Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-18 / 48. szám
1979. FEBRUÁR 18. GAZDASÁGPOLITIKA DN HÉTVÉGE 3. A Mecseki Szénbánya Vállalat újítási üzemében A nagy lehetőség Beszélgetés Tasnádi Emillel, az Országos Találmányi Hivatal elnökével Hosszú és meglehetősen éles hangú viták, már- már az egész újítómozgalmat elparentáló aggályoskodások és egy valóban aggodalomra okot adó mélypont után némileg megnyugodtak a kedélyek, évről évre emelkedik a benyújtott és hasznosított újítások száma. Egyszóval, úgy látszik, rendbe jöttek a dolgok. De valóban rendbe jöttek? így indult a beszélgetésünk Tasnádi Emillel, az Országos Találmányi Hivatal elnökével. — Való igaz, évről évre körülbelül 3—4 százalékkal több a benyújtott és elfogadott, illetve hasznosított újítások száma. Két éve, az újításokból származó gazdasági haszon — a tiszta haszon — 5 százalékkal növelte a vállalatok nyereségét, s hasonló adat várható 1978-ra is. S maradva még néhány mondat erejéig a számoknál: minden 100 munkavállaló közül nyolcán, kilencen valamilyen módon részt vesznek az újítómozgalomban; ezen belül a műszakiak aránya 30 százalékra tehető. A fizikai munkások arányé kedvezőtlenebb, mindösz- sze 7 százalék. S még egy örvendetes adat: az újítómozgalomban tevékenykedők 60—70 százaléka szocialista brigádok tagja. — Száz munkavállaló közül nyolcán, kilencen .. . Nem kevés ez? — A tulajdonképpeni kérdésre majd még térjünk vissza. Az adat átlagos arányt jelez, ágazatonként persze jelentős a differencia. A kohó- és gépiparban ugyanez a szóm 20 százalék, de például a belkereskedelemben hiába is remélnénk a jelenlegi 3—4 százaléknál lényegesen magasabb arányt; az ágazat technikai felszereltsége, és sok egyéb körülmény érthetővé teszi, hogy itt nincs olyan sok lehetőség az újításra ... Ami viszont elgondolkodtató: az egyre inkább iparosodó mező- gazdaságban, jelesül a tsz- ekben, az állami gazdaságokban bizony nagyon alacsony színvonalú az újítómozgalom. — Aligha kell külön és hosz- szasan bizonygatni, hogy az újítói tevékenységnek milyen fontos szerepe van a népgazdaságban; különösen manapság, amikor a gazdaságfejlesztés legfontosabb hatóereje . . . mondjuk így: lenne ... a racionalizálás, a lehetőség monstre beruházások nélküli műszaki, technológiai fejlesztés, a létszámnövelés nélküli termelésbővítés, egyszóval a lehetséges tartalékok felkutatása • és hasznosítása. — Lehetőségeink érzékeltetésére mondom: az NDK-ban, figyelembe véve az ország lakosságát, a foglalkoztatottak számát, az ország gazdasági fejlettségét, a gazdasági egységek számát, s egy sor egyéb jellemzőt, s mindezt egybevetve a Magyarországon jelenleg ismert mutatókkal, évente körül, belül 300 ezer körül kellene mozognia a benyújtott újítások számának, tehát kb. háromszor annyinak, mint nálunk. De az NDK-ban évente 900 ezer újítást dolgoznak ki és nyújtanak be, s ennek megfelelően lényegesen magasabb — mintegy 600 ezer — az elfogadott és hasznosított újítások száma is. Ez a hazánkban hasznosított 70 ezer újításhoz képest lényegesen nagyobb és jobb eredmény. A példával csak azt a- kartam jelezni, hogy az említett 3—4 százalékos növekedés ellenére sincs semmi okunk az elégedettségre, mert a lehetőségeink ennél sokkal nagyobbak. — . . . s egyáltalán abban, hogy komolyan