Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-06 / 307. szám
e Dunántúli napló 1978. november 6., hétfő „Ezt a diófát már nem magunknak ültetjük” Új tornatermet építenek Szentlászlón Három nemzedék összefogásával épül a tornaterem Szentlászlón Talán még az időjárás is alkalmazkodik az emberi szorgalom e példás tettéhez. Mindenesetre mostanában az a mondás járja a faluban: csak az idő tartson még ki egy kicsit! A 950 lakosú Szentlászlón ugyanis október elején 420 négyzetméter alapterületű tornacsarnok építését kezdték el. Az épület 35 m hosszú. 12 m széles, a tornatermen kívül 2 öltözőt, 2 mosdót, szertárat, raktárt, közlekedőt és előcsarnokot foglal magában, s mindez zárt folyosóval csatlakozik az iskolához. — Több évtizedes vágya válik ezzel valóra községünk lakosságának — mondja Hortobágyi Iónét tanácselnök. — Az épülő tornaterem egyben kultúrház is lesz. De otthont kap itt a község minden egyéb közös ügye a termelőszövelkezet közgyűléseitől kezdve, az ünnepségeken át a „háztáji” lakodalmakig. Mór égető volt számunkra a helyzet, hiszen társközségeinkben (Ibala, Almamellék, Bol- dogasszonyla) mindenütt jobbak a körülmények, mint nálunk. — 15 éve gyűjtögetjük a rá- valót. A helyi termelőszövetkezet 600 ezer forintot ad hozzá anyag és munka formájában, a lakosság 200 ezer forint értékű társadalmi munkát vállalt, a többit önerőből gazdálkodtuk ki. A tervezési munkákat a Mezőgazdasági Beruházási Vállalat dolgozó kollektívája készítette el Halász Antal vezetésével, szintén társadalmi munkában. A létesítmény összes költsége 2 millió 204 ezer forint. Reméljük, hogy jövő szeptemberre elkészülünk, most csak az a fontos, hogy mielőbb tető aló tudjuk hozni az épületet, s akkor a tél folyamán a többi szükséges anyagot összegyűjtjük. A legidősebbek a betonkeverőnél dolgoznak. Weisz Adóm tsz-nyugdíjas az egyik körzet vezetője. 15 körzetre van osztva ugyanis a község, s minden körzetnek van egy megbízottja. Ö mozgósítja, szervezi az embereket a munkára. Egyébként már jóval a döntések megszületése előtt hóról házra jártak a termelőszövetkezet és a község vezetői és összegyűjtötték a felajánlásokat. — Én 4 napot ajánlottam föl, de már ötödik napja vagyok itt — mondja Weisz Adóm. — Lesz itt még mit tenni. Nem tudtuk már elnézni, hogy a fagyos betonpályán tornáztak a gyeie- kek. Ha csak ezt a gondunkat oldjuk meg, akkor is nagy lépést tettünk előre. De egyébként is egy ilyen létesítmény nélkül ma már valamire való község nem tud létezni. — Talán az unokái miatt tartja annyira szívügyének a dolgot? — Úgy van. Ezt a diófát már nem magunknak ültetjük, hc- nem az unokáknak. A beszélgetés során aztán kiderül, hogy Ádám bácsi unokái már nemigen tornáznak az új létesítményben, mert az egyik matematika—fizika szakos tanárképzős, a másik a Komarov Gimnázium diákja. Nem nézi itt senki, hogy kiért, miért dolgozik. Egy akarattal van itt az egész község. Három nemzedék összefogásának szép példájából vizsgáznak a szentlászlóiok. A fiatalabbak fönt vannak az állványokon. Rakják a téglát. A termelőszövetkezet szakemberein kívül van köztük mentőkísérő, műszerész, tanár. Egy farmernadrágos fiatalasszony két vödörrel hordja a maltert. Három kislánya, az első osztályos Barbara és a három és fél éves ikrek, Adrienn és Brigitta ott jótszadozgatnak az építkezés melletti homokban. Nemcsak az ő szeme van rajtuk állandóan, hanem a többieké is. — Nem volt őket kire hagynom délután — mondja Bognár Józsefné, a körzet művelődési otthonainak igazgatója. - Eljátszogatnak itt körülöttünk. Nagv bánatom, hogy éppen itt, a saját falumban nem volt egy olyan hely, ahol rendezhettünk volna valamit. Vagy az iskolában szoroskodtunk, vagy valamelyik közeli művelődési házat kértük „kölcsön”. Alig várjuk, hogy elkészüljön ez a ház. Hirtelen zsivajgás támad, jönnek a legifjabbak. A 14 tanerős általános iskola 148 gyerekéből a 71 felsőtagozatos alaposan kiveszi a részét a munkából. Már tavaly nyáron kezdték, amikor az ömlesztve ideszállított téglát az építési területre hordták. — Az őszi termelőmunkára fordítható napjaink egy részét itt dolgoztuk le — mondja Tus- novits Imre iskolaigazgató. — Ezenkívül délutánonként az úttörőcsapat szervez rohammunkákat és a gyakorlati, testnevelés, a napközis munkafoglalkozási és játék órákat is gyakran töltjük itt a gyerekekkel. Jelenleg az építési területről kivágott fa-, bokor és egyéb hulladékot, takarítjuk el. — Ezek a gyerekek tornázhatnak még az új tornateremben? — Föltétlenül. Ha egy részük már nem is általános iskolásként. Mert a körzeti kis sport- tevékenységnek (asztalitenisz, kézilabda, kispályás futball) is otthona lesz az új létesítmény. — Vannak vagy harmincon. A délutános napközis csoport. A házi feladatot már elkészítették, s most játszás, futballozós helyett rendezik a terepet, hordják a hulladékot, egypáran vastag rúdra akasztott malte- rosvödröt cipelnek. A tanácselnök csak egy pillanatra nézett oda az építkezéshez, máris sietett tovább, előzőleg Kaposvárott volt anyagbeszerzési ügyekben, aznap még nem is ebédelt. Sok még a qondjuk az épülő tornateremnél. Autódaru kellene, állványanyag, gerendák, hullámpapír... Előfordul, hogy nem tudják beszerezni, amire szükségük lenne. Azért mégis remélik, minden rendben lesz. Csak az idő tartson ki még egy kicsit . .. Hegedűs Magdolna Egy elfelejtett évforduló 160 éves a Metronom A gyorsuló idő, a tudományos-technikai forradalom naponta szüli az új találmányokat, mindről beszámolni lehetetlen — de ne feledkezzünk meg a régi idők feltalálóiról sem, különösen akkor ne, ha szűkebb pátriánkhoz kötődnek. Folklorisztikai kutatásaimhoz újólag átböngésztem a reformkor egyik legnépszerűbb folyóiratát, a Hasznos Mulatságokat, melynek számait A’ Hazai ’s Külföldi Túdósításokhoz Toldalékul írta 's kiadta Kultsár István. Az 1818. évi kötetben (Első Félesztendő, 88. lap) a következő hírre bukkantam: Mölzel János, Pétsi Mechóni'kus, oily eszközt talált fel, mely által a’ Muzsika-beli Tactust tö- kélletesen kilehessen mérni, ezen eszközt ő Metronómének nevezte. Ezen találmányt Ő Felsége (Ferenc — ML) azzal jutalmazta, hogy neki 8 esztendőre magános Privilégiumot adott." Nem lenne érdektelen még ma sem Mölzel János életének és műve dokumentációjának felkutatása — a Baranya megyei Levéltár gazdag anyagában bizonyára erre is akad adat. Helytörténészeink figyelmébe ajánlom e témát — szép részlete lehetne tervezett kiállításuknak. Mándoki László Nemzedékek nehezékei K ényesnek mondható témát feszegettünk egy idősebb ismerősömmel és egyre inkább világossá vált: eltérő nézeteket vallunk ugyanarról a doloqról. Kiindulási pontunk. sőt világnézeti azonosságunk ellenére egymással ellentétes következtetésekre jutottunk, holott méq az a törekvés is megvolt bennünk, hogy egyet- érisünk. — Naiv vagy — legyintett rám. — Nem tudod, mi az élet. De majd meglátod, tíz-tizenöt év múlva másképp fogsz gondolkodni te is . . . Eszembe jutottak az egészen kezdeti éveim, amikor az ilyen „nézetösszeeqveztetési törekvéseket” maidhoavnem eqészen reménytelennek láttam. Amikor elég volt egy vastagtalpú cipő, csíkos zokni, néhány centivel a kelleténél hosszabb haj a fiatalemberek idősebb sorstársaik, atyáik részéről történő rideg elítélésére. Eszembe jut egykori nevelőim egyike, aki vörösre vált arccal, magát szinte a roszszullétig felhergelve vágta a szemünkbe: nem tűröm itt az iskolában a „jámpec” viseletét. .. Máig sem tudom, ki volt, mi volt a sokat emlegetett jámpec. Előttem vannak azok az egykori fiatal barátaim is, akik ég- re-földre fogadkoztak: másképp fognak élni, mint apáik. Aztán ők is ugyanazt a szakmát választották, ugyanannyi gyermeket nemzettek, és tagadhatatlanul magasabb életszínvonalon, de hasonlóképpen élnek, mint akiknek befolyása, zord nemzedéki racionalizmusa ellen hajdan tiltakoztak. Két nemzedéket sikerült is figyelemmel kísérnem. Ma már békében élnek egymással és jobban hasonlítanak egymásra, mint amennyire annak idején különböztek. Mert ez a „különbözés” nem volt igazi. Amolyan öngerjesztéses ingerületi, izgalmi állapotra emlékeztetett inkább. Túloztak az apák, és túloztak az utódok. Az apók fiktiv dolgok fiaikra való veszélyességét túlozták el, az ifjak pedig talán túlságosan belelovalták magukat abbéli hitükbe, hogy öregeik tényleg ilyenek. Az úgynevezett nemzedéki problémákat, ellentéteket — ha tényleg vannak ilyenek — nem érdemes sem eltúlozni, sem el- bagatelizálni. Úgy gondolom, azok a nehezékek, amelyeket, akár csak tíz-tizenöt évvel ezelőtt is majdhogynem nagy előszeretettel aggattunk magunkra, ma mór valamennyien terhesnek éreznénk. El is hajigál- tuk nagy részüket. Mai ötvenévesek és húszévesek közelebb tudnak kerülni egymáshoz, mint a két évtizeddel ezelőtti húsz és harminc évesek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a mai idősebbek prédikációi jobban hatnak mint a húsz évvel ezelőttiek. Az említett két nemzedék szemügyre vételezésekor még egy különös mozzanatra figyeltem föl. Amellett, hogy együtt vagy inkább egymás mellet) élésük korszakában az egész társadalom soha nem látott mérvű tudatosodáson, fejlődésen esett át, jelentkezett még valami. Az egykori gyermekek maguk is szülőkké, apákká, anyákká váltak, és ez alapvetően megváltoztatta szemlélet- módjukat, világlátásukat. MegRégi és mai iskolák Qfllf visszaemlékezést olvasok wUR manapság régi híres iskolákról, kiváló tanárokról, tanítókról. A legendás alma materek legfőbb erényeként majd mindig azt említik: sajátságos szellemi légkört tudtak teremteni, amelyben kivirágozhattak a képességek, kibontakozhatott a tehetség. A szeretettel, megbecsüléssel emlegetett tanárok, tanítók pedig nemcsak szaktudásukkal jeleskedtek, hanem varázslatos, lebilincselő, emberi példaképül választható egyéniségek is voltak: becsületesek, igazságosak, sziklaszilárd jellemű- ek, melegszívűek, akik lángoló hivatástudattal végezték munkájukat. Fölmerülhet a kérdés: nem időszerűtlen-e éppen ma, amikor döntő szakaszába lép az iskolareform, ilyen sokat beszélni a régi iskolákról, régi tanárokról. Úgy vélem, na- gyonis időszerű. Igaz, hogy az új tantervek, az új módszerek lényege éppen az újítás: elvetik mindazt, ami elavulta tananyagban, s beépítik az évtizedek óta fölhalmozódott sok új ismeretet. S a reform véglegesen szakít a régi, besulykoló módszerrel, amely meghatározott mennyiségű tananyag bebifláztatásából és visszakérdezéséből állt. Miért emlegetjük akkor mégis a régiókét? Mert az iskolaügyre is érvényes tudatos haladásunk legfőbb szabálya: a megszüntetve megőrzés. Megszüntetjük, ami elavult, rossz, régi, a haladás féke- gátja az iskolában. De megőrizzük mindazt, ami érték, ami előremutató, ami haladó volt, a múlt legjobb hagyományaira, eredményeire alapozva építjük az újat. Ebben von nagy segítségünkre a múltidézés: a fölhasználásra, követésre méltó iskolai hagyományok, a ma is példaképül szolgálható nagy nevelők, tanító- és tanáregyéniségek fölidézése. Az iskolareformmal mást és másként akarunk tanítani, mint eddig, de legalább ilyen fontos, hogy nemcsak új ismereteket akarunk az eddigieknél eredményesebb módszerekkel és eszközökkel tanítani, hanem azt is célul tűztük ki, hogy a megreformált tantervű iskola jobban teljesítse másik nagy föladatát, a nevelést, az emberformálást is. Éppen ehhez nyújthat segítséget mindaz, ami a múltban, iskoláink és nevelőink múltbeli tevékenységében követésre, folytatásra méltó. Az új tantervvel, új tananyaggal, új módszerrel megbirkózni — lelkiismeretes, kötelességtudó nevelőknek — aránylag nem nehéz, ha nem is könnyű feladat. Jóval nehezebb azonban a nevelésben, az emberformálásban előrelépni, mert egy csomó értették, mi is volt az, ami az őket féltő szülőkből annak idején beszélt. Belátták, hogy az emberiség sokévezredes életlehetőségei, életének keretei többé-kevésbé adottak. A gyermekből szülő lesz, a szülőből nagyszülő. A munka szükséglet, de lehet hivatás is .. . Belátták, hogy ha maguktól nem dobják el, az élet mindenképpen leválasztja róluk azokat a terhes nemzedéki nehezékeket, amelyekkel úgysem élhetnek le egy életet. Belátták, hogy az adott kereteket nekik kell megtölteniük tartalommal. És, hogy ezt szabadon alkotó módon tehetik. Belátták, hogy a szülőknek a lehető legbelátóbb embereknek kell lenniök, hogy a hajdani esetleges zordság csak egy nagy és egyetemes jóindulat rossz máza volt.. És ettől kezdve közelebb kerültek egymáshoz és talán jobban kezdték szeretni saját szüleiket is. Bebesi Károly régi és újabb keletű beidegződéssel kell szakítani. Hogy csak egyet említsek: nem lesz könnyű szakítani — az egyébként nemcsak a nevelésben jelentkező — eredményhajszolással. A tanár, az igazgató, az iskola munkáját hajlamosak voltunk szinte kizárólag az átlageredménnyel mérni: követelmény volt, hogy legyen minél kevesebb a bukás, érjen el minden diák minél jobb osztályzatot. És eköíben könnyen korrigálódtak az átlagok, csökkentek a követelmények, hogy szebb legyen az eredmény. Az új tanterv a régi értékelési, osztályozási módszerek nagy részével is szakít, de valószínűleg hosszú idő fog még eltelni, ómig a lélektelenül ledarált jeles feleleteknél többet nyom majd a latban, s magasabbra értékelődik a kiváló képesség, a különleges rátermettség egy- egy szakterületen, s nem lesz mellékes az osztályzat szempontjából, hogy a diák szerény-e vagy stréber, szorgal- mas-e vagy törtető, becsületes-e vagy érdekhajhász ügyeskedő. Az új tanterv, az új értékelési mód nagy lehetőséget ad például a becsületesség kinevelésére, hiszen szinte lehetetlenné teszi a puskázást, az idegen toliakkal való ékeskedést, a szomszéd házi feladatának lemásolását vagy éppen megvásárlását. Ez azonban csak lehetőség, élni vele a nevelők dolga lesz, szaktárgyuktól függetlenül. Eredményesebb, könnyebb lesz a tanítás az új tantervvel, de nem lesz könnyebb a nevelés: minden szaktanártól fokozott mértékben követeli meg, hogy ne csupán tananyagot adjon át, de minden órán, minden percben a teljes embert tartsa szem előtt, akivé növendékét formálnia kell. Ezt akkor végezheti jól, ha az iskola olyan szellemi műhely lesz, mint a híres régi alma materek és a pedagógus igyekszik olyanná válni, mint a manapság fölemlegetett régi nagy nevelők: egész emberi magatartásával, viselkedésével, jellemével, egyéniségével is nevelni tud, példaképpé tud válni. Mindez még kevésbé valósítható meg a szülők, a család, az egész társadalom cselekvő közreműködése nélkül, mint eddig. A legjobb tanár is hiába neveli egyenességre, őszinteségre a gyereket, ha odahaza „kétféle nyelven” beszélnek: ha arra okítják a gyereket, hogy az előmenetel, az érettségi, a sima egyetemi fölvétel érdekében „okosnak" kell lennie, vigyáznia kell arra, mit mond és kinek mondja. Ha a gyerek odahaza azt hallja: az első én vagyok, a legfontosabb az én érdekem, minden más mellékes, akkor az iskola hiába próbál önzetlen, áldozatkész, közösségi embereket nevelni. És hiába akar egyenességre, igazmondásra nevelni a tanár, ha a szülő aláírásával hitelesítve igazolja a csemete lógását, lustaságát. kötelességmulasztását, betegségre s egyébre hivatkozva. A rPffi iskolák, a régi taná- H I Cy* rok jó példája sokat segíthet az iskolareform megvalósításában. A sikernek azonban nemcsak anyagi és szellemi, technikai és személyi, hanem társadalmi előfeltételei is vannak. Csak össztársadalmi erőfeszítéssel léphetünk előre ezen a téren is, mint a szocialista építés bármely más területén. Hiba volna, ha erről megfeledkeznénk, s az iskolareformot csak a pedagógusok próbájaként fognánk föl. Az iskolareform nem öncélú: a tanítás jobb minőségével a nagyobb célt: a nevelés jobb minőségét kívánja elérni. • És az iskola csak napi -négy-öt órában nevelhet. Homoródi József
