Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-22 / 292. szám
1978. OKTÓBER 22. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Krúdy világa Krúdy Gyulának Gyula bátyám, a szivarod mögött láttam a pávafarkú ördögöt. A XX. századi magyar próza nagy lírai megújítója, Krúdy Gyula most száz éve született. De azóta is él és hódít, szinte testi valóságban is itt van köztünk, Szindbád nyugtalan alakjában, Rezeda Kázmér költői figurájában és abban a száz műben, amelyet életében könyvvé tett és abban az ugyancsak sok-sok kötetté tehető cikkben, tanulmányban, szépprózában, amelyet az utókor most próbál összegyűjteni és az olvasók asztalára tenni. Életrajzából emeljük ki: Nyíregyházán született 1878-ban. Korban és tájban közel esett Ady Endréhez (akinek pokoljáró éjszakáiról olyan szépen emlékezett meg). Előbb Nyíregyházán, Debrecenben, majd Nagyváradon (a Holnap városában), 1896 óta pedig Budapesten volt újságíró. Később írásaiból élt. Rengeteget dolgozott, sokszor azért is, hogy szórakozását megkeresse. Ötvenöt éves korában halt meg Budapesten. Az ő írásművészete elsősorban az író-olvasókat és a nagyon művelt olvasókat vonzotta. Az elbeszélés olyan magas iskolája ez, amelyet a megszokott mese és vaskos realitás híján az átlag olvasó nehezen fogad el. Pedig ez is valóság, csak rafinált művészettel feloldott már, költészetté emelkedett, ahogy a finom zamatú szőlő borrá változik, őrizve az ősi talajízt és a beleizzított napfényt, amely táplálta, nemesítette. Az 1960-as években egy Krú- dy-emlékezés számára Tóbiás Áron hatalmas monográfiát állított össze: Krúdy világa címen. Ebben a költői-írói seregszemlében verssel tisztelegtem Krúdy emlékének. Idézzük föl most ezeket a verssorokat, hiszen Krúdy az a bölcs és nagyszerű költő, aki nemcsak engem, nemzedékeket tanított és tanít az élet szeretetére, szépségére, a finom hangulatok megérzésére és befogadására. Épp este volt és folyt az oktatás, zenélt a szél és susogott a sás. Olyan az élet, mint a füst, enyész, legszebb öröm a néma szenvedés. Keleti álmok hercege lehetsz, ha úgy találod: mindez csak ketrec. Kilépsz magadból és a képzelet kék hintáján szállsz lét, nem-lét felett. Egy korty ital, egy álom többet ad, mint kövér erszény, lapos gondolat. Asszony, ábránd, dal, mind csak arra jó, hogy Indiába vigyen a hajó. így szól a démon, hold lengett a fán, a kép örökre szívembe talál. A szép pávafark eltűnt, mint a köd, csupán sötétlő árnya röpködött, mint kék havon az elhúzó madár, zengett az ék és azt zengette, kár. Kár ifjúság, dal, szerelem, borok, ha egyszer úgyis messze szádotok. Csupán az emlék, az szépít tovább, te hulló csillag, csalárd ifjúság. BARDOSI NÉMETH JÁNOS V ajon lehet a mai fiatalember oly boldog, mint mi voltunk hajdanán? — kérdik néha o jégszürke öregek, amikora maguk elsüllyedt, hajóronccsá lett élete mellett észreveszik az élet tengerén igyekvő, fuldokló ifjú sajkásokat.- Nem lehe; oly boldog a mai fiatalember, mint a régiek voltak — állapítja meg egyhangúlag az öregek gyülekezete. Pesten most nagyon sok az „öreg" ember; öregnek mondja magát már az is, aki csak a háború előtt (tíz éve) kezdte kenegetni a felső ajkát; majdnem mindenki tud visszaemlékezni, regélni, tűnődve merengeni hajdani szép napokon, könnyű életmódon, olcsó világon, e kupakon libegő lakáscédulákon, hitelben dolgozó szabókon, alázatos susztereken, csókkal fizetett mosónőkön, két- krajcáros zsemlyéken, ingyen könyveken, szép szeretőkön, gazdag barátokon, nyílt erszé- nyű mecénásokon ... a régi világ mindenféle furcsaságain, amelyeket a most következő ifjak többé már nem láthatnak. — Olykor, midőn magamhoz való, egyszerű polgárok társaságában pengetem az őszi estét, behunyom a szemem és a körülöttem hangzó beszédeken elgondolkozom: — így beszélhettek a Mária Terézia huszárjai, a napóleoni idők inzurgen- sei, a szabadsáaharc honvédéi, minden nagyidőket látott öregek a zöld fiataloknak, akik még csak most próbálkoznak a — Egy-kettő, bejön velem a városházára! — Miért mennék magával a városházára? — A tiszt úr személyesen akarja