Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-26 / 326. szám
978. NOVEMBER 26. ÉVFORDULÓ DN HÉTVÉGE 7. 1944. nouember—1978. november Milyen volt Pécs 1944 őszén, hová jutottunk 34 év alatt, milyennek látjuk ma a várost, mit tehetne Pécs társadalma a városért, milyennek szeretnénk látni a következő évtizedekben? — Ezek a kérdések fogalmazódtak meg, amikor leültünk Dénesi Ödön Ybl-díjas építésszel, Fürj Zoltán állami díjas brigádvezetővel (Pécsi Hőerőmű, Kandó Kálmán szocialista brigád), Kárpáti Ferenc ny. üzemvezetővel, 28 éve aktív tanácstaggal, Lőrincz József iskolaigazgatóval (Ziper- novszky Károly Gépipari Szakközépiskola) és Vla- dár Ferenc aknakarbantartó brigádvezetővel, (Mecseki Ércbányászati' Vállalat II. bányaüzem, Komarov szocialista brigád) beszélgetni szabadságunk 34 esztendejéről. Kárpái Ferenc: — A régi erőműben voltam esztergályos . . . November 28- án jött egy német csoport kábelekkel, robbantó-szerkezetek- kel, hogy az erőművet előkészítsék a robbantásra. Valahogy sikerült lebeszélni őket, máig sem értem, hogyan. Talán mert közel voltak már a szovjetek? Este fél 6 körül aztán ott voltak a szovjet csapatok. Én még akkor beütöttem az esztergába pontozóval: 1944. november28. — De hiszen mi 29-ét mondjuk a város felszabadulása napjának. Kárpáti Ferenc: — Ez így igaz, Csakhogy az ■ újhegyi szőlőhegy, a telep, az erőmű és gyórváros már 28-án szabad volt. — És Fürj elvtárs? Gondolom, akkoriban még gyerek volt. Fürj Zoltán: — Igen, gyerekfejjel éltem át azokat a napokat, én pécsi tűké vagyok. Bennem az akkori élmények csak mint pillanatnyi, visszatérő képek jelentkeznek: katonák, harckocsik, nagy zaj... — Mennyi idős volt? Fürj Zoltán: — Hatéves voltam. Az elsőt kezdtem, de az egész olyan furcsán indult: bezárt az iskola, kórház lett, sebesült katonák, töltötték meg. Az akkori eseményekről ma már tudom, milyen borzasztó a háború, mit jelent az embereknek, mit jelent egy város életében és mennyi olyan jóvá nem tehető dolgot von maga után, amit csak évek kemény munkájával lehet korrigálni. A város fejlődése és az én felnőtté válásom együtt haladt. Ifjúkorom élményekben gazdag volt, s ma is örömmel tölt el, hogy olyan környezet• ben és körülmények között nőhettem fel, ami egész életemet meghatározta. 1956-ban lettem nagyüzemi munkás, 1960-ban kerültem a nagyerőműhöz, s lettem a Kandó-brigád egyik alapító tagja, üzemi és társadalmi munkák, eredmények és kudarcok jellemezték ezt a iS évet, meg az elismerések, melyeknek koronáját az idei Állami Díj jelentette. Legkedvesebbek pedig a gyermekektől, az értük végzett társadalmi munkáért kapott elismerések. — Egy fiatalember életútját hallhattuk. És a város életútja? Kárpáti Ferenc: — Nagyon nehéz felmérni ezt az utat. Más lett a város képe, mások az emberek. Régen egyetlen fontos dolog volt az életben, hogy munkája legyen az embernek. Ma tudunk egymással is törődni. Az emberek egymás iránti megbecsülése élő dolog. Hogy honnan jöttünk, hová jutottunk? — erre egy pélA város megfogja, aki itt letelepszik ... dót mondanék. Én hajdan Felső-Bánomban laktam, a Sopi- anában voltam esztergályos-ta- nonc. Gyalog kellett bejönni, munka után meg hazamenni, mert- semmiféle autóbusz, vagy ehhez hasonló, de még rendes út sem volt. — Mennyi ideig tartott az út? Kárpáti Ferenc:- Egy és negyed órát, jól kilépve . .. Aztán nézzünk csak körül: szinte új város az, amiben élünk. Alig negyed százada például még Uránváros sem volt.