Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-01 / 271. szám
1978. OKTÓBER I. IRODALOM — MŰVÉSZÉT DN HÉTVÉGE 8. Martyn: Mozgásban lévő figurák Kolbe Mihály: Szőlőhegy Fürtös Ilona: Pályás Kelle Sánddr: Palkonya ritmusa „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” (Paul Gauguin, 1898) A Baranya megyei tárlat Szerfelett színes, sokféle irányba csalogató az a művészet, mely ma — szinte korlátoktól mentesen — megismerhető a világ bármely részén. Az „új művészet” eseményei azonban radikálisan valóság- elemzők, agresszivitásig fokozott hatás, önvizsgálatra-kész- tetés, teátrális álcselekvés, ami a megszentelt kereteken kilépve a szükségleteknek megfelelően bővíteni engedi a megjelölésre érett jelenségek sorát. Az „új művészet” tényei alig-alig ismétlik a delacroix-i „a kép ünnep a szem számára" egykor igazságnak ható aforizmáját. Ellenkezőleg. A kiválasztottság, a felülemelkedni tudás privilégiumát szedik szálakra, elutasítják a „ráadásnak luxus” hamis ideológiáját, megkísérlik a mindennapiban való halászás közepette magukat a mindennapokat láttatni illúziók és ideológiák nélkül, megpróbálnak integrálni új technikákat és anyagokat, a kor élményének felidézését a lehető legszélesebb spektrumban kísérlik meg, szándékaikat nem fojtják le a quattrocento- tól az impresszionizmusig lépésről lépésre nyakoncsíphető nosztalgiákkal. Eközben tévedések is esnek. Egy tévedés a művészetben többet segíthet a hibátlan megformálásában, mint a tökély tömeges kultusza. De kisszerűségből erényt kovácsolni, igénytelenségből példát, gondolattalanságból ars poétikát — ez nem megy. Ezt — ha veszi magának a fáradságot az ember — csak visszautasítani lehet. A Baranya megyei tárlat is színes. Szerfelett színes és sokféle irányba csalogató. De a képek, szobrok, grafikák alatt lévő dátumokat — anélkül, hogy valaki is szóvátehet- né — nyugodtan vissza lehetne pörgetni húsz-ötven évvel. És akkor egy történeti kiállításról lévén szó, a kritikus elme a távlat rendet teremtő jótékonyságának segítségével viszonylag könnyen fogalmazhatja meg ítéletét. A kiállítás anyaga azonban most született, művész, közönség, kritikus és történelem közös tévedéséről rögtönös elmarasztalást írni így roppant kockázatos. Feltesszük — bármennyire is semmitmondó ténymegállapítás — hogy a kiállítás mégis elfogadottnak tünteti fel azt a helyzetet, melyben régi és új műfajok ellentmondásos pólusai szerveződtek eggyé, melyben nincs helye már nemzedéki összeférhetetlenségnek. Semmit sem rejt véka alá a kiállítás. Baranya megye és Pécs művészei mindannyian meghatározott számú alkotással vehettek részt ezen az igen nagyon várt bemutatón. A szű- kebb szakma, és a közönség is várakozással nézett elébe, hiszen Pécsett hasonló vállalkozás már évtizedek óta nem volt, s egy tájegység, egy országos kulturális kisugárzással bíró város szellemi életében — úgy hihettük — jelentős az efféle esemény. Ezt a kollektív hiedelmet erősítette meg a tény, hogy a pécs—baranyai művészek céhe is újjászerveződött az elmúlt évben, új vezetőinek és funkcionáriusainak ezt az első lépést, a közös kiállítást nem lehetett tovább halogatni. Az alkalom adott volt, a feltételek hosszú előkészítő időszakkal együtt végül is lehetővé tették egy ilyen széles körű bemutatkozást. Az erőfeszítések nyomán most a Színház téri galériában 46 művész — hivatásos művész — több mint száz alkotása látható. A festők és szobrászok mellett a kerámikusok, belső- építészek, ötvösök, textilesek