Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-21 / 321. szám
1978. november 21., kedd Dunántúlt napló 11 Jakab-hegy Méltóságteljes tömege nyugodtan zárja le a Mecsek vonulatát, lejtője meredeken zuhan alá, a hegység szinte átmenet nélkül vált át az alföl- dies síkságba. Mindig lenyűgözően hatott rám, s hosszú ideig az elérhetetlenség érzetét keltette bennem. Aztán megtört a varázs, több kisebb kirándulás alkalmával futó ismeretséget kötöttünk. A 78-as nyár ajándéka volt az a meleg, szeptembervégi nap, amikor egy hosszú túra keretében Papp Kálmán természetvédelmi felügyelő társaságában közelebbi barátságot kötöttem a Jaka.bheggyel. Az apropót az adta ehhez, hogy a közelmúltban fogalmazták meg a természetvédelmi területté nyilvánításra vonatkozó javaslatot. A védettség kimondása most az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalra vár. A védelem tájképi, földtörténeti és kultúrtörténeti szempontból indokolt. Ez lesz Baranyában a nyolcadik. Perje zizeg a lábam alatt, amint a cserkúti dombokon a mélyvörös színű sziklák felé kaptatok. Kísérőm magyarázza, hogy ezek a jakabhegyi babás szerkövek innenső kibúvásai. Réges-régen képződött a roppant durva szemcséjű betonhoz hasonlító főkonglomerátum, amelyben a néha gyermekfej nagyságú kavicsokat kovós kötőanyag cementálta időtállóbbó a vörös jakabhegyi homokkőnél. A szerkövek jól láthatók innen, s szinte elképzelhetetlen, hogy a kettő ugyanannak a része. Egy földtani szelvény győz meg: geológusok rekonstrukciója szerint a 10-15 méter vastag üledék felboltozódott, majd külső erők hatására a középső rész lepusztult, melynek helyén ma a cserkúti medence van, két oldalán a főkonglomerátum kibúvásaival. A cserkúti dombokon mintegy 20 hektáron találhatók meq ezek a sziklák, a terület emiatt — kifejezetten földtörténeti okokból — védelmet érdemel, az említett javaslat ezt is magában foglalja. A Jakabhegy fennsíkját a Remeterét felől közelítjük meg. A kék jelzésen kellene menni, de az út mentén talált első jel után a leg közelebbi re hosszas keresgélés után az erdő mélyén bukkanunk rá. Innen aztán a jelzések vezetnek fel a tetőre, a földvár egyik újkeletű bejáratához. Az óriási földgyűrű történelmünk vaskorában keletkezett. A sánc tövében mindig ugyanaz fog el, mint bárki mást az emberi kultúra hajnalán emelt óriási építmények — a Stonehenge, a piramisok, a hús- vétszigeti szobrok stb, — láttán. Hányán végezték, milyen eszközökkel és mennyi ideig ezt az irdatlan földmunkát, ami még c mi korszerű eszközeinkkel sem lenne egyszerű vállalkozás. Aztán körbejárva a sáncot, feltűnik: igen körültekintők voltak az építők. A lankás, nehezen védhető helyeken magasabb a sánc, a meredek és megközelíthetetlen hegyoldal felett szinte csak jelképes. A földváron belüli óriási térség a sáncépítés korától napjainkig szinte mindig lakott volt. A középkorban Bertalan pécsi püspök alapított itt kolostort, a török hódoltság után remeteház volt itt, melynek lakói időnként igencsak világi örömöknek hódoltak, az újabb pálos-kolostor a felszabadulás után fejezte be pályafutását. A fennsík következő lakói katonák voltak, akik a vaskori elődökéhez hasonló munkába fogtak, s egy mesterséges dombot emeltek. Vajon a kései kor régésze mit állapít meg erről a dombról? ... Megpihentünk a tető tágas tisztásán a régészek faházának tornácán. A mi szűkebb világunk tetején érzem magam: kelet felé