Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)

1979-02-11 / 41. szám

1979. FEBRUÁR I I. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. li JELEK — És arra, ott? — kérdezte a férfi. Intett a feleségének, hogy jöjjön, nézze meg ő is. — Az ott a kamra — mond­ta a sovány, magas öregember, s máris kinyitotta az ajtót. -— Tessék. Lépcső vezet a padlás­ra. A polcok egészségesek. Nincs pince. — Pince nincs? — csodálko­zott a nő. — Hát az nincs — ismételte az öregember. — De ez a kam­ra éppen elég. Hideg ez. Már úgy értem, nyáron is. Hűvös. Télen meg eláll itt minden. Ter­ményt úgysem tartanának. — Nem, azti nem — mond­ta elgondolkodva a férfi. Át­lépte az útjába került kisszé- ket, benézett a kamrába. — Nem, terményt nem, ál ugyan! — üres üvegek sorakoztak a polcokon; egy elég nagy vas­lábos meg mindenféle lim­lom, tál, daráló hevert szerte­szét. __ Na, mit szólsz hozzá? — fordult a feleségéhez. A nő a kockás twedd kabát­jának ujjába dugta a kezét, fá­zott. össze is húzta magát a fűtetlen konyhában. A falak alaposan áthűltek, sugárzott belőlük a tél dermesztő hide­ge. — Mióta áll üresen az a ház? — kérdezte az öregtől. — Hát... úgy november de­reka óta. — Fázik a lábam — kapasz­kodott a férje karjába. — Na, de mit szólsz hozzá? — Kicsi. — Kicsi — bólogatott gépie­sen a férfi. — De azért nézzük meg mégegyszer a szobákat. Az öregember készségesen előre akarta engedni őket, a férfi azonban intett, hogy men­jen csak, nyitogassa az ajtó­kat. Amint követték, egy pillan­tással még felmérték a kony­hát. Az ablak alatti asztalon viaszosvászonra állítgatva her­vadt muskátlik meg apró kak- 'tuszok árválkodtak régi, salét- romos cserepekben. A kopott kredencen réz serpenyős mér­leg, körülötte csak úgy odabo­ntva egy halom téli körte. A fás ládán poros papírcsoma­gok, zsineggel átkötött dobo­zok; a tűzhely alatt két pár ci­pő. Meg valami rossz kabát ló­gott az ajtófába csavarozott fo­gason. — Hát akkor, ugye... ez a veranda — mondta az ember, amikor beléptek a következő helyiségbe. — Ez a veranda, az meg a szoba. Cserép­kályhával fűthető. Ide meg vaskályhát lehet állítani. Ott a kéményluk. Tetszenek látni, mi van ... csak ez az asztal, né­hány szék ... a varrógépe... a kanapé és a sublót... Nem is tudom ... kocátok, ez-az, a holmija ... — A sublót tetején a porcelán figurákat, halomba rakott képeslapokat, leveleket és könyveket egy hímzett terítő fedte. Az ember megemelte a terítő sarkát, várt türelmesen, fedetlenül hagyta az egészet, hadd nézegessék. Körbejárt; kinyitotta a szoba ajtaját. — Ez is úgy van itt, ahogy lakta. Ágy, szekrény, dívány, tükör... a falióra, virágállvány ... Ezek családi képek, ezeket majd el­viszik. — És a bútorokat? — ér­deklődött a férfi. — Hogy azokkal mi legyen? — Nekem ezek nem kelle­nek ... egyik sem kell — mondta gyorsan az asszony. — Hát én nem tudom — vont vállat az öreg. — Meg­bíztak, hogy mindent eladha­tok a házzal együtt. Ha kell a vevőnek. Ha nem, akkor más­ként rendelkeznek. — Megmar- kolószta az ágy támláját. — Megjegyzem, erős holmik ezek. A nő meg se hallgatta. Két kezét, mint valami muffba, be­bújtatta a kabátja ujjaiba. Ma­gassarkú csizmájában le-fel járt az ura után. A selyemsói * A Központi Sajtószolgálat 1978. évi novellapályázatának 2. dijat nyert alkotása. hátracsúszott fekete hajáról. Ki­nézett az ablakon a kertre. — Elég kicsi ablak. — Kicsi — mondta töpreng­ve a férje. Egyre csak számolt, számolt, hogy megérné-e a vá­sár? A telkek már nagyon drá­gák itt a Duna mentén, nem is igen lehet üres telket találni. És mindennek megy fel az ára. A ház nem valami elsőrendű, de nyaralónak megtenné. — Hát igen, kicsi, kicsi — mond­ta bólogatva. — És nem vizes ez? — állt az öreg elé az asszony. Fel kellett rá néznie, olyan hóri- horgas ember volt. Közel került hozzá; nem tudta, hogy az az áporodott szag, amit érez, a házból vagy az öregember ru­hájából árad-e? Elfordult, hát­rább lépett. — Nincs itt talaj­víz? — Az nincs, mert elég mesz- sze esik a folyótól, meg aztán dombon vagyunk .. . — Hát ez az, hogy messze a folyó — kapott a szón az asszony. — Én nem engedhetek az árból. — Na, nem is azért — for­dult hátra a férfi. — De a há­romszázhetvenezer az sok. — Sok — bólintott ró az asszony. A férfi kinyitotta az ablakot; rángatni kellett a keretet, egy szilánknyi le is pattant a desz­kából. — Sok — mondta köz­ben a férfi. — Az nagyon sok. Az öregember nem szólt. Állt türelmesen, kezében megcsör­rentek a karikára fűzött kul­csok. Várta, hogy nézelődjenek. A családdal úgy egyezkedett, hogy ötezer forintot kap, ha el­adja a házat. Egy összegben kapja, függetlenül a vételártól. Nem akart százalékot. Ki tud­ja, mikor adják el, hogyan ala­kulnak az árak, meg minden. Ki mondhatná meg, mi lesz a pénzzel, az is lehet, hogy fillé­rekért kell eladni, mert meg­szűnik ez a fene nagy költeke­zés. ötezer — az ötezer. — Nézd csak — hívta az ab­lakhoz a feleségét a férfi. — A kert nem csúnya. — Nem ám! — mondta az öregember. — Meg aztán be is lehet füvezni. Akár én is elvál­lalhatom. Tavaszig meg is len­ne. A fákat is megmetszeném időben. — Úgy látom, ezek gyü­mölcsfák. — Azok. Mind az. Ez itt mind gyümölcs. Évek óta én metszem ezeket. Ő mór nem tudott ilyes­mivel törődni ... az öregasz- szony. Szóval hát akié ez a ház volt. Tavaly ősz eleje óta már fel sem kelt. Én segítettem itt mindig. Azért is bíztak meg az eladással. Persze csak úgy szí­vességből csinálom . .. hogy ne legyen préda. Már csak a régi emlékek miatt is. Mert régóta ismertem én ezeket. Az asz- szonyt... meg az urát is. Pe­dig az már húsz éve meghalt, Húsz éve élt itt egyedül ez a szegény asszony, dolgozott ám eleget, csak az utolsó időkben kellett neki a segítség ... gye­reke nem volt, soha nem lett gyerekük, de jól megvolt, amíg a lába bírta, hanem amikor öregedni kezdett úgy nyolcvan fölött... — Nyolcvan fölött?! — ne­vetett fel halkan a nő. — Az őszön, amikor meghalt, nyolcvanhat éves volt. — Érzed ezt a jó levegőt? — kérdezte a férfi. — A levegő az itt nagyon jó — mondta gyorsan az öreg­ember. — A víznek van ilyen erős szaga, nem? — Hát a víznek is, meg az erdő is itt van, meg minden, amit csak akar. Csend van. Megéri, azt mondom ... — Az öreg köhintett, látta, hogy a férfi már megnyerhető. — Azt mondom, tárgyaljunk, elinté­zem magának, hogy engedje­nek az árból. — Sokat kell engedni, ha azt akarják, hogy tárgyaljak — pil­lantott rá rosszkedvűen a férfi. Tudta, mit jelent ez, az öreg vár tőle egy kis jutalékot. — Érdekel a dolog, komolyan ér­deklődöm, de . .. szóval ennyi pénzünk nincs. — A feleségére nézett. — Igaz? — Nem adunk azonnal vá­laszt — mondta a nő. Elsétált mellőlük, átment a verandára, unottan turkált a sublóton he­verő holmik között. Vastag, koc­kás füzet akadt a kezébe.1 Be­lelapozott. Régies kézírást lá­tott, kusza, görbe sorokat, öre­ges betűivel valaki teleirta az oldalakat. Le akarta tenni, de egy fél mondatot találomra ki- silabizált of látom előzsör csi­csókát — nem értette, újra el­olvasta ot látom előzsör csi­csókát — ott láttam először csicsókát! jött rá végre az ér­telmére; aztán hirtelen rádöbr bent, hogy illetlenséget művel, becsukta és letette a füzetet az asztalra. Fényképeket látott a falon. Ovális fakeretben voltak — egy bajuszos férfi kalappal, mellényben; fejkendős paraszt- asszony; fess, fiatal nő a hú­szas évek divatja szerint szűkre szabott, hosszú ruhában. Nézte az idegen arcokat, közben hal­lotta, hogy a férje odaát ma­gyaráz valamit az embernek; a félig nyitott ajtón át látta a férje hátát; mit akarunk itt, gondolta, amint elnézte az urát az elegáns, halszálkás télika­bátban, mit akarunk itt ebben a házban? — ... negyvenet — hallotta az öregember hangját. — Negyvenet biztosan elenged­nek, ezt megsúghatom, ha én azt mondom, hogy önök ko­molyan gondolják. Ha meglát­ják az előleget, garantálom, hogy engedni fognak . .. — Mikor épült ez a ház? — kérdezte váratlanul az asszony. — Úgy tudom, harmincban. Igen, akkoriban. A férje kijött a szobából a verandára. Az öreg készsége­sen kísérgette, már sejtette, hogy innen is leesik egy ötös, ahogy a családtól is. Csak meg ne gondolják magukat. — Felírnám a címüket — mondta, s körülnézett, hol ta­lálhatna papírt. Meglátta a fü­zetet az asztal sarkán. — Ez a maguké? — Nem — mondta a férfi. — Itt hevert — mondta a nő. — Nem fogják megbánni, és azt is meg kell mondanom, hogy van néhány jelentkező. Egy-kettőre elkel, de én ma­guknak akarom ... Ne sokat töprengjenek, itt leszek, min­dent megcsinálok tavaszig. Meg lesznek elégedve. Akkor hát szabad a címét, uram? — Ki­nyitotta a füzetet, s kitépett be­lőle egy lapot, üres oldal volt, de az asszony észrevette a má­sik felén a kusza betűs írást. 79- /. te* Platthy György rajza — Van nálam névjegy — mondta a férfi. Kivett egyet a tárcájából. — Tessék. Ha ne­tán telefonálna, akkor csak es­te .. . — Csak a postáról tudnék. — Ja, igen. Hát írjon. De mi úgyis jelentkezünk. Amíg egyezkedtek, az asz- szony felvette a kitépett füzet­lapot. Ha már így semminek tekintik, gondolta, megnézheti alaposabban. A világosság felé tartva böngészte a sorokat még nem jártam iskolába és sok szép példabeszédeket mon­dott a nyári estéken üldögélve sok szép mindenre megtanított, hiszen most is fülembe cseng­nek szavai, pedig régen volt, Édesanyám. Esténként ahogy magam előtt látom, elém tárul­nak kint a holdfénynél a nagy óriás nagy diófa, alatta a kicsi gémeskút és az a szép nagy rózsabokor... amikor a pom­pás illatát a csendben ... utá­na volt egy magas eperfa, ami­Bencze József Szegények Főzés után fújták a fáradt parazsat, szegények tüzének hamvadni nem szabad. Leveses fazék kongott a tűzön, napraforgószár hidegen égett, levesünkben hús a hulló légy volt, s kalácsunk a Hold az őszi égen. Messzire sodródtam... Messzire sodródtam. Régen csak dombra, most havasokra estem s hazamennék. Éggel ponyvázott szekerek ringnának fölöttem/ s egy asszony szedné kosarába a lehullott csillagokat. kor érett a szeder a telkemre kötötték, hogy seperjem össze nyirfaseprűvel, ez nehezemre esett, mert Így keveset tudtam játszani... — Hát akkor mehetünk is — fogta meg a könyökét a férje. — Mi ez? — Semmi — mondta a nő, s az asztalra ejtette a papírt. — Ha nem veszik rossz né­ven, még maradnék — mond­ta az ember. — Bezárok itt. . . Kitalálnak. A kocsinál az asszony vissza­nézett a házra, a kertre. — Tetszik? — kérdezte a férje. — Olyan érzésem volt, mint­ha valaki még lett volna ott, benn, rajtunk kívül. A férfi felnevetett: — Ne beszélj butaságot! .. . Hidd el, megéri. Átalakítjuk, rá sem fogsz ismerni. — Indított; be­kapcsolta a világítást. Már szürküllött. A házban az öregember be­csukta az ablakot, onnan néz­te, hogyan kanyarodnak ki az útra. Átment a verandán, ka­bátja szárával lesodorta a fü­zetet az asztalról. A füzet a há­tára esett és szétnyílt. Az öreg észre sem vette. — Ha megve­szik, tavaszra lesz egy kis pén­zecském — gondolta, amint bezárta az ajtót. Átvágott a kerten, becsukta a vaskaput is. Csend lett. Később egy kis esti szél támadt, befútt az ajtó alatti résen a házba, a léghu­zat végigsöpört a veranda pad­lóján. Halk nesszel peregtek a padlón heverő füzet lapjai; pe­regtek; aztán az áramlat el­nyugodott, az írás ottx feküdt mozdulatlanul a gyerekek ették, azt mond­ták finom, jó, a belseje na­gyon szép fehér volt, én a há­rom krajcáros bicskával pucol- gattam és ettem, de hiszen jobbat is ettem ennél, amikor a pesti rokonok narancsot hoz­tak, de már mint pici gyermek bennem volt, hogy össze kell rakni amit kaptam s rendsze­rint az történt, hogy megették előlem, persze sírásra állt a szám, no de édesanyám azt mondta, csend, miért nem et­ted meg, mit rakosgatod el... A légjárat később megint la­pozgatta a füzetet ... és maga a természet a fenséges pompájával... a nagy örömtől a szívem ellá­gyult ... a harangszó kondulá- sa ... ha későn szaladtunk, -is­tenem, de jó futó voltam meg Iára is másztam eleget, de a madarak fészkét nem bántot­tam, mert tudtam, hogy bűn . . . a kötényem kilukadt... dolgoz­tak a létért, a mindennapi ke­nyérért, azt mondta, na lányok, gyerünk szántani, no, hogy én benne ne legyek, olyan nin­csen, mert pénzről volt szó, em­lékszem, nagy szarvú, fehér ök­röket kaptam, de előzőleg, mi­előtt szántani mentem már a szecskavágónál hajtottam ök­röket, 25 koronát kaptam egy hétre, úgy örültem neki, sok volt, a keresetem ... szekér ta­karmányt levágtunk és az em­berek reggelizni mentek, én is ettem vajas kenyeret, a járom lúdjára ültem, s ott volt egy csukló, ami a szecskavágót haj­totta, az kapta el hátulról a szoknyámat, meg is halhattam volna, de én abban a pillanat­ban, hogy hó, he, Huszár, és az egyik ember, András bácsi szalad oda, látja a ruhát egé­szen összecsavarta rajtam az a rúd, Így hát rögtön elhasitot- ta késsel. Már fulladoztam, de magamhoz tértem ... ölbe ka­pott ... félni, hogy a szemem­re megy, ha a szembogárra megy a vér, elveszítem a sze­mem világát, leges aludtejjef lett állandóan borogatva... hogy megijedt drága Édes­anyám ... minden elmúlt, mi­ért is múlik el minden, szomo­rú... de ahogy hozta a sors ... Már mint asszonyt is ... nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban ... Egy lap megemelkedett ... mert hiszen mindannyi­an ... de a légáramlat visszaszorí­totta a lapot ... nem akarta, hogy elmen­jek, pedig ő a kórházban ... A ház üres volt és sötét. A kert is beleveszett a sötétbe. A köd ráfagyott az ágakra meg a kerítés vasára.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom