Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-01 / 271. szám
1978. OKTÓBER I. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Kárpáti Kamii: Első éj Sikondán Fától fáig tündér lopakszik az erdőn. Kenyérbél-arca ablakrácsomra tapad. A fák derékig sötétben várják, de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban már rejtőző üvegmedencék éle fénylik. A gyermekek még távoli ágyaikban egymás csípőjén felejtik kezük, s csak álmukban futnak itt a gyiknyelvű füvön a napközi otthon kihalt udvarában. (A hársak fölött az ég szeméremrése, ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.) Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba, labda vagy csalóka kisértet-foszlány meleg kenyérkaréj arca után, hol folyondárok sűrűjén a lábuk felnőtt szem nem látta csapásokra fordul. Itt a füvellö tisztás: fehér ing selymén átütő pázsit — mit a szeszélyes nagylány nem tudhatod, mert eltakar vagy kitakar, míg a három erdő határolta völgyben folyhat a Rousseau-festette labdajáték, hol Gi vállán félig, először elalszom. Sikonda, 1978. VI. 22. Sikondai ősz A kékmelegítős lány — bájosan szeplős és vöröshajú — veszettül rohan ki az erdőből a tisztásra, időnként hátratekint, sikongat és csak rohan — eléje sietek — a fák közül előbukkan egy húsz év körüli srác, ez is csapzottan vágtat, majd elkapja a menekülőt, lerántja a földre és hemperegve birkóznak, de aztán hirtelen lehiggadva átmennek egy szép csendes csókolózásba, én meg zavartan köhécselek. Föltápászkod- nak: — Mi a baj?! — kérdi a lány. — Semmi. Azt hittem, valami ciki van ... — A...! Csak hülyéskedünk ... A sikondai rét ragyog a napsütésben, a fű kora délután már harmatos lett, az erdő felől hűvösebb fuvallat érkezik, hiába, korán vége lett a nyárnak, ez a vidék egyébként is „frissebb” még júliusi nagy kánikulában is, mert ezt már nem védi goromba északi szelektől a Mecsek. — Hogy is írod a neved? — Ipszilonnal. Nedeczky Ferenc. Villanyszerelő vagyok. —... Krisztina — mondja a copfos. — Itt laktok valamelyik vi- kendházban? — kérdem, s arra gondolok, hogy az anyja biztosan fölpofozná a szeplőst, ha látná, hogyan hentereg itt a fűben a sikondai erdő aljában. — Ugyan! Egy sz. ..albérletben lakunk bent Komlón, ezerháromért... — Együtt? — Együtt, persze, hiszen házasok vagyunk, lassan két esztendeje már — mondja az asszonyka. — Csak nincs pénzünk, illetve van, gyűjtögetünk, szóval kiszaladunk hetente kétszer-háromszor ide, meg körbefutjuk az erdei tornapályát, ez a szórakozásunk.. —... És fizetsz most egy sört nekem — mondja a villanyszerelő, és belekap az asszony melegítője alá, ahol nyakba akasztva egy kis bőrzacskó van, benne az albérleti szobakulcs és néhány forint, ami sörre és egy-egy feketére kell itt a Vadásztanyán. A nyári strandolást is olcsón megúszták egy kis beosztással, ősszel csak így melegítőben járják és futják az erdőt, valahol ki kell nyújtózkodniuk, mert az albérleti szoba olyan kicsi, hogy „ ... ha a télikabátot felveszem, kezeimet beleverem a két szemközti falba . .." —mondja Krisztina. A tornapályának most már egyre több látogatója van, hallottam, hogy egyik komlói bányászbrigád programjában is szerepel a rendszeres erdei testmozgás és a rönkfából készült tornaszereket bizony derekasan meg is gyötrik... Sikonda most csendes — hét közepe lévén — de hói a nyári színes zsibongást ma ne keresse itt senki. Sze-‘ zon után egy strand mindig is vigasztalan látváriy. Csendes a kabinsor, a kereskedelmi pavilonok előtt nincs miért sort állni, a festett reklámfeliratokat már kikezdi az őszi eső, az üveghomlokzatú és teraszos étterem zárva, az új medencét övező pázsit megfakult, a virágok elhervadtak .... dehát majd tavasszal újra kezdődik minden. A buszvégállomásnál néhány asszony és férfi várakozik, azt hiszem, itt dolgozhatnak a közelben, talán a szanatóriumban vagy éppen a hétvégi házaikban akadt dolguk és indulnak vissza Komlóra. Egymásra boruló sárga- rozsdabarna-vörös lombozató fák alatt kis út vezet fel az „Ezüst-gyűrű" villáig, amely a Komlói városi Tanács, illetve Baranya megyei Tanács igazán szép gesztusa révén most a Magyar írók Szövetségének alkotóháza. Hogyan érzik magukat az írók, költők ebben a szokatlan csendben? Göncz Árpád: — Másodszor vagyok itt, most jó hat hétre befészkeltem magamat. Itt aztán lehet dolgozni... Egy üveg vörösbort bontunk, meg húskonzervet (nem kell megijedni, rendes ellátást kapnak az alkotóház lakói, igazán méltányos áron ...). Szóval Göncz Árpád egy Faulk- ner-kötet fordításán dolgozik, de a Gondolat Könyvkiadónak is elkötelezte magát. László Lajost kérdezem, aki most csak két hétre költözött ki Sikondára: — Néhány elbeszélést, novellát szeretnék összehozni... — Két hét alatt? Göncz Árpád szól közbe: — Hót „Egy perces novellákból' miért ne, nem igaz Lajos? Volt itt egy költő barátom, nem akarom, hogy a nevét leírd, de a napi „teljesítménye" — leglábbis állítása szeiint — öt-hat vers volt... Most László Lajos vág közbe: — Nehogy valaki kitalálja, hogy „Házirendet” akasszon ki a falra, amelyben meghatározzák, hány verset vagy novellát köteles az író megszülni ... Megmutatják a vendégkönyvet, amelynek első oldalán a következő sort olvasom: „... Kérjük kedves íróvendégeinket, szíveskedjenek egy-egy sikondai élményüket, itt született gondolataikat, versüket... stb., az alkotóház naplójába beírni ...” Kedves felhívás, de nekem a „staöbbi” tetszik legjobban. Aztán a következő oldalokon versek, és valóban „élmények". Itt van néhány sor: „Sikonda Gyöngyének, Marika néninek!" — írta még februárban Csák Gyula. — Marika néni kicsoda? — ö itt minden! Fáradhatatlan asszony, aki ügyeinket intézi, takarít, ebédet hoz, híreket hoz, ő mindent tud, hozzá fordulhatunk bizalommal, szóval az alkotóház „gyöngye". Mellesleg mondva, az itt megforduló írók és költők szinte vclamennyien megemlítik Marika nénit a vendégkönyvben, kár hogy nem találkozhattam vele, lehet, valahol éppen Komló és Sikonda között nycrgal kifele, örökké felpakolva és fáradhatatlanul. Káldi János verssel köszöntötte Sikondát, de olvasom még a neveket: Dér Endre, Jovárovics Miklós, Leszkó Margit, Marsall László, Hunyadi István, Csák Gyula, Radnóti Miklósné (a mártír költő özvegye), Dudás Kálmán, Gáspár Margit, Dániel Anna, aztán Jugoszláviából Szűcs Imre..., hogy csak néhány -nevet említsek. A sikondai alkotóház Jár egy rakásnyi napi- és hetilap, a rádiót és tévét most valóban saját akaratuktól függően kapcsolják be, nem úgy mint otthon, ahol a családtagok óhaját kell szinkronba hozni (mellesleg: a rádió vagy tévékészülékkel nem sok áramot fogyasztanak). Nagyon jókat lehet csevegni a mély fotelekben, felfrissítik az embert a tóparti séták, Göncz Árpád megkér, nézzek körül Pécsett a színháznál, szeretne beülni egy jó előadásra, mert azért hat hétig még „Faulkner társaságában" is idővel elánja magát az ember, erre panaszkodott kora tavasszal Csák Gyula is, aki negyedik napon már berohant a szerkesztőségbe, hogy régi kollégákkal találkozzék, és „talán-igaz-sem-volt" hajdani pesti csibészségeket felelevenítsünk. Váltásra érek be a sikondai Vadásztanyára, mert jó két év után Kovács Károly üzletvezető és felesége nagyon is felgyűlt — többhetes — szabadságukra indulnak, Bergmann Józsefné pedig átveszi tőlük a boltot. Igazi vadásztanya, mert itt aztán mindig van vadétel az étlapon — és nincs „kiikszelve" —, nos aztán az idei nyár próbára tette a viszonylag kis kapacitású konyhát, de jön az ősz és a tél és a komlóiaknak, akár családostól, akár brigádba tömörülve, mégis csak ez a legkedvencebb helyük, de — Bergmanné mondja —az ízek, a jó étkek ezután is emlékezetesek maradnak a vendégnek, A tó környéke olyan csendes, hogy hallom, amint cseng a fülem. Itt-ott néhány horgászó, középkorú férfit szólítok meg, guggol a parton — pedig van egy kisszéke kartávolságnyira — szívja a cigarettát és mereven nézi a vizet. Mit kérdezhet ilyenkor egy laikus: — Van kapás? Fölnéz, a fejét rázza, aztán fölegyenesedik, derekát ropogtatja : — idefigyeljen. Én azt hallottam, hogy fogtak itt már kilenc kilós csukát és vagy hét kilós amúrt. — és is hallottam az előbb, bent a vendéglőben — mondom neki. — No látja. Hát én már idejárok három éve. Vagy bennem van a hiba vagy ezek a halak egyszerűen utálnak engem, de soha egyetlen egyet nem sikerült kikapnom ebből a francos pocsolyából. A sikondai tónak „pocsolyává” való leminősítése egy balkezes pecázónak megbocsátható, mert hiszen csak fogta volna ki ő a megálmodott legendás csukát, sírva csókolgatná a világ legnagyszerűbb tavának zsombékos partját, így viszont csak megvetően köp egyet a vízbe, és összecsomagolja a botokat és elmenőben tőlem kérdi: — Nem tudja, van-e halászlé a Kovács Karcsinál.. ? Nem merem megmondani neki, hogy ma éppen átadóleltár van és Sikondán itt az ősz. Rab Ferenc Káldi János: Nyársirató Sikonda, Sikonda, sárgul a fa kontyo, sátrait lebontja lassan a táj. Sikonda, Sikonda, köd ül a sziromro, elsuhog a pompa, oda a báj. Sikonda, Sikonda, figyelj a sípomra, borongva sikongja: valami fájl