hegyek, hegyek egymás után, s amott távol Komló házsorai fehérlenek, a mesterséges dombról meg Pécset lehet megpillantani. Előttünk sással benőtt mélyedés, a Kolostortó, aminek a vizét a hegytető szolgáltatta. Az ún. cigóny- kút ma is bőségesen ad vizet, amiből nem ajánlatos Inni: az évszázados emberi szennyezés úgy megfertőzte a talajt, hogy a magas nitráttartalom miatt a víz alkalmatlan a fogyasztásra. Valamelyik MÉV-üzemből lehetne vezetéken idehozni a vizet — hatalmas költségért. A romokat végre kerítés övezi. A szöges drótnak többnyire nem örül az ember, itt ennek - igen. A háromnegyed évezredet megért romokat védi a vandál kezektől. Nyugat felé hagyjuk el a földvárat, az út észak felé kanyarodik, s nem kell sokat menni, hogy észrevegyük: kisebb nagyobb dombocskákkal van tele az erdő. A földvár-építők temetkezési helyén vagyunk. Több száz halomsír — tumulus — van itt, melyeknek feltárása szisztematikusan folyik évek óta, s óriási kultúrtörténeti értékek kerültek be már eddig is innen a Janus Pannonius Múzeumba. Sokat segítenek e sírok annak a kornak a megismerésében, amikor az időszámításunkat megelőző évszázadokban — Róma alapítása idején is — az illyr-pannon nép élt itt, majd a kelták... Virágzó település volt itt mindaddig, míg meg nem jelentek e tájon is a hódító rómaiak, hogy a hegy lábánál felépítsék városukat, melynek a Sopianae nevet adták. A felnyitott halomsírok előtt most eltűnődhetünk e hajdani koron. Közülük néhányat már rekonstruáltak a régészek: kőkör, középen kőhalom — a temetkezési szokás az volt, hogy a halotti máglya maradványai fölé kőből, vagy gerendákból emelt sírkamrába helyezték a hamvakat tartalmazó urnát, az áldozati edényeket, a kort beszédesen jellemző eszközöket. A sánc mellett rövid ösvény visz a Remetebarlanghoz és a Zsongorkőhöz. Ez a Jakabhegy oldalának leglátogatottabb pontja, ahonnan mellbevógóan tárul elénk a végtelen síkság. Mintha repülőgépről néznénk, úgy látjuk magunk alatt Szállást és Cserkútat, a bánya meddőhányóit, távolabb a halastavakat, tiszta időben a Dráván túli hegyeket... Ki tudja miért, a sok-sok érték közül egyedül a Zsongorkő kapott 1943-ban védelmet. Ismét a sáncnál vagyunk, majd nem túl messze onnan egy keskeny ösvényen indulunk a babás szerkövek felé. A meredek oldalon lefelé vezető út gazdag meglepetésekben. Az ösvény legnehezebb szakasza után kis platóra érünk, ami fölé meredek sziklafal magasodik. Egy kis táblán olvasom: Sasfészek. Fentebb egy keresztet vésett valaki a homokkőbe, lent pedig nevek és évszámok. Nem a kirándulók szokványosfirkálása, hanem egykori kőfaragók, kőbónyászok kézjegye. Szépen metszett betűk, évszámok. 1902-ben itt még fejtették azt a vörös homokkövet, amivel Pécs-szerte oly sokfelé találkozhatunk. Tervezik, hogy a bemutathatósáq érdekében kiritkítják az idesűrűsödött növényzetet. Néhány tucat méter után kőfolyáson haladunk át. Az iménti sasfészekhez hasonló szírt valamikor felaprózódott, s kisebb- nagyobb darabokban széles folyamként zúdult alá a meredek hegyoldalon, majd megmerevedett. Csodálattal tölt el a látvány, pediq akkor még nem tudom, mi vár rám. „Itt most lemegyünk" - hallom és máris megpillantom az első szeszélyesen formált követ. Egy nagyobb sziklát kell kikerülni és ott vagyunk, rajta állunk a főkonglomerátumon. Megint a feneketlen mélység fölött „lebegünk”, a szikla, amelyen állunk, nem is tudom, milyen alakú: távolabb kővémeredt óriások ágaskodnak ki az oldalban megkapaszkodott tölgyek közül. A széltől szeszélyesre fútt kövek köré a néphit kerek történetet formált a két szembejövő, egymás elől kitérni nem akaró, ezért inkább kővé váló nószmenetről. A józan ész ágál a monda ellen (nászmenet a keskeny és meredek ösvényen?), a kövek látványa azonban valósnak fogadtatja el a regét, A szerkövekről egyre sűrűbben tekintgetek az imént kikerült hatalmas szikla felé. Ebben a környezetben annyira egyéni, hogy egy különleges emlékmű benyomását kelti. Valóban az, Földünk történetének egyik maradandó emlékműve. Kérem az olvasót, vegye alaposan szemügyre a képen ezt a sziklát, amely ki tudja, hány évezred alatt keletkezett, amikor az e tájon hullámzó tenger lassan visszavonult. A keresztrétegzettségből jól nyomonkövethető, hogyan változott a fokozatosan emelkedő tengerfenék helyzete. Nehéz betelni a látvánnyal, de hót indulni kell visszafelé. Átkapaszkodunk ismét a kőfolyáson, elhaladunk a sasfészek előtt, fellihegünk a meredek ösvényen és megkönnyebbülten lépünk be a sánc mögé. Az út most a túloldalon előbb egy alacsonyabb sáncon át vezet — a „fellegvárban” vagyunk, amely a Jakabhegy 602 méter magas csúcsát övezi. Ide vonultak vissza támadás esetén a földvár lakói, vagy itt éltek az előkelők?... Aztán a nagy sánc, talán a legmagasabb része az egésznek, és máris kívül vagyunk. Az út egyenesen az Égervölgybe vezet. Mint említettem, ezen a területen egyedül a Zsongorkő élvezett védelmet (miért csak az?), meg egy, utóbb a vénsé- ge miatt mégis kivágott szelídgesztenye. Az 1943-ban kelt királyi erdőtanácsosi határozat idején nem tudták volna, milyen értékeket rejt még ez a hegy? Vagy más volt a szemlélet? A földvár mindmáig két kézben van: pontosan kettészeli Pécs és Kővágószöllős köz- igazgatási határa. Az országos védetté nyilvánítás remélhetőleg mindent rendez a hazánk területén található legnagyobb vaskori földvár körül. 223,4 hektárnyi területről van szó, amelyből 20 hektár a cserkút) dombokon van. A védettséget kezdeményező szervek — a Mecsek-vidéki Intéző Bizottság, a Magyar Hidrológiai Társaság és a Magyarhoni Földtani Társulat — 1976- ban tették meg javaslatukat a Baranya megyei Tanácsnak, amely azzal egyet is értett. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elődje, az Országos Természetvédelmi Hivatal extenzív fejlesztési tervében 1978-ra irányozta elő a Jakabhegy védetté nyilvánítását. Ennek most jött el az ideje. Az elfogadás előtt álló javaslatban megfogalmazták: meg kell őrizni a táj jellegzetes arculatát, védelemben kell részesíteni az egyedülálló földtani képződményeket, lehetővé kell tenni a felhagyott kőbánya bemutathatóságát, de legfőképpen a kultúrtörténeti értékek - földvár, halomsírok, középkori kolostor — megóvásáról kell gondoskodni. Ezért aztán nem helyezhető el itt az együttest zavaró épület, nem engedélyezhető bányászat, az engedélyezett'gazdálkodás - elsősorban az erdőgazdálkodás — is csak a természetvédelem érdekeivel összhangban folytatható. Hársfai István Ez a szikla a Pannon tenger levonulásának a tanúja A babás szerkövek legismertebbje — ez a kövévált menyasszony? Három a feltárt halomsírok közül (A szerző felvételei) r&et* £ I« a legmagasabb a földvár sánca — jól szemlélteti a bevágot! utak egyike .:jC w 'KfiXaE^ ^ ■ A cserkúti dombon ez maradt meg a felboltozódott főkonglomerátumból