látni az engedélyét! Az ember bement a rendőrrel, de nem jött vissza, üresen maradt a tér sarkán elfoglalt kikiátó helye. A körmenet ezalatt már megkerülte azt a pontot, és zajgó tavaszi áradásként mára tér alsó oldalán haladt jó messzire. Hamarosan kijött a térre nyíló Fő utcából egy az előbbihez hasonlóan öltözött proletár, bal karján ugyanúgy fektetett újságokkal. Gondolta: „Valami baj történt az elvtársammal, odaállok a helyére.” Már hangzik is szava: „Itt a Munkás! Megjelent a munkás- mozgalom helyi hetilapja! Itt a Munkás, a Munkás!” A körmenet csak haladt, a tér alsó része már szabadon terjengett, és az ember a sarkon már a széles szabad levegőbe mondhatta bele: „Itt a Munkás első száma! Itt a Munkás!” Proletárok jöttek, előbb kevesen, aztán egyre többen, megvették az újságot, és mentek tovább. A rendőrtiszt arca megint eltűnt az ablakból, a rendőr megint kijött a városházáról, és elkezdte az újságos emberrel ugyanazt: — Van magának utcai árusítási engedélye? — Hogyne volna! világ ismeretével. Mindenféle történelemben az a legérdekesebb, amit az ember maga élt át. A világ központja mindig maga az ember, aki szemtanúja volt annak, hogy milyen olcsón, boldogan, urason lehetett lyal néztük az életet naphosz- szant lefoglalt kávéházi ablakunkból, hogy a kalapskatulyával járó kisleányok nyilván hercegeknek gondoltak bennünket. Ah, hányszor szenvelegtük a spleent, az életuntságot, a KRÚDY GYULA Kabátlalan királyfi élni Pesten. Sőt néha bizonyos előnyösségnek véljük ifjú társaink felett, hogy ettünk zónapörköltet a régi Belvárosban, jártunk nyolcforintos cipőben, kéthatosért küldtük a hordárt a bukétával, hétszámra kontóra éltünk, míg pénzecskénk valahonnan, valamerről megérkezett, az erős Bothmer báró volt a barátunk, Kosztka a szekun- dásunk. Carola az ideálunk, egy ezüstforintosért ebédeltünk a Kürtben és levett kalappal álltak sorfalat az uzsorások ügynökei, susogva jöttek a házasságközvetítők, szépleányok nézték ki a szemüket májusi fiakkerünk után, nyakkendőből csak a londoni volt nekünk való, parafa-talpat üttettünk a cipőnkre, amidőn beköszöntött az esős évszak, szabni talán csak egy-két szabó tudott Pesten kedvünkre és unott mosolyközönyt és megvetést az élet kínálkozó örömei előtt! Hányszor ásítottunk Tatjána levelén, hányszor kerestünk önző magányt, csalogatott szenvedélyeink elől, hányszor vetettük meg a két kézzel kínálkozó szerencsés alkalmakat, amely a régi Pesten szinte minden fiatalembernek a sarkába szegődött! Nem volt értéke szemünkben a vagyonnak, mert hiszen úgyis könnyen éltünk, lenéztük a zsugori takarékosokat, mert hisz az élet örökké egyhangú nyugodalmassággal terült el szemeink előtt, mint egy hullámtalan kék tó, nem igyekeztünk túlságosan az izzó ambíciókkal, koránkelő tolakodásokkal, emésztő előremene- tellel, mert időnk bőven volt e boldog években egy kis akarással mindent helyrepótolni, amit elmulasztottunk. A fiatal— Jöjjön velem a városházára! — Miért menjek a városházára? — A tiszt úr személyesen akarja látni az engedélyt! Csak kevés polgár járt a széles gyalogjárón, a paloták alján, mert nem lenni a körmenetben, tüntetésnek számított volna. Csak néhányon hallották a rendőr és az újságos vitáját, fejüket behúzva, gyorsan továbbmentek. Az újságos követte a rendőrt, bement a városházára, és nem jött onnan vissza. A tavasz nagy ünnepe még mindig beragyogta a várost, és az élet mindennapi realizmusa kezdett megint terjeszkedni a mindenségi fénylésben. A kikiáltó helyével szemben, a sarokpalota szögleténél, a gyógyszertár falának támaszkodva, magas, nyurga diák állt a körmenet egész ideje alatt. Nem tudta megérteni, miért viszi el a rendőr az első és a második újságost, miért mondja a rendőrtiszt botránynak azt, hogy nyugodt, szinte illedelmes hangon kínálgatják a maguk újságját, amire a városi hatóságtól van szabályszerű engedélyük. Úgy gondolta, amit a rendőrtiszt csinál, becstelenség. De honnan, honnan nem, már ott állt a sarkon egy ugyanolyan harmadik proletár, és ugyanúgy kezdte hirdetni az újságot: „Itt a Munkás! Megjelent a