- Akkor kérdezzük meg most Uránváros „értelmi szerzőjét", mit tud mondani erről a városrészről, a városról? Dénesi Ödön: — Pécs felszabadulása idején negyedéves építészhallgató voltam Pesten, s egy Németországba történő kitelepítés előtt álltam. Pécs helyzetével és viszonyaival egy évtizeddel később kezdtem ismerkedni, amikor a VÁTI-ban bizonyos pécsi témák tervezését bízták rám. Előbb a déli városrész volt, majd 1955 őszétől az Uránváros. A feladatom az volt, hogy először mintegy 650 lakást helyezzek el a polgári reptér helyén, de gondoljak az esetleges fejlesztés lehetőségére is, bár ennek a nagyságrendjét nem tudták meghatározni. S hogy milyen célból épül? — Erről akkoriban még nem beszéltünk. A NIM illetékes előadója például többször is figyelmeztetett, hogy szigorúan csak bauxit-lakótelepről lehet bészél- ni. Pedig amikor az építkezés megindult, az első lakásokhoz közlekedő autóbuszokra már fel volt írva: Uránváros. Ennek ellenére 1959-ig — a beruházási program jóváhagyásáig — bauxit-lakótelepről beszéltünk. Azután jött az, hogy a téma már nyílt természetességgel uránércbányószattá vált, s nem titkoltuk, hanem örültünk neki, hogy Pécs ilyen természeti kincsben gazdag. Hiszen a szén mellett ez lett a második óriási lendítő erő, ami nélkül a mai 35 ezer lakosú Uránváros nem léteznék és nehezen lenne elképzelhető az a nagyléptékű fejlődés, amit a Szigeti városrész és újabban Lvov- Kertváros is tanúsít. — Vladár elvtárs Uránváros születése idején Pécsett volt-e? Vladár Ferenc: — Én is pesti vagyok. Pécsre úgy kerültem, hogy a szénbányához jöttem dolgozni. Onnan jöttem át az uránbányához. — Ez mikor volt? Vladár Ferenc: — 1958-ban. Nekem nagyon tetszik Pécs és nem cserélném el ma már Pesttel, mert nagyon jól érzem magam itt. Amióta itt vagyok, látom a város rohamos fejlődését és ebből úgy érzem, jó kezekben van Pécs, vezetőinek pedig egyáltalán nincs szégyellnivalójuk más városokkal szemben. Hanem a város szépítése . . . Vaazzal, hogy Pécs ne csak a szép oldalát mutassa. Az viszont az itt élő minden társadalmi rétegtől függ, hogy milyenné tudjuk alakítani a várost. A probléma ott van, hogy a társadalmi munkák felmérése nem felel meg a kívánalmaknak. Köny- nyű társadalmi munkát szervezni egy parképítésre, de nehéz ott, ahol minden tekintetben maradandót kell alkotni. Amikor a társadalmi munka egy bizonyos technikai vagy elvárási szintet vet fel, abban a pillanatban már jelentkeznek olyan problémák és nehézségek, amiken egy brigád vagy közösség a saját hatáskörén belül nem tud úrrá lenni, főleg a szervezés gondjai miatt. Bonyolultabb dolgokat pedig társadalmi munka szinten csak nagyon magas szellemiséggel lehet megoldani. — Fürj elvtárs azzal kezdte, hogyőtüke pécsi. Ha ezt a kis ■ . . , i , . . kört nézzük, többen vagyunk ahogy szorosabb kapcsolatot .... .. . „ , „ a' . . . . r .... a nem-tukek, mint a tukek. tz kellene tartani a varos vezetoi_ nek az üzemek vezetőivel, mert Pécset tovább kellene szépítenünk, a szocialista brigádokban pedig nagyon sok erő rejlik még, amit fel kell szabadítani. Csak nálunk az üzemben legalább 50 szocialista brigád van, s ezeknek csak egy része az, ami a város szépítésében, fejlesztésében tevékenykedik. Én nem tudom, hány brigád van a városban, de bizonyos vagyok abban, hogy ha a mostaninál jobban mozgósítanánk, hát óriási eredményeket érhetnénk el. — Ügy véli, hogy talán nagyobb munkákra is vállalkoznának a szocialista brigádok? Vladár Ferenc:- Meg vagyok erről győződve.