Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-08 / 278. szám
1978. OKTÓBER 8. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 8. Palesztin népművészet címmel a Néprajzi Múzeumban nyílt kiállítás. Képeink a színes népművészeti viseletek, használati tárgyak bemutatójáról készültek. (Hauer Lajos felvételei — KS) Mit mondjak, kisfiam...? Mit mondjak, kisfiam, most, hogy elkezded sokéves iskolai tanulmányaidat? Tudom, most valami okosat kéne mondanom. — De apa, én markolós akarok lenni, meg tűzoltóautó vezető, meg darus! — veted közbe. Szóval, most, hogy elkezdted . . . valami ilyesfélével kellene kezdenem, mert én felnőtt vagyok, három iksszel öregebb nálad, és az apád. Joggal valami okosat várnék magamtól, hogy mindig emlékezz rá, és rám. Félő, nem megy. Igaz is ... Valljam be, hogy alig emlékszem a hatéves elsős önmagomra? Régen volt, meg aztán annyit és annyi felé jártam iskolába azóta. Mentségemre szóljon, legtöbbjét elvégeztem és most is koptatom a padot. Tudod, nekem nem volt akkor apám ... Ezt hogy is értenéd, amikor neked van. Meg van biciklid kettő is, nekem a te korodban rollerem sem volt, pedig az volt álmaim netovábbja. Azám, nemsokára kezdődik a banónszezon, degeszre eheted magad, nagyon szereted, én is, de inkább edd.i majszold csak teleszájjal, én addig megeszem az ütődött almát, mint annak idején . . . Ha jól emlékszem, akkor jegyre adtak mindent, szigorúan kiporciózva — vagy az korábban volt? — anyám tette így, örömmel nézte, hogy faljuk kedvenc csemegénket, a kockacukrot friss kenyérrel. Ö beérte a látvánnyal. Közben mire gondolt? Tolón, hogy melyik bátyám kihordott rövidnadrágja, kitaposott kérgű cipője lenne jó az első tanévnyitómra, vagy úristen, venni kelt egy újat, esetleg az ószeresre talán futja. Már sose tudom meg, mire gondolt akkor. Tudod azt, hogy gimnazista koromban is sokszor anyám blúzát hordtam ing helyett, és hogy a tankönyveimet legtöbbször a szülői munkaközösség vette meg? — ismerve nem éppen rózsás anyagi helyzetünket. Tudom, ez téged nem érdekel, igazad van, de talán mégse árt, ha megtudod. Egyszer talán meg is érted . . . Csak soha ne kelljen megélned. Szóval elsős vagy, igazi kisiskolás. Megvettünk már mindent, amire az iskolád szerint szükséged van. Anyád az első szülői értekezletről olyan hosszú kívánságlistával állított haza, hogy olvasásakor többször elkáromkodtam magam — ezt már sajnos megszoktad tőlem. Annyi színes és íróceruzát, festéket, egész általános iskolás koromban nem pusztítottam el, amennyivel most kezdesz. Rajzkrétám soha nem is volt, korongjaim, kivágás színes papírjaim, ollóm meg ilyen szép könyveim sem voltak. Igaz, most 1978-at írunk és nem 1949-et, ennek örülnöm kell, örülök is, de nem tiszta szívvel. Hidd el, az eltelt közel 30 évem izgat a legkevésbé, ezt még elérheted te is, a többszörösét kívánom. örülök, hogy te már most ismerkedsz játékosan a matematikával, és egy-két éven belül én tanulhatok tőled soha nem hallott fogalmakat. Tehetek róla? Az én időmben még minden más volt. Az iskola, a tananyag is. Nekem csak írni, olvasni, számolni kellett megtanulnom az elsőben. A környezetismeretre, testnevelésre és más tantárgyakra ott volt nekem az Apponyi — most Köztársaság — tér és környéke, igazi grun- don üldöztük egymást, gyötörtük a kóbor macskákat, vagy lélekszakadva menekültünk az örökké csúfolt bácsi haragos sétapálcája és harapós kutyája elől, búvóhelyet találva minden gaz, bokor és földkupac mögött. Sokszor bizony nem én voltam a fürgébb .. . Hazaérve anyám látva szakadt klottgatyámat, felismerhetetlenségig mocskos fizimiskámat, először bevágott az udvari dézsába, lecsutakolt és miután tisztára mosdatva megnyugodott, hogy valóban az ő legkisebb csemetéjéhez van szerencséje, alaposan elnáspángolt. Én így voltam kisiskolás. Reggelente