Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-08 / 278. szám
1978. OKTÓBER 8. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Zelk Zoltán Este és éjszaka között , Nv § Este és éjszaka között, mikor a másodperc tört része, s már mélyebb sötétség lesz a mély sötétség. De ezt csak a madarak tudják a platánok vendégei, csak ők érzik a szinte nincs is moccanást, amikor hirtelen kiszíneződnek álmaik! S hogy mi eshet meg velünk, emberekkel, este és éjszaka között? egy idegen tenyér vállunkra nehezül, s amikor hátra fordulunk: hol fut már az az árnyék — csak talpa csattogását hallani! S mi még, mi még, mi még este és éjszaka között? Elmondom azt, ami velem nem is tudom, hány éve már, csak azt tudom, hogy így esett, csak azt tudom, hogy így igaz: „Uram, vezessen át ay út túlsó felére!” S ujjaival úgy szorongatta a fehér botot mintha készülne vállához emelni, mintha mellemet célozni akarná — Megvártam, míg egy üres villamos bambán a remizbe dülöngél, aztán mintha fövényben járnánk, úgy gázoltunk az utca túlfelére, És akkor ö: „Uram, forduljon vissza, mert ez a járdarész a miénk, csak a miénk, vakoké este és éjszaka között.” Kiss Mihály // Őszi üzenet Ady Endréhez Az kéne nekünk dalra dal Mibennünk feltámadnál újra Kedvünkre mindent elsorolni Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Az kéne nekünk újra élni Az kéne nékünk igazán Itt élni megint kedvet adj Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Múlt vagy mégis légy jelen A vers míg átüt véreden Átlátunk majd a végzeten Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Ám mámorodnál elébed Mérget tennék bor helyett Mi kiittuk nem kérkedek Gyere daloljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő BURÁNYI FERENC Korrepetálás — Ha meg nem sértem: hány éves maga, kislány? — Tizenhét. — Gyermek. Zsenge gyermek. És mondja csak: mi lesz, ha megnő? — Vendéglátóipari tanuló vagyok. Ha elvégeztem az iskolát, nyilván üzemegység-vezető leszek valahol. Talán szakácsnő. Legrosszabb esetben felszolgáló. — Ne mondja! És ha egy pajzán természetű vendég megsimogatja majd a gömbölyűsé- geit, mit csinál? — Nyakon verem. Nyakon én. — És magát még átengedték? Nem tanították meg arra, hogy a minimum, amit el lehet várni egy felszolgálótól, hogy ne ütlegelje a fizetővendéget? No, majd én megkorrepetálom, de tüstént! — Mit csinál maga velem? — Megkorrepetálom. Gyakoroljuk egy kicsit a mesterségét, jó? No. Ez a rönk itt nem más, mint egy asztal. Nem mondom, hogy kocsmaasztal, mert még sérti az önérzetét. Én magam türelmetlen vendég vagyok, aki várja a pincért. Tessék, jöjjön. Akkor már legalább fél órája várakoztunk, ő az Újlengyel felől esedékes, én meg az oda tartó buszra. A megállót telefonpóznára szögeit táblácska jelezte csupán, amelyről a zománc jócskán lepattogzott már, olyannyira, hogy csak a beavatottak tudhatták a feliratát. Mert csak tudni lehetett, elolvasni már régóta nem. Az országút két oldalán kivágták a jegenyefákat, de a csonkig égett gyertyákhoz hasonlatos tüskök egyelőre még a földben voltak. Ezekre ültetett minket a hosszú várakozás. Sokáig nem szólítottam meg a lányt, s amikor megtettem, akkor sem volt benne sok köszönet. A gyerekkori táj, kamasz-időm vidéke szuggerált talán valamiféle kamasz-esetlenséget leplező pimaszságot belém: azt kérdeztem meg tőle, hogy hány óra. S nyomban utána azt, hogy hány éves. — No, jöjjön már — türelmetlenkedtem, mint egy valódi csapszékben. — Kinevet. Nem megyek, nem én. — Az ördögnek van kedve nevetni ebben a nyirkos nyárban. Játsszunk már egy kicsit, jobban megy az idő. Pincér! — Hát. . . Nem