Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)

1979-03-04 / 62. szám

1979. MÁRCIUS 4. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Artner Margit rajza ARATÓKÁROLY Levél helyett . „Most melyiken, fiam?...” A nulla és a száz között higanyként hány fokon vagyok?... Tudatom: nyirt füvön fekszem, macska­melengette kő a fejemalja — asszonyom: egyetlen Hölgyem köröz körülöttem a szivtájékom megcélozva: rezgőn benne megannyi nyíl — tőlük én egyre forróbban, Apai Micsoda pontos íjász! De hisz valaha ugyanígy voltál célba veendő — ha olykor lehunyod szemed: kitakart mellel látod magad, Apai E boldog lombzúgásban lebegve egyik oldalt ifjún te vagy, másikon a tőled-sebzett: csupa-nyil Mama. Aztán utána miként?!... Kérdésemre e percben már nem is füvön fekszem: föl-le sétáló, izgatott alany vagyok — megesküdött Alany! Van Állítmányom, aki állít: egyező velem szám- és személyben! . Kettőnk tőmondatában de sokszor kéne vele helyet cserélnem! PÉK PÁL Negyven felé Ha kilép a test önmagából, s kivetkezik az arc, a pillák mögé zárt világból időtlen csönd havaz. Mert ennyi ez. A pocsolyákon darvakkal leng az ég — Egy mozdulat a foszló tájon, mi nem fáj, semmiség. (Bár háborodott fű tolong már, s örökre elborít, s a legutolsó indulásnál magad vagy távolibb.) Szeretlek, mondod még egy fának, s megőrzi hó sebed — Elindulsz majd az éjszakának. Batyud az életed. B Nemzetközi Fotópályázat híre eljutott B.-hez is, a megyei újság fotóriporte­réhez, aki világéletében rablógyilkosokat, megyé­be látogató főtisztviselőket, megnyitó- és záróbeszédeket és a városban működő színház művészeit fényképezte, A pályázatot néhány nappal a békeszerződes aláírása előtt abban a városban hir­dették meg, amely talán a legtöbbet szenvedeti a repülő­gépek gyújtóbombáitól, a leg­nagyobb hatású tüzérségi fegy­verektől, a géppuskák, golyó­szórók millió acélköpetétől .. . — de sorolhatnánk az összes többi gyilkoló szerszámot, a géppisztolyra szerelhető szu- ronyrohamkésig, amellyel a bennrekedt védők tehetetlen dühükben végeztek a Városi Szeretetház lakóival. A világ minden tájáról ösz- szesereglett fotóriporterek, a vá­ros pusztulásának szomorú kró­nikásai, alapították a pályáza­tot meghökkent döbbenetük­ben, pedig addig is már sok szörnyűségről adhattak hírt a gyilkos évek sok frontjáról. Az egyetlen, viszonylag épen ma­radt szálloda halijában össze­gyűlt fotósok, olyan képeket hívtak versenybe — idézzük a felhívásból — amelyek „egy felvételben kifejezik, rögzítik az egész világ lakosságának leafőbb óhaját, hogy SOHA TÖBBÉ HÁBORÚT, hogy már örökre vége a szörnyűségeknek, s az ilyen óriási méretű pusztí­tás arra a belátásra bírja a föld összes lakóját, hogy a ha­ditechnika mai fejlettségével már nem két fél vív háborúi egymással, hanem az emberi­ség önmaga ellen". Kattogtak d telexgépek, izzá­sig surrogtak a távíró- és tele­fonkábelek, és másnap reggel minden jelentősebb világlap lehozta a felhívást. „Egy képben csupán” - íz­lelgette magában B. —, „mi­lyen csodálatos dolog egy jó masinával, pár négyzetcenti fényérzékeny lemezzel és pa­pírral meg néhány előhíváshoz szükséges vegyszerrel és ké­szülékkel ilyen felemelő gon­dolatot megfogalmazni. Szob­rászok hónapokig izzadhatnak, míg kikalapálják, regényírók is törhetik rajta a fejüket évekig, s egyik műve sem lesz olyan hatásos, mindenki előtt nyil­vánvaló, mint egy -jó fotó. El­határozta, hogy elindul a pá­lyázaton, — s bár még nem volt pontos elképzelése arról, ho­gyan lát munkához, érezte a nagy alkalmat a befutásra, amit nem szabad elszalaszta­nia. Boldogan hintázott a széken és arról álmodozott, hogy ké­pét az egész világ ismerni fog­ja, ott lesz valamennyi világ­lap címoldalán, plakátként ki­nyomtatva az utcafalakon, bé­kemenetek transzparensein. Valamennyi ötletét papírra vetette, s másnap, kissé lehűl­ve, kritikusabb szemmel