munkásmozgalom helyi hetilapjának első száma, a Munkás. Minden szombaton itt lesz a Munkás, a Munkás!" A diák állt, és nézte az árusító karjára fektetett újságon, az oldal egész székében nyomtatott szót: FÖLTÁMADÁS, de a szó fejjel lefelé függött a papíron. Az volt az érzése, hogy ez nem jól van így, hogy ezt a szót fejjel fölfelé kellene odamutatni az egész városnak. Izgatottan kotorászott zsebében, ujjai hegyével megolvasta kevés aprópénzét, odament az emberhez: — Kérek egy újságot! — Tessék. Az újságos megnézte a fiút, megkérdezte: — Maga mi fából van? — Én diák vagyok. — Ez szép, az ilyen fiataloké a jövő. A diák sietve zsebre.tette az újságot. Azt gondolta: „Csak nem csapnak ki ezért az iskolából? Éppen érettségi előtt állok! Futok haza, otthon elolvasok mindent." De nem futott mégsem, mert a városházáról kijött négy emberével a rendőrtiszt, és megrendezte a botrányt, mely ellen eddig ő maga tiltakozott. Egyenruhájának aranyként csillogó gombjaival a szürke újságos elé állt: — Bejön velem a városházára! — Miért akarnak bevinni? — Mert botrányt okoztak itt. — Hol itt a botrány? ember élete csöndes, nyugodalmas megfigyelgetés, olvasmányokban való halk fürdőzés, lassú, közönyös elgondolkozga- tás is lehetett ebben az időben, mert mindenki biztosan kapott valahol ebédet, amikor a múzeumi könyvtárat bezárta Sziny- nyei, mindenkinek volt vacsorája, midőn levett kalappal, áhítatos lélekkel, esetleg meg- szerelmesedett szívvel hazatért a városba az ábrándos hidakon át a budai hegyek csendjéből, senki sem volt hontalan azért, mert naphosszant nézegette mily szemérmetesen emelik a bokájukig szoknyájukat az úri hölgyek a csepergő esőben. — Vajon lehet-e a mai fiatalság oly boldog, mint mi voltunk? — kérdik manapság a korai vének, akiknek öregsége csak egy arasznyi terjedelmű, amely a régi Magyarországot a maitól elválasztja. És mi elhisszük nekik, hogy a mai fiatalság többé már nem láthatja azt, amit a mai öregek láttak. De lehetséges, hogy még nagyobb csodák, mai fantáziával elképzelhetetlen örömök, gyönyörű, nem álmodott meglepetések várnak éppen erre az örömtelen ifjúságra azon a világon, amelyből az öregek mindent befejezettnek vélvén bús- komolyan eltávoznak. Igaz, hogy egyelőre nincsen kabátja sok ifjúnak, bár itt van a tél. De kabát nélkül is királyfiai ők a jövendőnek. MAGYARORSZÁG, 1922. nov. 5. — Fogjátok meg! — parancsolta a tiszt. Emberei meg is fogták. A proletár nem hagyta magát, ütött, rúgott, de azok négyen megkapták, a levegőbe emelték, elkezdték vinni. Sokadalom állt már a jelenet körül, volt, aki azt mondta: — Gyalázat! Mire a rendőrtiszt: — A botrány az botrány, és büntetendő I A négy rendőr csak vitte a levegőbe emelt, kezénél, lábánál tartott embert. Az még onnan fölülről is kiáltozott: — Tiltakozom! Tiltakozom... a városi tanács... a polgár- mester aláírása ... majd meglátják ... a polgármester. De a rendőrök csakhamar eltűntek vele a városháza nagy kapuja mögött. A diákot egészen földúlta, amit látott. Rohant haza, elolvasta, ami a vastag betűkkel nyomtatott nagy cím alatt állt. Egy szocialista azt írta ott, hogy az ember fiának csakugyan van föltámadása, ennek útja az osztályharc. Az ember fia az osztálytársadalomban nagyon is rászorul a megváltásra, de csak maga válthatja meg önmagát. A diáknak merőben új valami volt ez, mintha kaput törtek volna gondolkodásába! Sohasem felejtette el, amit akkor olvasott. Tavaszi fakadáskor, húsvét szombatján történt, 1898-at írtak. „Tántoríthatatlan tisztaságú művész” De jó érzés megemlékezhetni édesapám centenáriumáról! Látom magam előtt, amint íróasztalánál görnyed. Mellette füstölög cigarettája. A kora hajnal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig, szinte megszakítás nélkül írt, míg el nem végezte napi penzumát, 16 oldalt. (Diósgyőri árkusokra, lila tintával, hegyes tollal, gyöngybetűkkel.) Az íróbütyök már régen megjelölte szép kezét, mert írógép, diktálás, magnetofon nem könnyíthette munkáját. Egyforma szorgalommal, rendszeresen és szenvedélyesen rótta sorait. írásaiban szívesen idézte