bánom. Tétován felállt, elöl lesimította a ballonját, mintha kötény lenne, és odajött a tüskömhöz. — Mit parancsol, uram? — Apportez-moi, s'il Vous piait, un demi litre du vin rosé. A lány értetlenül nézett rám. Emeltebb hangon ismételtem: — Du vin rosé! Vitel Egy darabig bizonytalanul toporgott, majd sebesen letépett három szál vadrepcét, és elibém tette a fűre. — Itt a rózsája, ne lármázzon már annyit. Ezenkívül mit parancsol? — Ó, maga mezei virágszál! Akár önmagát is vázába rakhatná egy kisvendéglő asztalán. Vörösbort kértem, fél litert. Mi lesz, ha majd igazi francia vendég téved be abba a kocs ..., szóval abba a kocsonyasütőbe, ahol dolgozni fog? Fakó lett az arca, mint a lefosztott kukoricahéj. Visszaült a rönkjére, és sokáig nézett maga elé. Aztán csöndesen megszólalt: — Először is: a kocsonyát nem sütik. Nem kell mindent a lángossal összekeverni. Másodszor: ahol én dolgozni fogok, oda nemigen tér be fran- ! cia vendég, de még pesti sem. Igenis, kocsma lesz az, szövetkezeti üzemegység, ahová sáros csizmájú kubikosok térnek be egy-két nagyfröccsre vagy néhány korsó sörre. Nehéz járású parasztok jönnek majd hajnalban, s féldeci kisüstk szilvát kérnek majd illedelmesen, mert nekik eszükbe sem jut szemtelenkedni vagy bizalmaskodni egy fiatal lánnyal, akinek az anyja együtt gürcöl velük naphosszat a földeken. Az étlapon nem lesz más, csak körömpörkölt meg pacal, esetleg kocsonya, ha már mindenképpen „kocsonyasütőbe” szán engem. Ezeket is csak özvegyember kéri majd, mert akinek faluhelyen felesége van, a világért sem fanyalodik kocsmai kosztra. Megszólnák a feleségét. No, isten áldja. Az én buszom már megjött. ... Azóta ott állok a póznánál és visszavárom a lányt. Csak annyit szeretnék mondani neki, hogy nagyon szeretem a körömpörköltet és a pacalt. És hogy csak zavaromban mondtam kocsonyasütőt. És még azt is, hogy én is odavalósi vagyok, ott gyerekeskedtem, s hogy amióta elhagytam azt a vidéket, csupán a vin roséval lettem gazdagabb. Csak éppen bután fennhéjáztam a gazdagságommal. Olyan bután, hogy ő joggal hiheti: szegényebb lettem, szán- nivalóan szegényebb. Grain András rajza . . . Hát aztán ki tudja már, hogy milyen is volt ez a környék, ez a sarok a Rókus utca felső végén, pedig oly fene sok év nem telt el azóta, hogy dózerrel megdöntögették a félvagy háromnegyed-százados földszintes házakat, amelyeknek ablakai mögött sárgafoltos rolóvásznak szűrték meg a napvilágot és a lakások zöme dohos volt, időnként az asszonyok dézsából csapták ki a lúgos vizet az udvarra, éjszaka macskák vernyoatak a kapuk .alatt, gyér zsebpénzű főiskolások látogatták néha az utcai beugróban lévő „bögrecsárdát” ami titkos volt és törvényenkívüli, de mindenki tudott róla, lapos stráfkocsik álltak az udvarokon és nehéz testű fuvarosok paskolták nehéz testű muraközi lovaiknak tomporóját. Emögött állt az öreg kenyérgyár, amilyen ronda volt, olvan jó kenyeret sütött, a kéménye még füstölt akkor is, amikor már a négy-tízemeletes tévéházat a lakók rég birtokukba vették, de aztán egy március végi napon többé nem fűtötték be a kemencéket, a kémény száraz és büdös maradt, mint egy agyon szívott megayfaszipka» Lebontották — azt hiszem árverés révén - a kenyérgyárat, az anyagból valahol hétvégi házakat, présházakat, járdákat építettek, de bontották fel az utcát is, a sarkot is, ha jól emlékszem jó két esztendőn át csövezték az úttestet, járdát, a jövendő parkot, a sárban, aszfalttörmeléken, lövészárkokon átbotladozó lakók szidták az útépítőket, gázosokat, vizeseket és mindenkit, akit csak láttak lapáttal, csákánnyal