- Fürj elvtársnak mi a véleménye? Fürj Zoltán:. — Erre egyértelműen csak azok jelenlétében lehetne válaszolni, akik a társadalmi munkát igénylik és erre a város képének alakításában szükségük lenne. A város fejlődése sok lehet ma q helyzet a városban is. Dénesi Ödön: — Szabad nekem, mint nem-tükének, hozzászólnom?... Egy bizonyos fajta lokálpatriotizmust, városszeretetet sejtek a fogalom mögött. De ez ma már nemcsak az „ősi” pécsiek' sajátja. Ennek a városnak valami olyan asszimiláló hatása és ereje van, hogy bárki, aki idekerül Pécsre, az rövid egykét év alatt tulajdonképpen tűkének érzi magát és mint lokálpatrióta küzd a szebbért, a jobbért, bármilyen munkaterületen is van. Az előbb hallottuk, hogy Vladár elvtárs ma már nem menne vissza szívesen Pestre, annyira megszerette Pécset. Én is több mint két évtizedes pesti élet után kerültem 1958-ban Pécsre és semmi pénzért nem tudnám itthagyni ma már. Egy ilyen városban, mint Pécs, minden ember, minden réteg megtalálja a magának való legszebbet, legjobbat. Lőrincz József: Tüke?... Hol vagyunk olyant hozott, ami együtt jár már attól, hogy a fogalomnak a szőlőtulajdon legyen a velejárója? Az a fontos, hogy érzelmileg- magáénak vallja az itt született vagy ideköltözött pécsi a várost. Különben is, az utóbbiak gyermekeit már minden szál ehhez a városhoz köti, a nyiladozó értelem első emlékei, az iskola, a serdülőkor élményei... Ezek a gyerekek már tősgyökeres pécsiek. — ön a 34 évet nyilván az iskolákon keresztül látja ... Lőrincz József: — Valóban. Pécs régen is iskolaváros volt, bár egészen más profilú. A szerzetesi iskolák és a humán jelleg volt a meghatározó. Az első, legdöntőbb fordulat 1948-ban volt, akkor államosították az iskolákat: a következő az 50- es évek elején volt, amikora társadalmi igények hatására a természettudományos oktatás hozott minőségi és mennyiségi változást Pécs iskolai szerkezetében. A város ipari fejlődését a mi iskolánkon keresztül is le lehet mérni. 1948 előtt nagyon nehéz volt itthon elhelyezkedni a gépiparistáknak. Azóta sok kapu megnyílt előttük, s ma már annyi a munkalehetőségük, hogy évről évre közelharcot kell vívni, hogy vidékre is menjenek. Ezért tendenciózusan nemcsak pécsieket veszünk fel. De a város szívó hatása, az előbb is hallott asszimiláló ereje nagyon nagy, az itt eltöltött diákévek nagyon fogják a fiatalokat, s a vidékiek is pécsiek akarnak lenni. — Az iskolaváros, Pécs ezenkívül egy országrész kulturális központja. Dénesi Ödön: — Ma már valóban az. Színház és opera, európai hírű balett, Bóbita és más művészegyüttesek, pezsgő irodalmi és művészeti élet, rangos múzeumi gyűjtemények, egyetemek és főiskolák, jelentékeny tudományos élet — és mindez a magyar kulturális élet szerves, nagyon tiszteletreméltó része. És most megint hallatni készül magáról Pécs: talán mi valósítjuk meg az első olyan nevelési központot, ahol a bölcsődétől a középiskoláig minden együtt lesz, s ami bizonyos mértékig a lakosság közművelődési céljait is szolgálja majd. Lőrincz József: — Nagyon kíváncsian várom ennek a nevelési központnak az életrekelését. Pedagógusként úgy vélem, hogy ez már a jövő század iskolája akar lenni. — Egy provokáló kérdést: mindennel elégedettek? Kárpáti Ferenc: — Tulajdonképpen igen. Új városrészek, utak, gyárak épülnek ... A minap például az új kenyérgyárban jártunk a Hazafias Népfronttal. Hát az valami csodálatos, hogy szinte emberi kéz érintése nélkül készül ott a kenyér. Igazán csak felsőfokban lehet Pécs fejlődéséről beszélni, s elismeréssel illetni a megye és a város vezetőit, akik nagyon sokat tesznek ezért a városért. Én csak egyet hiányolok: hogy a város szívében nincs különös tevékenység. Most már lassan el kellene jutnunk oda. hogy a város belső képét is rendbehozzuk. Aztán itt van az étkeztetés. Egyszer néme£ ék kérdezték tőlem az utcán, ol lehet itt jót enni. Mondtam, nem tudom. Mert valóban nem tudtam. És akkor a hátam mögött mondták — hallottam —, hogy szamár vagyok, itt élek és még eny- nyit sem tudok. Legközelebb azt mondtam, én is külföldi vagyok... Jó, tudóim, most már egy icipicit jobb a helyzet és a következő években még jobb lesz, de azért nem lett volna szabad odáig hagyni a dolgokat, hogy egy pé- *csi ne tudjon jó, gyors és olcsó étkezési helyet ajánlani egy idegennek. Lőrincz József: — Az iskolánk előtt valaha — mondjuk 30 esztendeje — fél év alatt nem ment el any- nyi autó, mint most egyetlen nap alatt. Úgy is mondhatnám, hogy városunk képe döntő módon megváltozott a technika mindenhatósága jegyében. Ezért személy szerint nagyon féltem Pécset a közlekedés . buktatói miatt. Dénesi Ödön: — Aztán, sajnos, szemetes, piszkos is a városunk. És ez kötődik bizonyos társadalmi tudatformáláshoz. Olyan tudatformálásra lenne szükség már az első általánostól — sőt, talán az óvodától — kezdve, amely lehetővé tenné azt, hogy senki ne sértődjék meg, ha valaki utána szól, hogy kérem szépen, ön valamit véletlenül leejtett... Persze, legyen hely, ahová a szemetet dobhatjuk. Nem úgy, mint az új Szliven étterem és ÁBC-áruház épületénél, ahol érdekes módon, egyetlen szeméttartó nincs. Meg is van az eredménye. Vladár Ferenc: — Én azért megvédeném a pécsieket a magam tapasztalata alapján. Az uránvárosi végállomásról járok a munkahelyemre. Hát meg kell nézni, kérem... A városi autóbuszoknál viszonylag tisztaság van, a távolságiaknál viszont szavakkal' ki nem fejezhetők az állapotok. De hasonló a főpályaudvar és az „autóbusz-pálya udvar" környéke is. Nem hiszem, hogy akik itt gátlástalanul szemetelnek, otthon is ezt csinálnák. Dénesi Ödön: — Kétségtelenül, sok olyan dolog van, ami megoldható lenne, ha jobban odafigyelnénk. Egy külföldi, vagy egy hazai turistában, de önmagunkban is a városról alkotott kép a jövés-menés során a tudatban lerakodott kis mozaikképekből áll össze és a sok szépből — mert összességében valóban csodálatos a mi Pécsünknél a táj és a város harmonikus kapcsolata — a bosz- szantó apróságok sokat levonnak. Fürj Zoltán: — És talán az új városrészekben hiányoznak azok a pontok, amikre fel kell figyelni az idegennek is, amik visszahozzák oda az embert. Dénesi Ödön: — Pedig bennünket, akika mai Pécs építésére vállalkoztunk, a város és a táj egysége szinte kötelezett arra, hogy az évszázadokon át kialakult pécsi atmoszférából minél többet átmentsünk az új városrészekbe. Úgy érzem, hogy Uránváros főtere, ahol nyaranta reggeltől estig óriási a nyüzsgés, a zsibongás, mint egy itáliai városban, egyenrangú a Széchenyi térrel, vagy a dómtérrel. Az új városrészek ilyen helyein terem- . tődnek meg az embereket ösz- szehozó, soka; hiányolt fórumok. Hársfai István