még elkísérlek a suliba, és délután ötkor többnyire az óvodából sebtiben „kiváltott" kishúgoddal együtt ott várlak sok más szülővel együtt. Egyre nehezebb ft)Y, előbb-utóbb önállóságra kell szoknod .. . Egyvalami azért aggaszt. Az iskolában töltött kilenc órádból talán ha félóra jut az udvarra, hogy gyerek, hogy „játszásiból" kismozdony, autó, katona, markolós, tűzoltó, darus lehess. Eszembe jutnak József Attila sorai: „Jó szóval oktasd, játszani, is engedd szép, komoly fiadat." Ez ma is időszerű. Játszani is engedd . .. Hisz alig múltál hatéves, igazi kissrác vagy még ... Murányi László A meg szélben kacaj kajtatott. Az öreg felnézett, lányt látott és fiút, a fűben két biciklit. A lány a kőtöltésre ült, lábát lógázta. A fiú is melléült, hanyatt feküdt, fejét a lány ölébe fúrta. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalapjának karimája besatírozta homlokát, mégis gyöngyözött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsinálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézkesen lecsúszott a kőről. Testét alig bírta el a lába, mégsem ült vissza, mennie kellett tovább, „így sosem lesz meg!”, és különben is, jólesett a menés megint. Pedig innen-onnan.. . „hány órája is? Nyolctól éjfélig négy meg tizenegy az tizenöt", tizenöt órája talpon van, járja a várost, hátha. „Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem ... Tíz percnél nem voltam tovább, bízis- ten nem! Még addig se! Beugrottam, a sor se volt hosz- szú, kértem a nagyfröccsöt, kétszerre ittam ki, persze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagyon... De ki a rossebnek kellett az a csotrogány? A küllők is hiányosak, a nyereg meg fézsódé- ros...” Megint a kocsmánál. „Talán visszahozta! Csak elug- rott' vele tegnap este, vonathoz vagy hova, ma meg visz- sza I” Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmához. Az öreg a könnyeivel küszködött, gyűrögette visszafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal, egy öreg ember... „Most, mivel megyek éjjeliőrködni a majorba?” A kocsmamoraj csábítgatta, szippantotta volna magába az öreget, de ő inkább a szomszédos kapualjakat járta, ki tudja, hányadszor. „Hátha tréfálódott valaki." De senki sem tréfálta meg, pedig már nem is bánta volna. Újból kiballagott az állomásra. Nézegette a várakozó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. „Ez lenne még olyasforma. Fényesebb, igaz, de nem gurulhat úgy, mint az enyém.” Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, maga sem tudta. Végignyúlt a fűben, öt perc sem telt bele, Az öreg tekintete a bicikliken. Az öreg tekintete a fiún és a lányon. Megint a bicikliken. „Szerezzen helyette!" A Duna felé nézett, majd vissza. „Ha a fiújét viszem el gyalogolhatnak hazáig. Messze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek Hámor Vilmos: Abicikli elszunyókált. Álmodott is. Azt álmodta, hogy az állomás előtt keresi a biciklijét, meg- hogy rendőr közelít. „Biztos úr, szabadjon egy percre!" — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisztelgett, „erőt-egésséget” mondott az öregnek. „Erő is volna, biztos úr meg egészség is, csak biciklim nincs. Ellopták tegnap este, azóta egyfolytában ...” A rendőr közbeszólt: „Ja, papa, az fogyóeszköz máma már.” Az öreg nem hagyta annyiban: „De nekem köll a bicikli, azzal járok a majorba." Erre a rendőr: „Magának fogalma sincs, mennyit ellopnak egy nap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!"