vagy éppen Poclain géppel ügyködni a Rókus utca—Ifjúság utca csataterén ... Most is szidják. Nem őket és nem annyian, de most is akadnak valós és vélt problémák. Kész a park — éppen a napokban vetették be fűvel — a két „dühöngőt” vagyis a két aszfaltozott és gondosan bekerített focipályát a gyerekek és felnőttek rég birtokukba vették és a magasabb világító kandeláberek jóvoltából villanyfényes mérkőzéseket bonyolítanak le (és milyen jól fociznak!), hallottam nemrég, hogy a két pályát télen vízzel árasztják el és korcsolyázhat mindenki, aki méa addig nem bukott nagyot életében, kész az egymásra merőlegesen futó járda is, padokkal, sőt a téren van egy mini-tér is, néhánv lépésnyi az egész és annak közepén egy szobor. A „mini-teret'1 már korábban lebetonozták, csak középen hagytak egy foltot téglából kirakva, nehogy a járókelők orra essenek a szobor-talapzat mélyedésében. . . Kiayós Sándor szobrász- művész irányításával már vagy két-három hete hogy folyt a munka, mindenki kíváncsian méregette a betonvas-szerkeze- tet, amelynek először alapot ástak (kiemelték a téglákat!), egy idő^ férfi meg is jegyezte a nézők között: „Van ezeknek eszük? Egyszer betonoznak, utána felbontják” . . .aztán magáról a szoborról mondanak véleményt, például, hogy: „Mi ez?!", mert ugye nem emberi, sem állati alakot nem jelez, hanem egy — Kígyós Sándor szavaival élve — ......végtelen s zalagot”, és ez a tény már zavarba hozza a környék lakóinak egyike-másikát. „Ki érti ezt?” — kérdezik, pedig hát végül is a magfizikustól sem várjuk el, hogy a laikus számára érthetően magyarázza meg kutatási munkájának pillanatnyi állását, vagy a sebésztől, hogy egy bonyolult agyműtétet népszerű nyelvre fordítson. Nekem éppenséggel tetszik ez a köztéri szobor, éppen azért, mert kecses, lágy íveivel megbontja a tízemeletesek szögletes betontömegét, akár szemmagasságból nézve, akár fentről, bármelyik emeletről. Tudom, hogy megszokjuk majd ezt a kővirágot, azt is tudom, hogy a gyerekek majd átmászkálnak a betonívek között, ami talán még nem (s lenne baj, annál inkább a firkálás, hiszen a lépcsőházi falak, liftek belső borításai tele vannak „üzenetekkel”, kamaszos „vallomásokkal” emlékezetes dátumokkal, * e fölött mit tehet egy felnőtt? Sajnálkozik. Esetleg rájuk szól a firkálókra. Ha érdemes. . . . Mert ebben sem vagyok biztos. Éppen a napokban esti kilenc-tíz óra között Vagy tíztizenöt kamasz — köztük hasonlókorú lányok — szinte megtámadták a játszóteret. Ugráltak a ping-pong-asztalon, egy másik csoport a szobor állványzatán hadakozott, deszkákat, hosszú léceket törtek darabokra, a focipályát övező kerítést úgy rángatták, hogy menten kiszakad a betonpillérekből. Több lakó kiszaladt az erkélyekre, a gyerekek olyanokat kiabáltak vissza, amit az anyjuknak soha nem mernének, leszaladtam a nyolcadikról (a lift nem volt jó azon a napon . . .) odamegyek a megvadult srácok közé: „Ahol nappal játszotok, éjjel tönkreteszitek? Kétmillióba került ez a park, azért, hogy legyen grundotok, hogy ne a parkoló kocsik között rúgjátok a labdát. . . stb.”. Körülbelül ezt kellett volna mondanom. Nem így történt. Ordítoztam velük, ők meg figyellek, aztán amikor lecsillapodtam, akkor közölték velem, hogy ilyen hanghoz nincsenek hozzászokva .. . s különben is mit ugrálok. Szépen visszabaktattam az emelkedőn, föl a jóég-tudja- hány-lépcsőn és hanyattfekve a szobában valami nagyon okos gondolatokat akartam kiagyalni, ami enyhítette volna megaláztatásomat. Nem sikerült. Mindegy. Kész a park, kész a sarok, kész a terünk és van egy szobrunk. Majd csak megleszünk valahogy.