veszik-e az úji- tómozgalmat, gazdasági, sőt: gazdaságossági tényezőként értékelik-e az újítók munkáját. — Pontosan! Az újítómozgalom jelenlegi fejlődési üteme még nem mutat arra, hogy a vállalatoknál az újítómozgalom értékelése, kezelése tekintetében végbement volna a szükséges szemléletbeli változás. — jelenleg mik a legsúlyosabb gondok? — A beruházási újítások száma — az itt alkalmazott rendkívül nehézkes és merev szabályok miatt — évek óta stagnál, s ez is késlelteti a beruházások megvalósítását. Továbbá: megoldatlan a bevált újítások széles körű hasznosítása. A vállalatoknak nincs érezhető érdekük abban, hogy egy-egy jó megoldást elterjesszenek. Régi javaslat, hogy szükség lenne az újításokat kivitelező és „árusító" vállalatra vagy vállalatokra, ám ez mind máig csak javaslat maradt, jószerével senki sem veszi komolyan. Azzal, hogy a Tudománypolitikai Bizottság erről is határozott, most ismét megcsillant a remény. Változatlanul nem veszik komolyan az újítási feladattervek készítését és ismertetését a vállalatoknál. Lehetőség van arra, hogy egy- egy különösen műszaki feladat megoldására pályázatokat írjanak ki a vállalatok, ám ezzel a lehetőséggel is csak elvétve élnek. Pedig a pályázatok esetében nem okozhat gondot az egyébként sok vitára okot adó „munkaköri kötelesség" megítélése. A legnagyobb gondot azonban az újítások anyagi elismerése, az újítási díjak megállapítása és kifizetése körül látom. 1977-ben 26 százalékkal emelkedett az újításokból származó gazdasági haszon az előző évhez képest, ám a kifizetett újítási díjak összege csak 2 százalékkal emelkedett. 1978-ban hasonló aránypárok várhatók és szomorú tapasztalatunk, bogy a gazdasági haszon és az újítási díjak közötti „olló” évről évre nagyobbra nyílik. Ez mindennek nevezhető, csak ésszerű takarékosságnak és hatékony ösztönzésnek nem .. . Ráadásul sokasodnak az olyan kísérletek, hogy miként lehetne nem fizetni az újítónak, vagy csak minimális összeggel honorálni a fáradozásait. Az utóbbira kedvelt módszer az úgynevezett eszmei díjazás. Valaki benyújt egy újítást, jónak találják, alkalmazzák is, s az újítónak felajánlanak mondjuk 1500 forint eszmei díjat. S mert ezt az összeget viszonylag gyorsan és különösebb bonyodalmak nélkül kifizethetik, a legtöbb újító elfogadja az ajánlatot, akkor is, ha újításának kimutatható gazdasági eredménye alapján e díj többszörösét kaphatná. Ezután legfeljebb elhatározza, hogy ezért a pénzért aligha fogja újabb és jobb megoldásokon törni a fejét. Nem volt szerencsés a közreműködői díjazás gyakorlati megszüntetése sem. Igaz: a jogszabály nem zárja ki ennek lehetőségét, de nem is foglal egyértelműen állást mellette. S végül: az egész újítómozgalom irányítása is aggodalomra ad okot. Az Országos Találmányi Hivatalban összesen nyolc munkatárs foglalkozik — egyéb feladataik ellátása mellett — az egész ország újítási ügyeivel, mindenféle hatósági jogkör nélkül, szinte csak agitátorként. Központi irányítás tehát nincs, a tárca-irányítás, jelenlegi formájában és módszereiben hatástalan,- lényegében tehát a vállalatok vezetőinek magatartásától, lelkiismeretétől függ, hogy az újítók milyen körülmények között dolgoznak és milyen eredményeket produkálnak. Alighanem a jelenlegi gondok megoldását a központi irányítás problémáinak tisztázásával és rendezésével kellene kezdeni. Vértes Csaba Megfogyatkoztak az első „szelesek” Öt nehéz esztendő A telefonban is jól hallom, amint a miskolci kollégium folyosóin nevét kiáltozva keresik a komlói fiatalembert. Térben sok száz kilométerre van, időben talán még távolabb, öt esztendeje lesz nemsokára, hogy utoljára találkoztunk Ropoli Lászlóval. Akkori beszélgetésünkre alig emlékszem, édesanyja szavaira annál jobban: Nagyon, nagyon hiányzik majd Laci, de ha egyedül is maradok, jó érzés, hogy a fiam egyetemre kerül, mérnök lesz. Egyedül neveltem a gyerekeim nehéz volt. Furcsa, szorongó érzés van bennem, utolsó gyerekem is elmegy, csak sikerüljön neki... Felrémlik egy pillanatra a komlói—kökónyösi kis lakás, a konyhában gubbasztó néni, de már hallom, hogy felemelik a telefont ismét: Ropoli László, ötödéves bányagépész-hallgató nincs benn, szakmai gyakorlatra ment, majd csak február végén jön vissza Miskolcra. Felhívom még a dékáni hivatalt, Laci sorsáról érdeklődöm: A „szetesek” közül (sajnos már csak kilencen vannak) Ropoli László a legjobb, az elmúlt félévben 4,37 volt az átlagos tanulmányi eredménye, már dolgozik a vizsgadolgozatán. Felrémlik a Mecseki Szénbányák fiatal esztergályosának néhány mondata: „A műhelyben állandóan újításokon törtem a fejem, néhány sikerült is. Az embert hajtja a becsvágya, erőm is van hozzá. Mérnök leszek.” * Az első „szetesek” (a szakmunkások előkészítő tanfolyamából alakult ki, az érettségi nélkül egyetemre kerülő munkásfiatalok most már közismert neve) kettőszázöten voltak. Most, öt év után már csak negyvenen vannak. akik a főiskolákon megszerezték a diplomát, vogy éppen az utolsó félévet kezdték el valamelyik egyetemen. A pécsi előkészítőn kilencen maradtak fenn a rostán, közülük hárman a Mecseki Szénbányák munkásai voltak. Hónapokig tartott, míg az előkészítőn megszokták a rendszeres tanulást. 1973 novemberétől 1974 júliusáig a gimnázium első két évfolyamának tananyagát vették, júliustól augusztus végéig pedig a harmadik és negyedik matekját, fizikáját gyúrták. Talán a 27 esztendős Takács Péter helyzete volt a legnehezebb: apja a bányában megsérült, több mint 15 éve nyugdíjban volt már akkor, az öt gyereknek szakmát kellett tanulnia, hogy minél előbb pénzt hozzanak haza. A fiatalember számára az utolsó lehetőségnek tűnt; amikor kiváló munkájának elismeréseként őt is javasolták „szétesnek". Igaz, hogy a kis Anti éppen akkoriban született, felesége is félelemmel tekintett az elkövetkezendő évek elé. Szorongásában még az is megfogalmazódott, hogy ha Péter mérnök lesz, taTakács Péter Ián ő már nem is lesz jó a diplomás férjének. Kossuth-bánya kaparós műhelyében bóklászom. Mázsányi motorok, vasak és paraván mö. gött az ívhegesztő viliódzik, olajos kezű, szürke munkaruhás, kissé őszülő hajú férfi küszködik a szállítóeszközökkel. Szólítom, nem hallja. Megfogom a vállát. Karját nyújtja, ott tiszta. Először a kislányáról beszélünk — nemsokára ötéves lesz. Már a kisfiú is ovis. Nincs mit tenni, meg kell kérdezni: — Nagyon bánt a kudarc? — Te még tegezel? Tudod, amíg a főiskolára jártam, a műszakiak, vezetők tegeztek. Aztán amikor kimaradtam, megszűnt a „te”, mintha új ismeretségeket kötöttem volna. Hát igen, de az életkedvemet azért nem vesztettem el. Iszonyatosan nehéz volt a kezdet. Mi voltunk az első „szetesek”. Még az oktatási intézmények sem tudták pontosan, mit is kezdjenek velünk. Az első félévem jól sikerült, de a második félévben a matekszigorlat már nem ment. Egy év után újra megpróbáltam, akkor sem sikerült. Talán, ha Miskolcra mentem volna az egyetemre? Itt a Pollackon már úgy éreztem, hogy ez amolyan kompromisszum. Ha emlékszel, a családban ;gondot okozott a továbbtanulásom. Persze, nem akarok mentségeket keresni, végül is minden rajtam, kizárólag rajtam múlott... — Technikummal vagy szak- középiskolával kéne talán kísérletezned. — Három nyomasztó évem volt, nem szívesen emlékszem vissza erre. Azt hiszem, nem sok értelme lenne, hogy tanuljak. Most legalább nem gondolok rá. Amikor a „szetre” javasoltak, kiváló munkásnak tartottak, újból meg kell szereznem most ezt a rangot. Csicsók István a szakmunkásvizsgája után a tanfolyamok egész sorát végezte el. Villa- mosgép-kezelői, önálló villany- szerelői, villamostelep-kezelői, villamos művezetői tanfolyamok mind-mind egy-egy éves elfoglaltságot jelentettek, a mester- vizsgára még hosszabb ideig készült. A féltucatnyi, tulajdonképpen egy-egy szakmával felérő oklevél azonban mégsem volt számára az igazi. — A felvételi pontszámom alapján egyetemre is mehettem volna, a családtól távol azonban értelmetlen vállalkozásnak hittem. Aki jól belegyűrkőzik, megszerzi a diplomát, bár az első évek keserűen nehezek voltak. — Végül is megérte? — Hát persze. Úgy érzem, mint ember, több lettem, integráltaidban látom a világot. . . Nem tudom pontosan, mit is értsek ezen, a most szokatlanul tartózkodó Csicsók Istvánt azonban nem túl elégedettnek látom. Talán csak azok értik igazán, akik az üzemi hierarchiát jól ismerik, hogy menyire fájó, amikor a főmérnök tegező viszonyban van az egyetemről éppen kikerült fiatal mérnökkel, de magázódik az estin, a levelezőn tanult, munkásból értelmiségivé vált műszakiakkal. Csicsók István ma művezető a Mecseki Szénbányák villamos üzemében. Ö is deresedni kezdett, pedig még csak 34 esztendős. Még a főiskolai beilleszkedésről szeretném faggatni, érzem azonban, hogy a visz. szatérés sokkal nehezebb volt. Kiváló munkásként ment el, nemrégiben éppen a Dunántúli Napló mint pályakezdőről, írt róla riportot, sőt országos lapoktól is felkeresik, hogy ,is sikerült a főiskola után, ilyen gyorsan gyökeret eresztenie. Csicsók István még önmagában sem döntötte el, hogy ő valóban pályakezdő-e, vagy csupán meggyarapodott elméleti tudással visszatért egykori munkahelyére, ahol mielőbb hasznosítani szeretné négy esztendő erőfeszítéseit. A főiskolán négy évig mindig is munkahelyének problémái érdekelték, vizsga- dolgozatát is a felvonók üzemeléséről írta, most' pedig Ist- ván-akna digitális aknajelzőrendszerének beszerelése kö-’ ti le. Nem hiszem, hogy Csicsók István ma elégedett ember lenne, mégis bizonygatja, hogy vele minden rendben van: oktató mindazokon a tanfolyamo. kon, amelyekre egykor hallgatóként járt, a műhely új munkásainak bizonyítani próbálja, hogy gyakorlatban és elméletben eayaránt, kisujjában a szakma, a régieknek, hogy a diplomával is ugyanaz a barát maradt, aki volt. * Az egyiknek sikerült. A másiknak nem. És a harmadik? öt. év múltán újból megkérdezzük. Csicsók István Lombosi Jenő