válasz­totta ki azt az egyet, amelyet felhasznál a pályázat elkészíté­sénél. Kizárásos rendszerrel válogatott a 30—40 kitépett no- teszlapból, amelyekre ötlet-szi­lánkjait feljegyezte. Végül már csak kettő maradt, amelyek közül döntenie kellett. Az egyik kép munkásokat ábrázolt volna, akik ágyúcsö­vekből olaj- és gázvezetékeket hegesztenek össze, háttérben új lakótelepek, gyárkémények füstje — közvetlenül a munká­sok mellett a lefűrészelt ágyú­csövek, mint a vadállatok im­már veszélytelen agyarai szép garmadában várják, mikor lesz­nek újabb részei az épülő ve­zetéknek. melynek kiásott árka a látóhatár ^széléig húzódik. A második terv is az ágyút állította középpontba. Itt min­den háttér nélkül maga az ágyú lett volna a főszereplő, olyan szögből lefotózva, hogy a csöve óriásnak tűnjék, és ebben a félelmetesen kinagyí­tott torokban egy nagy pókhá­ló terpeszkedik, a szorgalma­san takácskodó hatlábúval a közepén. Hosszas töprengés után az utóbbi ötletét választotta. Fájt a szíve a másikért is, megtehet­te volna, hogy kettőt küld a pályázatra, de sportszerű akart lenni, önmaga előtt méltó a * (A Központi Sajtószolgálat 1978. évi novellapályázatának 3. dijat nyert alkotása) nagy feladatra. „Egy képben csupán" . .. Még aznap megtárgyalta tervét a városban állomásozó ezred parancsnokával. K. al­ezredesnek, akinek — maga is többször megsebesült a hábo­rúban — tetszet az ötlet, és a leghosszabb csövű légvédelmi ágyút a laktanya egy elhagya- tottabb részére vontatta. Más­nap a biztonság kedvéért nem egy, hanem négy — az olva­sószerkesztő szobájából zsák­mányolt — pókot szabadon en­gedett egy gyufaskatulyából. Két hetet adott a pókok vala­melyikének, hogy pompás há­lót szőjön, ugyanis ekkorra kérte el a tűzoltóktól a leg­hosszabb létrát, amelyről a legjobb szögben tudta volna lefényképezni ~ a hatalmas ágyúmonstrumot. A várakozás heteinek nem volt olyan napja, hogy B. ne gondolt volna készülő művére, imádkozott, hogy szőjenek a pókok és ne essen az eső. Ne­hogy összerombolja a munká­jukat. Állandó izgalomban élt, szerette volna már nagyító­gépben látni a negatívot. Balsejtelmei be is igazolód­tak, mert eqy nappal a két hét lejárta előtt udvarias levelet kapott az ezredparancsnoktól, amelyben azt közli, hogy bár minden tőle telhetőt megtett, mégsem járulhat hozzá a pá­lyázat sikeréhez, mert az ez­redet riadóztatták és az ágyút is vinnie kellett. (Egy ilyen nagy teljesítményű harceszközt mégsem tagadhat le elöljárói re megközelítette a várost, óriási dörrenés rázta fel álmá­ból. A kalauz világosította föl, hogy ez a földindulásszerű de­tonáció menetrendszerű pon­tossággal minden hajnalban bekövetkezik. „L.-ben állomá­sozó katonai egységeink leve­gőbe lőtt össztüze ez. Ezzel fi­gyelmeztetik a határ túloldalán farkasszemet néző ellenséget, hogy erősebbek vagyunk. A kora hajnali időpont oka: alá­húzzák csapataink éberségét, hogy milyen korán kelnek.” A kalauz hozzátette, hogy a túloldaliaknak is hasonló a módszerük: ugyanilyen zajjal ők is felhívják a figyelmet csa­pataik erősségére, csupán- az a különbség, hogy ők az éj­szakai órákat választják. Tehát az éj leple alatt sem szunnyad az éberségük, (Egyébként a határmenti város teljesen el­néptelenedett, s ott csak a sü­ketnémák maradtak, s a lakta­nyába is külön süketnéma- zászlóaljakaí vezényeltek.) B. a következő állomáson leszállt a vonatról; ilyen körül­mények között a pókokra nem lehetett számítani. Egyre makacsabb dühvei ül­dözte kitűzött célját, de kényte­len volt lassan belátni, hogy nem foq sikerülni az oly szépen ki­gondolt pályamunka. Ugyanis képtelen volt egy hétre szabad ágyút találni az országban. Vagy lőttek velük, vagy gép­kocsik hátuljára kötve rohan­gáltak valamilyen meg nem ne­vezhető célpont felé. Pedig né­hányszor csak egy hajszálon asztalából, amelyben összes kitüntetéseit tartotta, és szép komótosan feltűzte mind a mel­lére. Most végre akalma volt né­hány jó felvételt készíteni az ágyúról, a legkülönbözőbb szö­gekből, beállásokból. (Még darut is kapott.) A munka há­rom-négy óráig is eltartott, ezalatt az alezredes és közvet­len munkatársai kicsit izzadva, de derekasan álltak hapták- ban az ágyú alatt. Persze B.