Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)

1979-03-18 / 76. szám

1979. MÁRCIUS 18. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. SZÜLETÉSNAP Irmuska imádta a virágokat. Nem kedvelte, szerette, nem gyönyörködött bennük, hanem imádta őket. Reggel felkelés után rögtön az állványához sie­tett és elnézte imádata tárgyait. Simogatta a levélkéket, lepo­rolt, spriccelt, öntözött, alátöl- tött, permetezett. Kláritól, sokfogú kolléganőjé­től hallotta: ha sörrel mossák a leveleket, jugoszláv importsör­rel, akkor egy bizonyos idő után fényleni kezdenek. — A virágokra kell. Állítólag jót tesz nekik — magyarázko­dott a harmadik alkalommal az ismerős közértben. — Fényt kap­nak tőle a levelek. Magányos nő, ha gyakran vásárol italt, könnyen pletykák kereszttűzébe kerülhet. Irmuska pedig büszkén viselte a „meg­rögzött antialkoholista" kitünte­tő címet. Még a professzor születés­napján sem ivott, egyetlen kor- • tyintást se. — Rosszat tesz az arcbőrnek, a mellizmoknak és a léleknek - ismételgette türelmesen kollé­ganői előtt az aranyigazságot: persze hasztalan. A sör valóban csodát tett. A zöldfényű, bőrszerű levélkék reggeli látványa elfeledtette és megbocsátotta kocsmaszagukat. Irmuska elégedetten sóhaj­tott. Jól kezdődik ez a nap. Keveset tornázott a nyitott ablak előtt, utána langyos-hi­deg fürdőt vett. A Triumph bőr­ápoló tej még derekasan ki­tartott, majdnem félig volt a tubusban. Új divatú, a tavalyinál sző­kébb, barna-zöld kockás puha szoknyát vett magára, bézsszínű pulóverrel. Csizmájával a kezé­ben hosszan eltűnődött. Kétség­telenül csinos: jól megy a szé­les sávú barna kord bársony ka­bátkához, de igazában már kissé meleg. Mégis úgy döntött: felveszi. Táskája, sapkája, sálja és kesztyűje garnitúrákban, szí­nek szerint várt sorára a szek­rényben, ráér, ha reggeli után választ közülük megfelelőt. Természetes . narancslevet, lágytojást, pirítást, szilvabefőt­tet reggelizett. Gondosan be­zárta az ajtót. Ebben mindig számíthatott magára. Elnézően mosolygott a szomszédain, ami­kor látta, hogy a folyosóról, a kaputól, sőt, még a buszmeg­állótól is visszafordulnak meg­nézni, hogy vajon bezárták-e a lakásuk ajtaját. — Egy kicsit hamvasíthatja, Nusika — mosolygott a molett fodrásznőre kedvesen. — Ma nagyon szép fejet kérek, édes­kém. Itt elöl hagyjuk most ki­vételesen hosszabbra a frufrut. Jó? Ma van a születésnapom. Jó ez az előre bejelentő rend­szer, fokozódott Irmuskóban to­vább a reggeli kellemes közér­zete. így egy óra alatt végez­nek a fodrásznál az ember fe­jével. Hajában a csavarokkal még bement egy arcmasszázs­ra is, a kozmetikába. A barna virágcserepet már egy hónapja kinézte magának. Elsétált az üzletig, hátha meg­jött már az újabb szállítmány. Az öblös, alul keskenyedő, sö­tétbarna peremű tejeskávészí- nű cserepet Irmuska csoda­szépnek találta. Általában vé­ve szerette a szép tárgyakat: környezetében és a kirakatok­ban egyaránt. Az üzlet még nem nyitott ki. A kislétszámú intézetben, ahol Irmuska dolgozott, méq mindig teljes volt a nyugalom. A pro­fesszor külföldön tartózkodott. Ilyenkor cincogtak az egerek: mindenki késett, széledt, ahogy csak tudott. Irmuska kitárta a régimódi, fehér keretes, rézkilincses abla­kokat. Kitámasztotta őket a ne­héz, többször átfestett vaskam­pókkal. Aztán az ajtóhoz lé­pett és egy kicsi kulccsal ki­nyitotta az ajtóra illesztett le­vélszekrényt. Elővette a napi postát. A professzorét félretette. Ke­zében a többi levéllel elmoso­lyodott. Még szebb lenne ez a mai nap, ha itt lenne, közöttük volna az öreg. Irmuska felkuncogott. Meg­szokta, hogy öreg-nek emleges­se. Pedig az egész ember még csak ötvennyolc éves. „Irmus­ka, drágám. Nagyon boldog születésnapot. Majd gondolok magára Barcelonában.” Hosszasan megszorította a kezét és a szemébe nézett. Ir- muskát a melegség most is el­borítja. Józsai professzor a köz­hit szerint is feltűnően jóképű férfi. A haja dús, fiúsra nyírott, acélszürke. A szeme ferdevá­gású és zöld. Arisztokratikusan karcsú alakja ábrándozásra készteti a női munkatársakat. Teniszezik is. Irmuska esténként, olvasás közben egyre hosszabban gon­dol Józsaira. Egy éve dolgoznak együtt. Józsai eleinte tisztelt kolleginának szólította, pedig neki csak bölcsészdoktorátusa van. Tehát nem illeti meg a kol- legina címe. Aztán egyre jobban összeme­legedtek. Bár a professzor an­golul, németül és franciául tö­kéletesen beszél, az olasznál mind gyakrabban vette igénybe Irmuska segítségét. „Hogy maga milyen csinos mindig" — nézett rá a múlt hét­főn is őszinte elismeréssel, ami­kor átnyújtotta az új olasz ta­nulmánykötetből készített bősé­ges összefoglalót. Ö is tudta.: a türkiz kötöttruha jól áll a frizurájához. Csak azon csodálkozott, hogy Józsai nem találja az arcát egy kicsit fá­radtnak. Szerencsére erősebb sminket rakott fel reggel, hogy palástolja a karikákat a szeme alatt. Hajnali háromia gépelte a fordítást, hogy elkészüljön vele, egy nappal korábban, meglepetésként. Először véletlenül került erre sor. Még meleg nyár volt, ami­kor Irmuska megemlítette, hogy milyen bolondul virágzik egy ciniabokra, kinn az erkélyén. „De szép is lehet” — mondta Józsai elábrándozva. Másnap öt szálat tett a pro­fesszor szobájában örökké üre­sen porosodó vázába. „Köszönöm magának” — mondotta Józsai dél felé, ami­kor először találkoztak aznap. '„Rögtön tudtam, hogy csak maga hozhatta, Jrmuska, drá­ga." Akkor szólította így legelő­ször. Azóta is úgy mondja: „Ir­muska, drága." Lerakta a postát és átment az előjegyzési naptárért a titkárnői szobába. Igen, jól emlékezett. Józsai augusztusban megy sza­badságra. Akkor mégis a jugo­szláviai utat fizeti be magának a Budapest Touristnál. A turnus augusztus 11-től 23-ig tart Kettőig dolgozott, senki egy pisszenéssel se zavarta. ’Munka után átment a szomszédos iro­daház ebédlőjébe, de előtte föl­vett egy poliészter munkakö­penyt. A köpenyt, mint műfajt álta­lában nem- kedvelte. Munka közben például soha föl nem vette volna. Az ebédezéshez azonban hasznos ruhadarabnak bizonyult. így nem itatta át ru­háját a zsírszag. Ebédre rakott kel volt. Elég sok tejföllel. Jó étvággyal ette, de utána rögtön bevett két Co- tazyn Forte emésztési tablettát. Három óra körül kivillamoso- zott a Farkasréti temetőbe. Ha­lottéi örök csendben feküdtek, már jó néhány esztendeje. Ki­csipegette a három-négynapos zsenge gyomocskákat, meg- gyújtott egy mécsest. Elnéze­gette az alig látható kis lángot a langyos délutánban. Rácso­dálkozott egy szénfekete, sár­ga csőrű rigóra. A madár egy karcsú vörösmárvány sírkövén csittegett, semmibe véve a zson­gó csöndet. A sírok felett egy-két ráncos­képű öregasszony hajladozott. Más öregasszonyok, kövérek, szétfolyó képűek csak üldögél­tek. Előre nyújtották magas ci­pőbe bújtatott, dagadt bokájú lábukat. A busz az iskola előtt tette le Irmuskát. Spanyol nyelvtanfo­lyamra iratkozott. Hét hónap alatt sokra haladt. A kurzuson, persze már egyre kevesebben vannak. A tanárjuk beletörődve ingatta a fejét. — Hiába, mindig így van. Negyvenen kezdjük, aztán elte­lik két-három hónap, és csak a kitartóak maradnak, öten, ha­tan. Irmuska könnyedén, elegán­san fordította a szövegeket. Je­lest kapott, mint legtöbbször. Vacsoráról nem kellett külön gondoskodnia. Tegnap — vasár­nap lévén — szombatról főtt étel maradt. Késő este meg úgyis csak tejet iszik. Saját levélszekrényében két távirat várta. „Tisztelettel és szeretettel kö­szöntjük születésnapján. Dr. Jó­zsai Lóránd és munkatársai." „Drága Irmám. Ne búsulj, én is 70 éves vagyok, ölel barát­nőd, Zsóka." Meglocsolt arctejjel egy da­rab vattát, és az arcát erélye­sen ledörgölte. Langyos vízzel lezuhanyozott, fehérneműjét Optinolban öblítette. Megitta a pohárnyi, éppen csak átlangyo- sítatt tejet, arcát vékonyan be- krémezte, a haját hajhálóval le­szorította. Tudta, hogy rossz szokás, de az ágyban kislánykora óta sze. retett olvasni. A spanyol nyelv­tankönyvet vette elő. Könyvjel­zőnek Józsai táviratát helyezte bele. GALAMBOSI LÁSZLÓ Szaggatott szárnyakon Bölcsőmből hova repültem? Lány vagy fiú lett belőlem? Ha hold-bogár ült kezemen, lányhang dalolt, emlékezem. Ha nap-bogár fürgén futott, hajamból hulltak lótuszok, leány voltam, anyám kezét vágytam s virágszirom-mezét. Ha kard forgott s markomba szállt vagy íjjal űztem vashalált, fiúként vágtattam tovább tépni kerítők ostorát. Anyám, oltalmad elhagyom, vértől ne védd vértszalagom. Apám, oltalmad elhagyom, láncingem harcban szaggatom. Tejjel s mézzel telt asztalom megvár, mert mindig érkezem. Ha hold-bogár lámpája gyúl, virágok őrzik életem. Ha gyolcsból futó fáklya gyúl, kardok osztoznak véremen. MAKAY IDA Világvégi veszteg lés A kupé áll a világ végén. Se mozdony már, se kerekek, se sínek. Ellobbant minden szemafor, és eltűntek az arcnélküli tisztek. A házaknak emléke sincs, A ködben sosemvolt állomások ijesztő éji délibábja. A semmiből elindult szerelvény nem érhet a végállomásra. Az ajtón ó-asszir jelek: baljós jóslat, betelt ítélet, Csörgetem meddő életem, meghalni sem jó obulust: Nincs már, ki kérje a jegyet KERÉK IMRE Tavaszodó Gallyak, szívek rügyeznek, ablakszemek nyílnak. Virágporral üzenget egyik fa másiknak. Rejtőzködtek télen át — kikelnek a magvak. Fényesedik a világ. Kék vizek rohannak. Kökörcsin, ibolya nyit, kopácsol a harkály. Duhogó műhelyeit fűti a tavasz már. Szólnak a tengelicek, cserreg a csicsörke. Szeretőket hív a hegy sátras üdezöldje. Gallyak, szivek rügyeznek, ablakszemek nyílnak. Virágporral üzenget egyik fa másiknak. ISILAI ZOLTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom