Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1978-12-24 / 354. szám
I Bunantmi napló 1978. december 24., vasárnap Az öregekért akármennyit teszünk — az mind kevés Önzetlenül — Nem jó élni — mondja Móri néni, s legyint. A csendet az ébresztőóra ketyegése fűszerezi. Takács Rétemé született Sütő Mária 83 éves tíz esztendeje él egyedül Dunaszekcsőn. Többnyire a belső szobában imádkozik. Mit is tenne? Szemén hályog, a hallása megromlott. — Szép ez a nádfedeles házikó, csodaszép. Mesébe illő ... — füllentek. — Nem szép — mondja —, nem szép már semmi sem. Amióta meghalt az uram. Megrepedezett az egész épület, le a kertig. A vége meg bedűlt. Egy testvére van, aki most átment Mohácsra, a szigetbe, a fiához. Annak két fia van, a Sándor meg a József. A Józsi fűtő .. . Neki nem volt gyereke. Most öregségi nyugdíjat kap és vár. Az órát reggelente felhúzza, — az időt úgysem lehet megállítani — és várja az estét, meg a holnapot. Ebédet egy gondozónő hoz naponta. Mári néni azt hiszi, az orvos írta fel, azért. Kikísér az ajtóig. A kertre ne nézzek, kéri, nagyon gazos, s restelli, Inkább'azon túl. — Ott a Duna, ugye szép. Jobbkézfelől egy füzes, tele vadkacsával . . . A víz hideg és piszkos, a fűzest nem látom. Dr, Horváth Mihálynéval, a megyei tanács munkatársával és mohácsi kolléganőjével, Bak Mihálynéval a házi szociális gondozásról beszélgetünk, s azon belül is a tiszteletdíjas gondozónőkről. A tényeket csak ismételgetni lehet: a szociális otthonokban kevés a hely, főhivatású gondozó sincs elég. Hogyan, miből? Ugyanakkor ma Magyarországon minden ötödik ember hatvan éven felüli, s különösen a falvakban sok az öreg, magára maradt házaspár, magára maradt férfi vagy nő. A tanácsokon a szociális ügyekkel foglalkozók szívügyüknek tekintik az öregekkel, elesettekkel való törődést. Talpalnak, idegeskednek, szomor- kodnak, elkedvetlenednek. Az öregekért akármennyit teszünk — az mind kevés. Mi a házi szociális gondozás? Van, aki főhivatásaként jár ház- ról-házra: takarít, főz, bevásárol, s — tisztába tesz. Van aki — csak csinálja. Teszi a városban ragadt gyerek, a szomszéd faluba férjhez ment lány helyett. Hányán vannak? Senki sem tudná megmondani. Az idén január 1-ével, a megye 600 ezer forintot kapott, s a feladat: azok között szétosztani, akik valakit ápolnak, gondoznak. A kifizetés jogcíme: tiszteletdíj. Januártól megindult a kutatómunka: felderíteni az önkéntes gondozók körét, felkutatni azokat, akik már, vagy akik ezután vállalnának effajta munkát. Ma a megyében pontosan 127 ilyen gondozónő van; 127, aki tiszteletdíjat kap. Nem sokat. Száz forint a havi minimum, 700 a havi maximum. A lánycsóki vendéglő előtt találkoztunk Barth Lőrincnével. Kerékpárral jött és éthordóval. — Miért csinálja? — Mások nem vállalták. Két család sorsáért „felei”. Katz Ádámékhoz csak ebédet visz mindennap, Kiss Józsefék- nél többet segít. Néha takarít, bevásárol. A tanácson mondták, hogy ez a két család a segítségre rászorul. Barthné özvegyasszony, nyugdíjas. Az ebédhordás, bevásárlás a napjából kitelik. S az a havi 600 tiszteletdíj is jól jön. Most éppen Kissékhez indul. Kissné az ajtó előtt a lavórt öblíti. A férje bent ül a konyhában és maga elé néz. — Nekünk már semmi sem kell — mondja Kiss néni. — üres góréhoz nem való a jószág. — Aztán maga honnan jött? — kérdi az öreg. Mondom neki. Csodálkozik: — Pécsről? Ott még nem jártam. Igaz, minek is jártam volna? Tálalják az ebédet: pörkölt metélttésztával. Közben Kiss bácsi kéri, hogy jegyezzem: 58 évig volt tűzoltó-parancsnok, 16 évig községi pénztáros, aztán vagyonkezelő, szövetkezeti ügyvivő ... Most, hogy már a nyolcvan is elmúlt — villával a tányérja felé mutat — csak az ebédnek örül. Inkább köszönet. Szabó Jánosné Sárokon a múlt hónapban kapta meg első ízben ezt a tiszteletdíjat, 600 forintot. Két éve segíti, istápolja a szomszéd Ma- tajcsikékat, férjet-feleséget. Egyedül élnek, kell o segítség. A gyerekeik másutt: ők nem mehetnek a boltba, nem etethetik a jószágokat, nem készíthetik naponta a tüzelőt... Szabó Jánosné — fiatalasz- szony. Két gyereke mellől nem igen mozdulhat el. A szomszédot segíteni ráér. — Nem olyan nagy dolog ez — mondja. — Láttam az öregeket, láttam, hogy nehezen bírják már. A bolt messze van, s én kétszer is megfordultam, mire a néni a félútra ért. Mondtam neki: majd én bevásárlók .. . Lassan két esztendeje segíti őket. — Az öregek fizettek ezért? Vagy netán az öregek gyerekei? — Nem. De nem is azért csinálom. Most az önzetlenségét államunk honorálja: ha igaz a hír, a jövő hónapban már száz forinttal emelik a tiszteletdíj ösz- szegét. Mutatja a papírokat: a tanács előtt megállapodást kellett kötni. Egy naplót is vezet, naponta beleírja, hogy mit tett. így: fát vágtam, boltba mentem, takarítottam, majd megetettem az állatokat... Ez a gondozási napló, s amióta a tiszteletdíjasok sorába került, kötelező vezetni, s havonta láttamoztatni. Búcsúzunk: kikísér a kiskapuig. Most nem megyünk át Matajcsikékhoz, mert itthon van a fiúk látogatóba... o © A házi szociális gondozás önzetlen, nem főhivatású formáját is „intézményesítettük.” Néhány száz forint havonta — nem sok. A szakemberek véleménye: a házi szociális gondozás új intézménye, a tiszteletdíjas rendszer hasznos. A baranyai első esztendő bevált: eredményeiről azok a gondozattak-öregek tudnak véleményt mondani, akik számára ez a segítség létkérdés. S egy csendes, halk köszönö- möt mondjunk a gondozóknak. Legyen ez karácsonyi ajándékunk, s mondjuk mindazok nevében, akik helyett naponta boltba járnak, főznek, takarítanak ... Kozma Ferenc Ma már talán a vizsgák előtt sincs bennünk annyi feszültség, mint azon a négy és fél év előtti, verőfényes szeptemberi délelőttön, amikor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájába bevonult a rektor és a dékáni kar taláros csoportja. A többszáz hallgató között véletlenül kerültek-e egymás mellé többen a pécsiek közül, vagy talán már a vonaton megismerkedtek? Persze, hiszen együtt felvételiztek. Sápadtak voltak. Évnyitó ünnepség volt, majd a beiratkozás következett. A tanulmányi osztályon minden kérdésre elakadó hangon válaszoltak, az indexet szálkás, görcsös betűkkel töltötték ki. A pécsi tanévnyitó egy hét múlva volt. Az egyetem Pécsre kihelyezett esti tagozatán ezen a napon az előadások is megkezdődtek. Gazdaságföldrajz volt az első. Harmincnyolc 19— 35 éves ember kalandos és nehéz utazásba kezdett. Miért volt szükségszerű a Földön a munkamegosztás? — talán ez lehetett az első kérdés, amelyről az előadás szólt. Mindenki mélyen a padra hajolva jegyzetelt, szőke, barna, fekete haj. zuhatagok takarták a leányarcokat, szakállas vállig érő hajú, Angela Davis frizurás fiúk körmöltek. Eqyiküket a szünetben megkérdeztem: miért csinálod? Nem akarok egész életemben adminisztrátor lenni! Ha te lennél ott a D. vállalatnál az elsőszámú vezető, mit tartanál a legfontosabbnak? Kivédjük az 1973-as árrobbanás begyűrűző hatását és teljesítjük a tervet. Érdekesnek, könnyűnek látszott a gazdaságföldrajz. Gertig tanár úr azonban tizennyolc utóvizsga jegyet váltatott az évfolyammal. S ezután következett még az analízis, a politikai gazdaságtan, a gazdaságtörténet, a számítástechnika... Vizsgák. ötödik karácsony, amikor az ünnepeket percekre kell zsugorítani. A legnehezebb vizsgák mindiq a karácsony előtti utolsó napon vannak. De az ünnepeket követően ott a másik, s az újév első napjaiban a következő . . . Vizsgák. Azt az első gazdaságföldrajz vizsgát mór eddig ötvenkettő követte, már csak D. Klári és Cs. Tamás maradtak, akik még nem utóvizsgáztak. Mennyi izgalom? Rég feledésbe merült már az aulában érzett szorongás. Az Angela Davis frizurás fiú levágatta a haját, de a többiek is. Valaki kitalálta, hogy dr. R. L. professzor nem szereti az ilyen hajakat. B. I. többek között ennek is tulajdonította „kiszállását" gazdaságtörténetből. Emlékezetes marad az egyik statisztika vizsga is. A második napon tizenheten kísérelték meg a vizsgát, tizennégyen lógó orral jöttek ki. A szomszédos teremben politikai gazdaságtanból vizsgáztak az elsőévesek, ebben az évben egész sor gazdasági vezető kezdte az első évet. Diplomata táskájukat szorongatva, magabiztosak voltak. De amikor a „szomorú statisztikát" látták, egyre jobban kicsúszott lábuk alól a talaj. Amikor egyiküknek dr. Z. F. azt találta mondani, hogy „önt a tárgyi tudás egyáltalán nem zavarja vitaképességében” kitört a pánik. A bukás statisztikája csaknem teljesen azonos volt a statisztika bukásarányával. Operációkutatás. Az utóvizsgán a legnehezebb matematika levezetést felírták a táblára, aztán letörölték, a kréta nyomai csak azok számára őrizték a képletet, akik tudták, hogy fel volt írva. Dr. D. P. docens semmit sem sejthetett. Micsoda megérzés: az első példa (a vizsga sikerének fele) éppen a táblán levő bizonyítás volt. Az eredményhirdetésnél dr. D. P. megindokolta a jegyeket. (A második utóvizsgára is maradt azért résztvevő.) Kitért arra, hogy mennyire fontos az anyag néhány részét, többek között „ezt, meg ezt" a bizonyítást is tudni. Persze, ezt önök is tudják — mondta mosolyogva — láttam, gondosan felírták „a táblára is . .. Emlékezetes volt a vállalatgazdaságtan vizsga is, amikor az egyik hallgatónak váratlanul a tanszékvezetőhöz kellett menni, beszámolnia tudásáról. Dr. K. Z. fel akarta talán oldani a hallgató szemmel látható izgalmát. Zoli barátjáról, az ő korábbi tanítványáról érdeklődött. A vizsgázó értetlen arccal ült: nem, ő nem ismeri Zoli nevű munkatársát. Talán a főkönyve, lőre gondol? Dehogy, hát az M. Zoli! M. Zoli? Hát persze! Tíz éve egy szobában dolgoztak, ennyi ideje barátok is. De- hát a vizsgán mit nem felejt el az ember? Na, akkor talán beszéljen a termelékenység kiszámításának matematikai modelljeiről — mondta a tanszék- vezető. Harmincnyolcon kezdték az első évet. T. Éva első után nappali tagozatra iratkozott, egy kibukott a második év felénél, kettő a hatodik, egy pedig a nyolcadik szemeszter után. B. V. Budapesten mezőgazdasági szakon folytatta. Két új ember jött. Harmincnégyen most is járnak. Az oktatók szerint ritkaság, hogy esti tagozaton ennyien talpon maradnak. Bár az is ritkaság, hogy 10—15 éves korkülönbségű, a legkülönfélébb beosztásban dolgozó emberek ilyen közösséget alkossanak. Bár most mintha nehezen viselnék el egymást, idegeik mos. tanra annyira lecsiszolódtak, hogy a legkisebb érintésre is megpattanással fenyegetnek. Valamennyien szinte egyidőben ébrfedtek tudatára, hogy az elmúlt évek során mennyire mások lettek. Ez persze nem egyformán jelentkezik munkahelyeiken, sem erkölcsi, sem anyagi elismerésben. Egyikük a múltkor azt javasolta, hogy cseréljenek mindannyian egymás közt állást, ezer forinttal valameny- nyien többet kereshetnek majd. A vezetők közül jónéhány szívesen veszi ugyan, hogy a vállalaton belül érlelődnek az új közgazdászok, az újak, az ide génből jöttek azonban az első pillanattól kezdve sok helyen nagyobb elismerést kapnak. Ezért is, most az utolsó évben sorban állást cserélnek, nem ritka köztük, aki osztályvezetői, sőt ennél is magasabb beosz tást, 1500—2000 forint havi többletfizetést kap. Természetesen felvetődik, hogy erkölcstelen otthagyni a vállalatot, amely tulajdonképpen kitaníttatta őket. Valóban nem rendes, ha vállalataik tudatában vannak, hogy ők már nem az öt év előtti emberek, ha ennek megfelelően elismerik, vagy elismerték tudásukat, és csupán a pillanatnyi előnyökért változtatnak állást. Akkor sem tisztességes, ha nem fizetik vissza a rájuk költött pénzt. Nem sza. bad azonban hibáztatni őket, ha kilátástalannak ítélik mostani munkahelyükön helyzetüket, mert most is körmölésre ítélik őket. Kis statisztika: húszán változtattak állást, mindannyian magasabb beosztásba kerültek. A saját munkahelyükön maradók közül hatan kaptak nagyobb íróasztalt, a fizetések ötszáz és 1500 forintnyi összeggel emelkedtek a hűségesek táborában. Az egyetemi -évek alatt hot lány ment férjhez, (a fiúk közül egy sem nősült) 16 gyerek született. Tizen vásároltak autót. Hetente 2-3 alkalommal öt-hat előadást hallgatnak végig. Ez öt év alatt... Az évek során összegyűlt könyvek és jegyzetek súlya több mint 25 kiló. Féltem őket. Félek, hogy a friss diplomával majd elfelejtik az éjszakába nyúló vitákat, o most kristálytiszta gondolataik, melyeket a pécsi egyetem friss szellemű fiatal oktatói is élvezettel hallgatnak sokszor, berozsdásodnak majd. Félek, hogy többen erejüket majd a karri- er-csinálásra tartogatják, mások megadják magukat munkahelyeik hierarchikus mechanizmusának. Most merek utoljá. ra erre a riportra vállalkozni, amikor G. J. még azt mondja: vállalkozó kedvű és merszű vezetőkre van szükség. Minden embernek a bőrén kell éreznie, hogy érdemes jól dolgoznia. Mindenkinek a kapitalista pénzéhségével kell a költségeket minimanizálni, miközben olyan jóminőségű terméket állít elő, amelyet mindenütt keresnek, amelybe magasértékű szellemi munkát fektetünk. Ne bízzuk a véletlenre, hogy ez majd önmagától megszületik, gondolkodjunk, tervezzük meg, kutassuk, hogy a piac mit vár, hol vannak azok a részek, amelyen hazánk hasznosan részt vehet a nemzetközi munkamegosztásban, csináljuk ezt ‘úgy, hogy közben minél több munkás, paraszt, mérnök, orvos és természetesen közgazdász megvalósíthassa önmagát.. . Lombosi Jenő uz Ötödik iUFOLYnM