... Nevetésre ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg felkecmergett a kőhöz, kalapját maga mellé ültette, elnézett arra, ahol tizenegykor a fiú meg a lány . .. Csak a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rágcsálták a fülét: „szerezzen helyette ...” Nem sokkal később újból nevetés gurult hozzá. Hátrafordult, a nevetés a Duna felől jött. A parton ker- getőzött a fiú és a lány. volna biciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú hazavihetné, de mit kezdek én lánybiciklivel?" Felállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt se. Csak a nevetésük kísérte a kőtöltés végéig az öreget. A kocsma előtt. „Szerzek is helyette!" Nézelődött, ki is választott egyet de az le volt zárva. „Nekem is azt kellett volna, lezárni! De ki hitte volna, hogy másnak is jó az a ...” Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta, hogy valaki bemenjen a kocsmába, hacsak egy fröccsre is ... Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatalember érkezett, járdához illesztette a pedált, a táskáját is a kormányon hagyta. „De mit csináljak a táskájával? Lehet, hogy pénz is van benne, igazolványok, papírok. Nekem csak egy bicikli kell. Felülök rá, fél perc. Elhajtok a sarokig, megint fél perc. A másik utcában ledobom a táskát, és megvan a bicikli. De ha keresi? A táskát is? Lehet benne olyan irat, ami fontos!” Artner Margit rajza Fekete túra érkezett, lezárta a gazdája. Aztán egy női bicikli parkolt, lezáratlanul. „Női nem kell! De hol marad ilyen sokáig a fiatalember? Szerencséje, hogy figyelem a táskáját, így nem viheti el senki. Hacsak én . .. Rá kéne akasztani a nőire! És ha pont akkor jönne ki? Mit mondok neki? Hogy ne haragudjon, eltévesztettem . . . Nem, nem jó! Na, talán az. Nem zárta le, nagyszerű! Menj csak be, pajtikám! Úgy, ni! Most állsz sorba. Hányán lehetnek előtte? Bemegyek, megnézem, kijövök, ráülök, mintha az enyém lenne . . ." Magára hagyta a kapualjat, át az úttesten, be a kocsmába, nyakát nyújtogatta. — Nicsak, az öreg Jagi! — ujjongott valaki, bele is karolt és húzta a csapos felé. — Mit iszol, öreg? — Semmit-semmit — dadogta az öreg. — Meg akarsz sérteni? — Hát jó — mondta megadón, s akkor már érezte, hogy fuccs annak a biciklinek. — Egy kis fröccsöt, pirosat! — Velem nem lehet kicsit inni. Egy nagyfröccsöt a pirosból — szólt ismerőse a csaposnak. Míg itta a fröccsöt, nézte a lezáratlan bicikli gazdáját. „Rendes embernek látszik, kár lett volna pont az övét..." — Mi az, öreg? Nem ízlik? Hallod? Az öreg oda kapta a fejét. — De, dehogyis nem. Csak a gyomrom ... — Akkor igyál valami felest! — Nem, dehogy. Jó ez. Tényleg fájt a gyomra. Az idegességtől, öt is elmúlt már, hatra kellett mennie a majorba, és bicikli még sehol. Kiitta a fröccsöt, elbúcsúzott. „Másik kocsmát kell keresni!” Újból egy kapu alatt. „Az is lezárta, pedig rozzantabb, mint az enyém. Most már az sem érdekel, ha női.” Férfikerékpár érkezett. Gazdája letámasztotta a fal mellé s bement. „Ez az! Indulj, öreg I bíztatta magát. — Ezt már nem hagyhatod ki! Szerezzen helyette. . . Szerezzen helyette ..." Aki látta az öreget, meg nem mondta volna, hogy hetvenkilenc éves, úgy tekert. A harmadik utcában lelassított, eligazította magát az ülésen, mert fura volt neki, hogy nem olyan ferde a nyereg. Hat előtt két perccel ért a majorba. Váltótársa már indulásra készen várta. Egyedül maradt. „Szegény ember! Már biztos keresi. Bemegy a kapuk alá, hátha valaki viccelődött, aztán az állomás is eszébe juthat, talán bejelenti holnap és keresik. Mi lesz, ha nálam találják meg? Le kéne festeni. A lámpát ledobni róla, a nyeregre svejcisapkát húzni... Nem! Visszaviszem reggel. És ha akkor is ott keresi? És meglátja, hogy én ... Rendőrt hív... Mit mondok? Visszaviszem, de nem oda, hanem a másik utcába.” Soha ennyire nem várta a reggelt. Aludni sem tudott, egyfolytában a másikra gondolt. Hatkor felült az egyenes nyergű biciklire, és tekert a kocsma felé. Ahogy elgondolta, falnak támasztotta a szomszéd utcában, és elsomfordált onnét. Harmadnap elnézett arrafelé, a bicikli még mindig ott árválkodott. A lámpáját valaki már letörte róla, a dinamó is • hiányzott.
