Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-26 / 326. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM — MŰVÉSZET 1978. NOVEMBER 26. A Pécsi Filharmonikus Zenekar és Jandó Jenő - A Deller-consort sikere Egy műsorban két zongora- versenyt játszott a vasárnapi, illetve hétfő esti koncerten lan- dó Jenő. Haydn gyakran hallható D-dúr zongoraversenye az előadás elegáns könnyedségével, sziporkázó szellemességével okozott gyönyörűséget. A 'Mozart: C-dúr koncert kimagasló remeklés volt, fiatal művészünk minden bizonnyal fejlődésének jelentős állomásához érkezett el vele. Billentése nagyon pontos, tiszta és színes, dallamformálása eszményien hajlékony és kifejező. Mindaz, ami Mozart zenéjét sajátosan mozartivá teszi, együtt volt ebben az előadásban. Az árnyalati finomságok úgy érvényesültek benne, hogy közben az egész, a nagy forma is érzékletesen kirajzolódott. A Breitner Tamás vezényleté, vei játszó Pécsi Filharmonikus Zenekar e rrtozarti árnyalások érzékeltetésében nem tudott lé. pést tartani a szólistával. Nemcsak apró ritmikai pontatlanságok akadályozták, (jó lenne, ha legalább egy-egy szólam egyszerre tudná kezdeni és befejezni a hangokat...), hanem a kissé erőltetett vonóshangzás nehézkessége is. E nehézkesség a Kis éji zené. ben volt legfeltűnőbb: gátolta a légiesen könnyed matéria szépségének kibontakozását. Bár minden a helyén volt, a bé. esi szerenádmuzsika annyiszor megcsodált báját ezúttal hiába kerestük. A Haffner-szimfónia esetében annyira következetesen érvényesült ez az erőteljes hangzás, hogy tudatos karmesteri elképzelésre kell gondolnunk. En. nek jogosságán legalábbis vitatkozni lehet, mert a mű zenei anyaga nem hordoz olyan súlyos mondanivalót, amely a már-már beethoveni előadást indokolná, annál viszont sokkal stilizáltabb, mintsem hogy any- nyira népies hangvételt kívánna, mint az a csaknem löndlerré vastagodott Menüett-tétellel történt. Ha eltekintünk e szemponttól, a Haffner-szimfónia előadása jól sikerült, a megformálás arányossága, lendülete és kifejező ereje jogosan váltotta ki a közönség hosszú tapsát. * Rádióból, hanglemezről ismert művészt, vagy együttest élőben hallani gyakran csalódást okoz: a valóság szegényesebb, mint a stúdióban gondosan kozmetikázott felvétel. Nos, a világhírű Deller-consort állta a versenyt saját felvételeivel, legfeljebb a vártnál kisebb hangerő jelenthetett első pillanatban csalódást annak, aki nem számolt vele, hogy az együttes különlegességét jelentő kontratenor-hang ereje természettől fogva korlátozott. E kisebb dinamikáért azonban bőven kárpótol az a ragyogás, melyet a mezzoszoprán és alt szólamát éneklő két falzett férfihang kölcsönöz az öttagú énekegyüttesnek. De nemcsak a hangzás varázsa ejti meg a hallgatót; a ritmikai egyöntetűség, az intonáció tisztasága, a gondos kidolgozottság és a magávalra- gadó, felszabadult éneklésmód hasonló értékű erényei az együttesnek. Madrigál-éneklésükben — ez főként Monteverdi műveinél vált szembetűnővé - sok a romanti. kus elem. A tempó gyakori vál. tozása, a leírt ritmus eléggé szabad értelmezése és a szinte ütemenként hullámzó dinamika nem mindenben fedi a régi zene előadásáról általánosan elfogadott véleményt. Mégsem érzünk stílustalanságot vagy modorosságot, mert a megvalósítás technikailag rendkívül magas foka és a muzikalitás, mellyel az együttes minden tagja rendelkezik, hihetővé teszi a mégoly szélsőséges megoldásokat is. Közel harminc műsorszámuk közül kiemelkedő élményt jelentettek a két kontratenorista (Alfred és Mark Deller) által előadott Purcell-duettek. E nálunk alig ismert, apró remekművek a régi énektechnika következtében olyan szépségeiket mutatták meg, melyek modern előadásban rejtve maradtak volna; a figurációk, díszítések ennyire könnyed hajlékonyságát csak a falzett-hang képes megvalósítani. Robert Spencer, az együttes lantosa nemcsak virtuóza hangszerének, hanem nagy kultúrájú muzsikus is. A szólóban előadott, csodálatos Dowland-da. rabok és a kiválóan ellátott kíséretek egyaránt ezt bizonyították. Kedves gesztusnak éreztük, hogy európai horizontú műsorukba magyar darabot is felvettek. Az igazi meglepetés azonban az volt, amikor Rosemary Hardy, a Deller-consort nagyszerű szopránénekese hibátlan magyarsággal konferálta be és énekelte végig középkori zenénk ritka értékű gyöngyszemét, az Ómagyar Mária-si- ralmat... Dobos L. „Az élő ember remél bennem... de az ítélő nem." (F. Kafka) Franz Kafka és A per Az író halála után három évvel, 1927-ben megjelent magyar Irodalmi Lexikon négy sort szentel Kafkának. Ebbe a négy sorba is becsúszott egy sajtóhiba: 1924-et, halálának időpontját születése évének jelölve. A véletlen játéka azóta szinte jelképpé vált: az olvasó számára Kafka valóban halála után született meg: hagyatékát feldolgozó barátainak, köztük is elsősorban Max Brodnak az érdeme, hogy munkássága köz- kinccsé válhatott. S a második világháború poklának, szenvedéseinek kellett bekövetkeznie, hogy írói üzenetét megértsük, fogékonyakká váljunk szinte megvalósult víziói iránt. Mai olvasótáborának nagyságát lehetetlen még csak felbecsülni is, s az ez ideig megjelent több mint ötezer Kafka- tanulmány írói valamennyien hangoztatják, hogy munkája értékelésének még csak a kezdetén járunk. Helyét az irodalomtörténet a prózairodalom olyan nagy alakjai közt jelöli ki, mint Proust és Joyce. Művészete, bár az Osztrák—Magyar Monarchia bürokratikus rendszere volt az alapvető ihletője, túlnő ezen a körön, az imperializmus korának általános jellemzőit, a bizonytalanságot, az elidegenedést, a függőségből fakadó szorongást, a hivatal, a jövő kiis- merhetetlenségét fogalmazza meg. írásaiban rendszerint a valóságból indul ki, s a valóság elemeit, hatásait növeli abszurddá. Egyik legalaposabb ismerője, Wilhelm Emrich szerint hősei törvényen kívüliek, megszokott életformájukból kiragadja őket az író azért, hogy élesebben lássanak, mint embertársaik. A lényeget, a törvényt, s nem a felületet. Ez a lényeglátás Emrich szerint, előfeltétele annak, hogy az emberiség kikerüljön válságos helyzetéből. „Az ember rabszolgasorsának, kiszolgáltatottságának a legélesebb kritikusa lett a német irodalomban, az élő emberben tudatosította, hogy úgyszólván még nem ember, hogy eltorzult, látszólagos, valótlan élet, hazugság veszi körül, melyben nem tud léleg- zeni." A per Kafka egyik legnépszerűbb műve. Bár csak töredékesen maradt fenn, s az író végakarata ellenére jelentették meg, a hiányok nem zavaróak, teljes élményt nyújt. Hőse Josef K., egy bank cégvezetője, nem ismeri ki magát az ellene indított eljárás szövevényében. Ártatlanságának igazolásáért folytatott protestálása csak meddő igyekezet, kudarcot vall, hisz kiismerhetetlen, irracionális erők irányítják sorsát. Végül szinte belenyugodva veszi tudomásul „bűntelen bűnösségét”. Bűntelennek tartja magát, mert nem tud a törvényről — a meg nem nevezett törvényről — s épp ez alapvető bűne. A három nagy Kafka-mű, az Amerika, A kastély és A per világának összefüggéséről írja Mátrai László: „Az Amerika hőse méq csak elkallódik sorsának zűrzavarában. A kastély hősét már kitaszítja a társadalom, s A per hőse már«üldözött vad, egészen a pusztulásig.'' A Pécsi Nemzeti Színház a Kafka-mű színpadra állításával igen nagy és jelentős feladatra vállalkozott. A fiatal rendező, Szikora lános Déry Tibor Óriáscsecsemőjének országos sikerű bemutatójával már egyszer letette Pécsett a voksát. Nem az általában játszott Peter Weiss-átiratot viszi színre, mert úgy érezte, az a regény leszűkített értelmezése, a kafkai történetet erőszakoltan múltba utalja, erősen helyhez, korhoz köti; Kafka ennél sokkal általánosabb érvényű. Morcsányi Gézával közösen készítették az új színpadi adaptációt. Céljuk az, hogy megtartsák az eredeti, sokrétű asz- szociációs hátteret megengedő formát. A néző megfosztása ettől a lehetőségtől — mint ahogy ezt több, konkrét perre utaló átirat tette — a mű el- szegényesítését jelentené. A misztikum megtartása, a helyhez és korhoz kötetlenség jelenti vépp azt a fonalat, mely a mindiq aktuális gondolattársítások teremtésével minden korban élményt jelent a nézők számára. A per olyan, mint a nagyon mély víz, a kutató számára mindig mélyebb és mélyebb rétegek kerülnek látótérbe. A szecesszió tarka, negédes kendőt borított kora tényleges jelenségeire. Szikora János a líraisóg, már-már szépelgőssé- gig fokozott szépség, érzékiség tudatos megtartásával, illetve kibontásával úgy igyekszik elfedni az „emberi mocskot", hogy a nézőt mindenképpen e lepel mögé nézésre késztesse. A mű színpadra állításában jelentős dramaturgiai funkciót szán a zenének is. Gustav Mahler zenéjében keresi azt a gondolati, hangulati elemet, mely Kafka miszticizmusának zenei megfelelője. Bár Kafka-képünkbe nehezen illeszthető be, Brod említi meg, hogy A per kéziratának felolvasásakor egyes részek hatalmas nevetést váltottak ki az író baráti körének tagjaiból. A pécsi feldolgozás ezt a szint is igyekszik hozzákeverni az előadás palettájához. Dr. Szilárd István Kárpáti Kamill versei ESIK Fényes kályhacső törzzsel a fenyők nem nyelik többé el az esőt. Erdő alja nappal ezüst-sötét: nyakadba rázza vizes ümmögét Lehetnél, aki rázza, te magad, nem a vicsorgó gyöngébb kutya csak; nem tűz s víz kényére hagyott szérű — de maga a villám-meredélyű. Ehl eb ugatl amit az képzeleg ... Az áram megszökött. A ház hideg. Padló alól csörgőkígyó-patak a fák közt tóvá, tengerré dagad; a tenger hátán köd, ködből felhő, erdőkre fehéren letérdeplő, sötétbe oltott mész, fehér ragály — zsákba kötözött patája kapál. Orrlikaiból a gőz idecsap, szád besötétült nyomat színe csak, ha felhasad s kibuknak a szavak, folyam-sötétben hallhatod magad: „Csak az asszonyi csipő kenyerét a Mindent Elvivő ne vigye még!” LEVÉL Z-BE Déli hegyekben kóborolva északi folyamkanyar jéghideg nyár-estjébe burkolom magam, pedig a fát piros hold vérzi meg. Mint sátor csattogó ponyvája, arcon vert hátadig érő hajad. Bokrok, didergő zenészek közt szám melegített virág talpakat. Viharlámpában vizszint suhogó lángnyelv világított öledig. Irgalmat esdő szememet, számat a lángok selymére szögelik. Függönyből, fatörzs mögül a szél kipenderít — dőlsz — utánad kapok, de a semmi csontig hasító tüskéin fönnakad mozdulatod. Pisztráng-villanású percek — délen, borítottam szememet velük — mégis talpad virág-lenyomata jegesedik a fűben mindenütt. Sikonda, 1978. Kórusjubileum Talán nem volna egészen ildomos egy ünnepi megemlékezésnek szánt cikket szubjektív vallomással kezdeni, de ezúttal, úgy érzem, szabad. Márcsak azért is, mert a Nevelők Háza Kamarakórusa, amely ezekben a napokban ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját, igencsak távol áll az akadémikus merevségtől. És azért is, mert az a szubjektív dolog, ami miatt itt most jó előre mentegező- zöm, épp ezzel az oldottság- gal, játékossággal, ellen-aka- démizmussal függ össze, ami a kórusra olyannyira jellemző, hogy már születése pillanatában is meghatározónak bizonyult. Valamikor, fennállásuk legelején, egészen kezdő újságíró koromban azt a feladatot kaptam, hogy írjak riportot az akkor még Pécsi Kamarakórus néven az okkori Doktor Sándor Művelődési Házban működő kórusról. A mostani FÉK udvarán találtam rájuk, este volt és történetesen áramszünet, de a próba nem maradt el, hanem gyertyákat gyújtottak, hogy lássák a kottát, meg a karnagyot. A „gyertyafényes próba" aztán valahogyan afféle szimbólummá lett a kórus életében. Való igaz, a kórus szinte a semmiből indult. Tillai Aurél és Dobos László karnagyok, az együttesnek máig vezetői, saját bevallásuk szerint már diákéveikben alapítottak egy pár tiszovirág életű együttest. Felnőttként, amikor Tillai már tanársegéd volt a Tanárképző ének tanszékén, folytatták ezt a „nemes mániát". Húsz barátot, köztük néhány tanítványt — akik korban szinte megegyeztek tanársegédjükkel - szerveztek meg egy akkor szokatlan cél érdekében: csináljanak kamarakórust, amely majd reneszánsz és modern műveket fog énekelni. Miért volt szokatlan cél ez akkoriban? Mert Magyar- országon kamarakórusok nem léteztek, az ötvenes évekre a nagy énekkarok, munkáskórusok, divatja volt a jellemző. Igaz, Tillaiék nagyjából egyidőben mások is megérezték a „kor szelét”, alakult még egy-két kamorakórus, amelyekből ilyen hosszú életet nem sok ért meg. Hogy igazuk volt, azt nemcsak saját pályafutásuk sikerei igazolják, hanem az a tény is, hogy ma Magyarországon száznál több kitűnő kamaraikórus él és dolgozik, s Pécsett, a másfél évtizede elkezdett kamarcíkórus-fesztivál nemcsak, hogy ma is létezik, hanem az elképzelések szerint hamarosan nemzetközivé szélesül. Döntő volt a kamarakórus életében az a pillanat, amikor a Nevelőik Háza befogadta őket, s élén akkori igazgatójával, Mohos Antallal, magáévá tette a kórus célkitűzéseit. Mik voltak ezek? A reneszánsz és korabarokk, tehát a 16. és 17. század zeneirodalmának fölfedezése, műsorra tűzése és a modern műveknek, azoknak, amelyek nehézségüknél fogva a nagykórusok számára megközelít- hetetlenek, rendszeres műsoron tartása. Első céljuk igazát azóta a zenetörténeti kutatások is nagymértékben igazolták, remekművek egész sora került elő az ismeretlenségből. Ma a Nevelők Háza Kamarakórusa többszörösen Kiváló Együttes, az ún. kiemelt hangversenykórus kategóriába tartozik, rendre kapja a fesztiválok díjait, az írországi Cork-ban nagydíjat, a franciaországi Tours-ban első és még három más díjat kapott, megjárta Finnországot, Olaszországot, Ausztriát is - nem is egyszer -, Angliát, Hollandiát, Bulgáriát, NDK-t, Jugoszláviát. Közben persze meg is ifjodott, hiszen az alapítótagok közül már csak kevesen énekelnek velük, például Surján Miklós, Szauer Dezső, Megyesi Katalin. Hetente kétszer, egy-egy alkalommal két és fél órát töltenek együtt, próbálnak, készülnek az előadásokra. A kórustagok iránt természetes követelmény, hogy bizonyos zenei műveltséggel rendelkezzenek, hogy kottát tudjanak olvasni. Az az eszmei lista, amin az előadható s előadni kívánt művek szerepelnek, rendre fogyatkozik, de ugyanakkor nő is, hiszen mindig új és új kottákat sikerül beszerezni, lemásoltatni. S vannak aztán olyan művek, amelyek különösen a kórus szívéhez nőttek, amelyeket fölújítanak, műsoron tartanak. Jövő évben a kórus életében jelentős állomás lesz, hogy elkészül az első nagylemezük. Eddig vezetett tehát az út azoktól a kezdeti, gyertyafényes, szegényes időktől, amikor még csak egy tőkéje volt a kórusnak: a lelkesedés. Pusztán az eredmények felsorolása kitett volna két oldalt. De nem ez a fontos most sem, amikora jubileum okán egy pillanatra megállnak ünnepelni. Jó dolog, hogy megértek húsz esztendőt, de miért ne gondolhatnának inkább arra: megérhetnek nyolcvanat, százat is. Feladat lesz bőven. H. E.