és egy üvegművész szerepeltek, biztosítva mintegy a teljes „tabló" áttekintésének lehetőségét. A kiállításon részt vevő legfiatalabb művész 1952-ben, a legidősebb 1898-ban született, biztonsággal állíthatjuk tehát, hogy a korábban oly sokszor bénító generációs ellentétek ezúttal csak háttérben működtek. A kiállítás „derékhadát" a negyven-ötven évesek alkották, akiket a „hivatásos" megjelölés ezúttal is kicsit védett a céhen kívüliek sokszor ig'ázabb, sokszor szebb és korszerűbb műveinek „szemrehányásától". Mert Altorjai István tisztázatlan „Uránérc- sejt" hangzatos címet viselő farost-olaj képe az amatőr képzőművészeti mozgalomban is rég meghaladott stiláris- technikai-szellemi normákhoz kozmáit. Barakonyi Klára keresett, de csak fogyatékoson előadott technikai „experimentuma" a litográfia krakkói— ljubljanai tömegkiállításainak közhelyein túl legfeljebb kirakatrendezői kollázs-elemeivel szórakoztatott. Deák Zsuzsa munkája is felületdísz maradt, applikáció a szó szellemi értelmében is. Eleganciája sem feledteti ürességét. Erdősi András egyetlen akvarellje alig hihető, hogy reprezentálja a művész tevékenységét. Ha pedig mégis ezt teszi, akkor rajta kívül minden képzőművészeti szakkörben találhatunk nem is egy alkotót, aki legalább eny- nyire képes akvarellben „gondolkodni". és élményt előadni. Alig hihető, hogy Haraszti Pál nekiiramodása, mellyel ma az Abtraction-Création szellemét idézi, őszinte és eredményes. A kísérletezés kockázatát az egyéni kiállításokon szokták vállalni. És ez a vállalkozás, mely felér az írók, költők fendre megjelenő köteteivel, ez hiányzik nagyon sok művésznél. Akik körül már-már misztikus ködök terjengnek, azok a katalógusban szenvte- lenül közük: csak csoportos kiállításon szerepeltek. És vannak, akikről a katalógust olvasván derül ki; részvevője a legrangosabb magyar és nemzetközi, modern művészeti seregszemléknek, ott díjakat szerzett, hogy kitűnő külföldi közgyűjteményekben vannak munkái. E művészek a Baranya megyei tárlatra is érett alkotásokkal, alkalomhoz illő komolysággal érkeztek. Cellér B. István, Pinczehelyi Sándor, Fi- czek Ferenc és Halász Károly festményei, Szijjártó Kálmán és Kismányoky Károly nagyméretű raszteres szitanyomatai a közelmúlt egyéni kiállításainak, a Pécsi Műhely és a Janus Pannonius Múzeum külföldi „küldetésének” legjobb darabjait jelentették, különös hangú, ha úgy tetszik, megoldandó és megválaszolandó talányok-kér- dések felvonultatásával. Mindegyik munkában rejtve lapul a múlthoz, a haladó magyar és nemzetközi művészethez való vonzódás, de a kapcsolódás a szuverén művészi programok mögött másodlagos csak. Fürtös Ilona magáénak mondhat egy évek során át kimunkált derűs, naiv, szeretettel teli világot, ennek szegleteit hímzi ki alkalmanként színes fonalaival. Leleményes megoldásokkal teremt új funkciókat, s a funkciókon belül eddig ismeretlen változatokat ennek a ma újra reneszánszát élő műfajnak, a textilművességnek. Hon/áth Dénes színelméleti munkássága, mint a művészet további lehetőségeinek exzakt-analitikus vizsgálata legalább annyira elbírja a kiállítás kritériumait, mint a jól-rosszul megoldott papírmetszet. Lantos Ferenc kiállításainak sorozata, didaktikai-közművelői hevülete, logikára épített és oktatható vizuális rendszere bizonyítja ezt. Ha a Magyar Filozófiai Szemle közli egy festő-pedagógus határterületeket firtató dolgozatát, akkor egy megyei tárlatnak aligha kell féltenie színvonalát a határterületektől. Fürtös György is új munkákat hozott. Ironikus-derűs plasztikai poénjai valóban színfoltjait jelentik a tárlatnak. Kolbe Mihály remekbe szabott tájképpel bizonyította több figyelmet érdemlő tehetségét, mely az inspiráció feltehető hiánya, a szakmai kontroll távolsága miatt félmegoldásokkal is beéri. Áhítatos-komoly, érzelmekkel, a valódi világ szenvedélyes szeretetével fűtött képeket állított ki Kampis Margit. A síkszerűen lebegő térbeli tárgyak már-már spekulatív geometriai rendben idézik a művészetnek azt a sorsfordulóját, melyben a mű valóságra visz- szautaló jellegének korlátozásával az alkotói önkifejezés, a valóságra vonatkozó reflexszerű utalás kapott kitüntetett szerepet. Kampis Margit az európai „nagy művészet" személyesen megélt és alakított világából hozta magával azt, ami mindig is sajátja volt. Szereplése a kiállításon élményt ad. örültünk műveinek, melyekből olyan ritkán láthattunk egyéni bemutatkozásokon vagy képtárakban. Martyn Ferenc két kisméretű festményével ezúttal is bizonyította, hogy a helyi művészet egyik legnagyobb hatású inspirátora régóta, s hogy nem a méretek, hanem a művészi gond, szellemesség, új összefüggések és lehetőségek megmutatása lehetnek alapjai a művészeti minőségnek. Képeinek környezete azonban nem kedvezett az intimitásnak és a kis méreteknek. A saját stílus már ismert változatait nyújtotta át szépen formált külsőben Bizse János. Művei nem keltenek feltűnést, mértéktartó és választékos színstruktúrái azonban kiváló ízlésről tanúskodnak, anélkül, hogy finomkodónak hatnának. Simon Béla egyetlen, szerintünk elhamarkodottan választott festménye nem tükrözi méltóan személyiségének és művészetének varázslatos sokszínűségét. A kitüntetett fontosságú kiállításon a kitüntetett alkotásoknak, a legkiválóbbaknak kellett volna szerepelniük, mert ezek híján az a furcsa látszat alakulhat ki — s ez a látszat itt tapintható valóság jellegével hat — hogy valóban átrendeződött Pécs—Baranya művészi arculatát meghatározó művészek sora. Mert gondosan válogatott, legjobb és legjellemzőbb műveket mutattak be a most negyvenéves „fiatalok”, mert ők mondhatják a hazai és nemzetközi, „jegyzett" kiállítások állandó résztvevőiknek magukat, vagyis úgy tűnik, hogy a művészet, mint életforma az ő számukra fogadtatott el teljesen, mai követelményeivel és lehetőségeivel együtt. A gauguini kérdésre egyértelmű válasz nem fogalmazható meg. Indulatosabban fogalmazva: a régóta meglevő hiányokat egy kollektív kiállítás sem számolhatja fel. De a vállalt fogyatékosságok eltüntetése már a „céh” erkölcsének próbaköve is lehet. Ha vitát provokált az anyag, ha provinciálisnak, kisszerűnek minősítették, ha rosszul válogatottnak tartják, akkor a céh becsülete úgy kívánná, hogy a legközelebbi alkalommal a maliciózus kitételekre ne adjon alkalmat, vagyis változtasson a szelektálás szempontjain, figyeljen a legjobb művekre, ne hagyja megszólalni a gyengéket, a sokszor fél-dilettáns próbálkozókat. Erre más fórumok helyett és a fejlődéshez segítséget adnak. Végül. A hiányérzet jogosnak tetszik a kiállítás megtekintése után is. A remény, hogy az alkotókként megismert jó művek és egyéni kiállítások utón majd összegződik a sok pozitív tény, a remény, hogy a művek egymásra tett hatásából felcsendül egy jól ismerős dallam, amit másutt csak hamisan énekelhetnek, remény maradt. A remény életbentartásához azonban ez a kiállítás nem csinált kedvet. Aknai Tamás Bizse János: Alkonyati csend