- nek jóval több idejébe tellett míg sikerült kiollóznia a me­rev alakokat a képből, s vala­milyen közömbös háttérrel he­lyettesíteni. A pókhálóügy sem volt olyan könnyű, mint gondolta. Az ál­landó rezonálás a sok ágyú­dörgéstől, amelyek nemcsak a határszélen, de az ország leg­különbözőbb pontjain is hall­hatók voltak az állandó gya­korlatozások miatt, összekuszál­ták a pókok könnyű, finom fo­nalait. Napokig kellett kutatnia egy szép pókháló után, melyet egy barlang mélyén fedezett föl. A felvétel sikeréért több reflektort kellett idehozatnia, hogy a felvétel olyan világosra sikerüljön, mint a napfényben csillogó óriási ágyúcső. Felvételeivel bezárkózott a fotólaborba. Egy hétig dolgo­zott. Ezalatt szinte ki sem jött, csak kávét ivott. C-vitamint és koffein-tablettákat szedett. Külön-külön felnagyította a két képet, s majd ezután jött az igazi nagy feladat: a pók­hálót beilleszteni az ágyúcső­be. Ez három napig tartott. Az országos zsűri elnökét — maga is a pályázat alapítói közé tartozott - nem lehetett átvágni. Amikor kezébe került B. pályaműve, először csak ne­vetett az ötleten, de azért fur­csállta a pókháló-dolgot. Té­mája miatt érdemesnek talál­ta, hogy továbbküldje a nem­zetközi zsűrinek, de nem hagy­ta nyugodni egy okvetetlenke- désnek tűnő kétely,- és lefo­tózta a képet és az így kapott negatívot" szobája egész falá­ra kivetítette. B. hiába ollózta össze a ké pet oly mesterien e nagy tel­jesítményű nagyítógép, mely abban az időben a legmoder­nebbnek számított, kimutatta a milliméternyi réseket a pókhá­lószálak vége és az ágyúcső belső fala között. „Hm ..., ahogy ez kinagyította az ágyú- csövet ... milyen szélesre — egy ilyet kéne a valagába húz­ni ...” — mormolta a zsüriel- nök, s a pókhálócsövű ágyú képét határozott mozdulatokkal a papírkosárba szaggatta. B. a jól elvégzett munka örö­mével - minden tőle telhetőt megtett a szebb gondolat mű­vészi kifejezéséért — várta az eredményhirdetést. Az pedig aggasztóan késett, már hóna­pokkal túlcsúsztak a határidőn. Sokszor látta szempillái alatt művét, amelyért annyira meg­szenvedett. Rettegve gondolt arra, hogy esetleg soha nem látja viszont a valóságban. Pedig már ott volt az utcá- .kon ... Rutinosnak ígérkező riport­tal bízta meg a főszerkesztő. Egy új pórt — nevét meq sem (egyezte, annyi van belőlük • tagtoborzó gyűlését kellett fo­tóznia. Kiballagott a főtérre, ahová a pártocska elnökét várták a fővárosból. Mór hajnaltól khaki-inges aktivisták, tüntetők vonulgattak föl, s alá a városban. A kato­naságtól kilóra kiszuperált, magasszárú bakancsaik hango­sabban dördültek, mint az egy­re gyakoribb hadgyakorlatok távoli dörejei. Hatalmas, pajzs­ként maguk elé tolt vagy dia­dalmasan fejük fölé emelt transzparenseiken a pókhálós­csövű ágyú képét hordozták, amelyet átlós irányú és forra- dásos szélű erőszakos szakítá­sok rajza szabdalt keresztbe. A harcias polgárokat szószék és vakító-eleqáns öltönyben, meg,- nyerő arcú szónok fogadta, aki erőteljes hangsúlyozással be­szélni kezdett: „Hős fegyvereinket rozsda marja, pókhálók szövik be. Pu- hányok módjára, tétlenül néz­zük az ellenünk acsarkodó ha­talmak vészterhes megerősödé­sét. Söpörjük el a pókhálókat. Mozgalmunk szimbóluma a szétszabdalt pókhálójú ágyú­cső . ..” KŐBÁNYAI JÁNOS: lUegatiiv* előtt.) Abban reménykedett, hogy épp azzal nem kell lő­nie, mert a hosszú utazás után, bár egy kicsit megtépázva, de pompás háló lengett az ágyú­csőben. Ezt tanúsíthatja, mert a saját szemével látta, tehát a pókokon nem múlt. Sajnos az összes odasereglett fegyverrel egyszerre kellett lőni a gyakor­laton, így a hálónak vége. Még füstölögnek az ágyúcsö­vek,' mikor e sorokat írja, s re­méli B. még időben megkapja a levelet. A borítékra egy határszéli falucska pecsétjét ütötték. De B.-t nem abból a fából farag­ták, aki egykönnyen feladja a harcot. Nem akart időt veszí­teni, nem várta meg, míg az ezred visszatér. Másnap fel­utazott a fővárosba, és egye­nesen a hadügyminisztériumba sietett. Itt már nem fogadták olyan pártfogóan, sorra kilin­cselte az összes irodát, és semmi határozott választ, se­gítséget nem kapott. Negyed­nap az éppen kocsiba szálló minisztert kapta el a kérelmé­vel, aki a helyszínen írt néhány sort, melyben kéri a parancs­nokokat, hogy segítsék B.-t munkájában, aki a hadsereg összes éppen szabad ágyúját lefényképezheti. A miniszter ajánlólevelével a zsebében B. már biztos lehe­tett vállalkozása sikerében. Hogy idő ne vesszen, a főváro­si laktanyákba nyitott be elő­ször. Itt szívesen beengedték volna a pókokat az ágyúcsőbe, de minden reggel és este díszsortüzet dörögtek az összes ágyúval emlékeztetőül, hogy a főváros lakói ne felejtsék el, minek is köszönhetik a békéjü­ket! Arról meg szó sem lehe­tett, hogy egyet is kihagyjanak néhány napra az össztűzből, mert nagyon kevés ágyút tud­tak kivonni a harcállományból erre a célra. Még így is néhány múzeumból kicipelt középkori mozsarat dolgoztattak a kellő hangerő eléréséhez. (E másod­virágzásukat élő tarackokba a gy.-i gyufagyár egy külön be­állított részlege gyártotta a puskaport.) Ezután a határszéli város fe­lé vette az irányt, ahol, úgy remélte, semmiféle zajt nem csaphatnak az ágyúkkal, ne­hogy az ellenség az oda össz­pontosított egységek erejére következtessen. Azonban a vá­rosig sem kellett utaznia, mert hajnalra, mire kb. 100—150 km­múlott a siker, például mikor sikerült egy szép darabot meg­kaparintania. (Az x.-i ezred tisztjeitől annyi pénzt elnyert pókeren, hogy háromévi zsold- jukból sem futotta volna, s hogy a tiszti becsületen ne es­sen folt, B. kérésére — aki csak erre várt — eqy áqyút kénytele­nek voltak eladni.) Sajnos a kikézbesítés napján épp nem volt otthon, s a ház­mester meg visszavitette, mert amikoi*' a katonák betolták az udvarra, a csöve kivert a máso­dik emeleten két ablakot. Másik alkalommal a pókok mór majdnem készen voltak a hálószövéssel egy óriási ágyú­ban. amit a Kiszuperált Harc­eszközök Telepén talált, de az újonnan kinevezett hadügymi­niszter parancsára az összes ott található anyagból az utol­só szögig lőszert kell gyártani. Igen nagy szükség lehetett er­re a pótlásra, mert a hadsereg ügyintézésére oly furcsa módon az elszállítását azonnal meg­kezdték. B. semmit sem tehe­tett, mert enqedélye érvényét vesztette. Pechjére a telepet őrző szakaszparancsnok, egy ravasz törzsőrmester, a hadse­reg leqjobb hamiskártyásai kö­zé tartozott, s még örülhetett, hogv csak az egyik fényképe­zőgépét kellett hátrahagynia. Az idő egyre jobban sürge­tett, a laook hetenként közöl­ték a pályázatra befutott fo­tók számát, s a végső határig már csak egy hónap volt hát­ra. Határoznia kellett: „A pókhá­lót és az ágyút külön-külön fo­gom lefényképezni, így is ugyanazt a célt szolgálják, csak az objektív akadályok miatt módosítom a kivitelezést" — gondolta. Ideje is volt már, mert magét az ágyút és a pók­hálót is igen nehezen lehetett megközelíteni, Amikor a városban állomáso­zó új ezred parancsnokát meg­kérte, hogy egy ágyút lefény­képezhessen, az rögtön gyanúi fogott és ott a helyszínen meg- motoztatta, hogy nem valami­lyen ellenséges kém-e? Csak akkor nyugodott meg, amikor B. hangot változtatott, s kérte, hogy álljon az áqyú mellé, hi­szen a haza védőiről és legha­tásosabb fegyvereiről szeretne képriportot készíteni. „Az más” — szólt az alezredes, és kivett egy kis selyem dobozt az író­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom