrikus jellegű csoportkép állította meg, amely hozzájárult a drámai hatás fokozásához. A kubai tánc- együttes koreográfusai főleg a szólótáncokra építették mondanivalójukat. Szólistáik „mindent tudnak”, amit e stílus igényel. Egész testük .összhangja a kifejezés érdekében a mozdulatok egységessége, szépsége az elképzelt balettideált mutatta be. A bemutatók arról győztek meg bennünket, hogy mindkét stílusirányzat követhető, alkalmazható eredményesen, ameny- nyiben a mű tartalmának megvalósítását segítik. Fónay Zsuzsa A prágai Rokokó Színház két szólistája, a Táncfantázia című koreográfiában Siklós András: Magyarország — I9I8/I9I9 Most, hogy közeledik a Tanácsköztársaság kikiáltó, sónak hatvanadik évfordulója, különösen fontosnak és aktuálisnak érezzük ezt a könyvet, mely az 1918—19-es magyar forradalmak minden eddiginél teljesebb krónikája. A szerző szemmel láthatóan arra törekedett, hogy az események szövegszerű ismertetését a lehető legtömörebbre fogja, s inkább a rendelkezésére álló, sokféle, változatos dokumentum felhasználásával idézze meg a történelmet. Más, hasonló jellegű kiadványok lapozgatásakor már tapasztaltuk, hogy mennyire közel hozza a múlt időket a mai emberhez egy-egy korabeli kép, vastag betűkkel nyomtatott kiáltvány, vagy nagy szalagcímekkel kiabáló újsághír. A kor levegőjének, hangulatának érzékeltetésére, az élményszerű ismeretszerzésre minden bizonnyal ez a megoldás tűnik az egyik legalkalmasabbnak Siklós András, a magyar eseményeket a világtörténelem mozgásával összefüggésben tárgyalja. Könyve első lapjain a Pesti Napló 1917. november 9-i híradását közli: „Pétervárott győzött az új forradalom. Kerenszki elmenekült.” Valóban, ez az esemény volt az, mely sok tekintetben meghatározta Európa sorsát. Meggyorsította az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlását, a háború befejezését, s lángra gyújtotta a forradalmakat más országokban. A háború utolsó hónapjai, nak krónikáját mindennél szemléletesebben “ mondják el a harctereken készült megrendítő képek, valamint a polgári élet egyre nagyobb nyomorúságát tükröző felvételek. Az orosz—magyar arcvonalon szögesdrótok mellett katonák barátkoznak — itthon puskacső elé állítják a katonaszökevényeket. Lovasrendőrök tüntetőket zavarnak szét — éhes, rongyos gyerekek, asszonyok ácsorognak a boltok előtt. Az élet megannyi ellentmondását jelzik a képek. Ezeket az ellentmondásokat már csak a forradalom képes feloldani. 1918 őszén Magyarországon is bekövetkezik a „földindulás”. Az őszirózsás forradalom, s az azt követő hónapok krónikája nagyszámú dokumentum felhasz. nálásával válik teljessé. Köztük nem egy olyat láthatunk itt, mely az eddigi kiadványokból hiányzott. „Mindenkihez!” — szól tömören a Magyarországi Szocialista Párt kiáltványának címe. Ebben a kiáltványban jelentették be a Tanácsköztársaság, megalakulását. A 133 nap történetének dokumentum-krónikájában már nemcsak a viharos eseményekről esik szó, hanem az új társadalom békés hétköznapjainak világáról is. Újságcikkek, kiáltványok, intézkedések adják hírül a soha nem tapasztalt változásokat, s a képeken mintegy bizonyítékul proletárgyerekek játszanak a gondosan nyírt úri parkokban, üdülni indulnak tömegesén. Aztán megint a fegyverbe sorakozó katonák, akik majd valahol északon vagy a Tisza mellett vívják elkeseredett harcukat a Tanács- Magyarországra támadó ellenséggel. A könyv záróképei hatásosan villantják fel azt a szomorú korszakot, mely a proletárforradalom leverése után bekövetkezett. A hídon kezdődött Sásdi Sándor új regénye „Életem utolsó szakaszának utolsó regénye ez” - írta Sásdi Sándor 1974-ben megjelent Élt négy boldog évet című művének utószavában. És most, túl a nyolcvanon, újabb regénnyel jelentkezik. Hogy miért szakított korábbi elhatározásával, azt A hídon kezdődött rövid előszavából tudhatjuk meg. Egy véletlen találkozásnak köszönhető a regény születése. Az író Baranyába utazva a vonaton megismerkedett egy asszonnyal, Nádor Piroskával, akinek élettörténete a hajdani szenvedélyes riporter érdeklődését azonnal felkeltette. S dacolva az öregkor betegségeivel, lemondva az önként vállalt nyugalomról, nekilátott a mű megírásának. Számunkra különösen érdekes ez a regény, hiszen a cselekmény jelentős része az egykori pécsi bányatelepen játszódik, a harmincas évek végének és a negyvenes évek elejének itteni világa elevenedik meg Nádor Piroska gyerekkorának elbeszélésé- - ben. Az idősebbek bizonyára sok szereplőre ráismernek, a szerző a hitelesség kedvéért gyakran még a neveket sem változtatta meq. A műben sajátosan keverednek a dokumentum-elemek a képzelet teremtette helyzetekkel, s ez a megoldás nemcsak a valósághűséget erősíti, hanem ízig-vériq maivá teszi a történetet. Közel negyven évet fog át Nádor Piroska eddigi életútjának krónikája. A nyomorúságos bányatelepi gyerekkortól egészen a közelmúltig. Az író főként a háború előtti éveket dolgozza fel fel részletesen. Kár, hogy a későbbiek folyamán a társadalmi háttér rajza elhalványodik, s a regény végén helyenként vázlatosság uralja a cselekményt. Nádor Piroska sorsa kezdettől fogva más, mint a vele egykorúaké. Testi hibával, sántán születik, s ez már kora gyerekkorát megkeseríti. Erős, határozott egyénisége azonban megmenti attól, hogy elhatalmasodjon rajta feleslegességének tudata. Képes arra, hogy megtalálja szerepét -először a családon belül, majd pedig az emberek között. Mindig kiharcolja azt a kevés boldogságot, amit az élet, a körülmények lehetővé tesznek. Ez a tulajdonsága később is, már felnőttként, átsegíti a nehézségeken, s végül elmondhatja, hogy révbe jutott. Azt gondolnánk, a felszabadulás után él azokkal a lehetőségekkel, melyeket a megújuló ország kínál a szegénységből kivergődő embereknek. Piroska azonban továbbra is a mások szolgája marad mindaddig, míg az egész lényét átformáló nagy szerelemmel nem találkozik. Amilyen különös a sorsa, olyan különös ez a szerelem is, de a boldogság ígéretét tartogatja. S néha átmenetileg csalódnia is kell, mégis ebben a házasságban lel a számára egyedül lehetséges megoldásra. K. S.