szüleit, nagyszüleit, különösen nagyatyját, az 1848—49-es honvédtisztet, kedves tájait, a Nyírséget, Szepességet, a Balatont, a fővárost, s néhány magyar kisvárost. A külhoniak közül Bécset, ahol többször járt. Utazgatni, anyagiak hiányában nem volt módja. Szívesen foglalkozott a magyar irodalom kincseivel, képviselőivel. Csak a tisztességeseket, emberségeseket, tehetségeseket becsülte. Az Ady Endre éjszakáiban olvashatjuk: „Mert jegyezd meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni. Ez a legfer- telmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra, a zsidók vacsorái felett viccelődik keresztény társaságokban, míg a zsidók között a keresztények butaságait gúnyolja ... Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen.” Ha nem írt, olvasott. Már diákkorában elolvasta a hozzáférhető, legfontosabbakat. Élete utolsó éveiben, az óbudai fővárosi könyvtár olvasófüzetének tanúsága szerint az alábbi szerzőket kölcsönözte: Heine, Rilke, E. T. A., Hoffmann, T. Mann, Csehov, Chamisso, Poe, Galsworthy, Balzac, Turgenyev, Maupassant, Scott, Goethe, Kipling, és Vas Gereben. — Igen szerette a magyar irodalom nagyjait és Puskint. Az Anyegin éveken át az éjjeli- szekrényén feküdt, hogy mindig kéznél legyen. Lakásunk, környezetünk, ruházatunk szegényes volt. Apám, igen pedáns, tiszta, ruháira vigyázott. (Otthon elnyűtt holmikban írt.) S bár csak néhány holmija volt, mindig elegánsnak hatott. Kalapot csak puhát viselt, s azt ^szerette „betyá- rosan” félrecsapni. Gombos cipőit könnyű járása miatt szinte sohasem kellett talpaltatni. Ernyőt soha, de botot (vastag bambuszból) mindig hordott”. Ékszere nem volt, díszes inggombjai, nyakkendőtűi már régen hűtlenül elhagyták. Csupán egy ezüstbefoglalt farkasfogat viselt kalapján. Kevésbeszédű, hallgatag volt, magáról szinte sohasem szólt. Rajongói állították, hogy „Gyula bácsi mindent tud.” Valóban jól ismerte korának — de az előzőeknek is — jelentős személyeit, eseményeit, problémáit Ehhez járultak még ismerőseinek elbeszélései (mindent szívesen meghallgatott, ami érdekelte), s kiterjedt levelezése, kutatásai, ragyogó megfigyelőképessége. Valaki azt írta róla, hogy kevés olyan írónk volt, akit annyira érdekeltek a magyar vidék szokásai, életmódja s embereinek köznapjai. Hozzáteszem: és a magyar ételek, ízek, a vendéglátás minden csínyja-bínyja. Több kötetet tennének ki azok az írásai, amelyek ezekkel foglalkoznak. Mesterfokon értett a főzéshez, de maga nem volt nagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeskedett, szenvedett. Ifjúkorában hatalmas testi erejéről ismerték, de ő senkit sem bántott, csak akkor ütött ha belekötöttek, vagy ha másokat kellett megvédenie. Ezekben az években nagy szívtipró hírében állott. Sok-sok nőismerőse közül a legfontosabbakat, legemlékezetesebbeket írásaiban megörökítette. Én is ismertem a Rezeda Kázmér szép élete Késő Fániját, a Hét bagoly Leonóráját. Jelentős volt életében az Asszonyságok dija Jeliája és a sok helyen szereplő Pilisy Róza. Legkedvesebb leányalakjai édesanyámról, Zsuzsiról mintázódtak. ö Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldáskája, a Rezeda Kázmér Tinije, az Asszonyságok dija Natáliája, a Bukfenc Gyöngyvirágja és a Boldogult úrlikoromban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásának előszava így szól: „Kedves Gyöngyvirág, ismét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gondolok boldog ifjúságunkra. Légy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékeinket ...” Az egyesek által felelőtlenül, tévesen csak „ködlovagnak”, csak „bohémnek" kikiáltott Krúdy Gyula ötvennégy és fél éves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 elbeszélést, 1780 tárcát, cikket és 30 jelenetet, színdarabot írt, az év végén megjelenő Gedényi-féle bibliográfia szerint. — A centenáriumra szántuk a Gordonkázás című kötetet is, Krúdy önéletrajzát. Krúdy Gyula temetésén egyik írótársa így búcsúzott tőle: „írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt... Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni .. ." Krúdy Zsuzsa
