Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-08 / 278. szám
DN HÉTVÉGE 4. BELPOLITIKA 1978. OKTÓBER 8. A hegyekből két turistajelzés visz Pécsváradra... Embermozgató centrum „Történelmi nevezetességeiről, műemlékeiről ismertté vált község, járási székhely, Pécstől északkeletre, a Keleti-Mecsek déli lejtőjén, közvetlenül a Zengő lábánál. Festőién szép tájképi környezetben helyezkedik el. Északnyugatról a Mecsek legmagasabb pontja, ettől kicsit nyugatabbra a Hármas-hegy áll őrt a község felett..." Pécsváradról mondja ezt a Magyarország cimű útikönyv. A könyv 1967-ből való, s igy az idézet rövid kiegészítésre szorul. Pécsvárad nagyközséggé nőtte ki magát azóta, de elvesztette járási székhely rangját, mivel a járás is megszűnt azóta. A település-fejlesztési tervben kiemelt alsófokú központ. Ez a meghatározás pontosan ráillik. Négyezren lakják, a hozzá tartozó hat községgel - Apát- varasd, Lovászhetény, Marton- fa, Nagypall, Pusztakisfalu és Zengővárkony — 6000 ember gondja gyűlik össze a tanácson. Pécsvárad kiemelt település, hiszen a Vidék centruma, 500— 600 ember jár be a községbe dolgozni naponta. Mecsekná- dasd, Erzsébet, Szellő, Kátoly, Erdősmecske, Geresdlak, Ber- kesd, Eilend, Szebény — hogy többet ne mondjck — élvezik közelségét. S ugyanannyi pécs- váradi választja a pécsi üze- meket-gyárakat munkahelyül, mint amennyien a községbe járnak. Az a 15 kilométer a hatoson, a Budai vámig, nem sok: hatszáz ingázó ül fel reggelente a buszra, hogy a megyeszékhelyen keresse a megélhetést. Centrum Pécsvárad, embermozgató centrum. Dr. Kófiás Mihály, a nagyközségi tanács titkára rövid sétára invitált. Előbb a felső faluba mentünk — a régi magba —, az öreg házakat lassan- lassan lebontják: helyükre új kerül. Kétszintes, többszintes. Kitűnő minőségű aszfaltútok vezetnek ki az erdőszélig. A várat Luca széke módjára ta- tarozzák-restaurálják, ottjár- tunkkor éppen a hatalmas mestergerendákat emelték a magasba. Ha elkészül, ha a szemétkupacokat eltakarítják, első István szobortekintete csodaszép kertre néz majd . . . — Úgy vélem — mondja Kófiás Mihály —, hogy manapság egyre többen választják községüket. Különösen az értelmiség talál otthonra . . . Négyezer lakos, évenként százzal gyarapodik. Nemrég elkészítették a távlati fejlesztési programot. S ha a becslés nem csal, 1995-ben nyolcezren lakják majd. Kimegyünk a 6-os út mentére: a benzinkút oldalán sportpálya épül, most húzzák rá az utolsó réteget. Gyepszőnyegén otthonra találhatnak az atléták, s a labdarúgók is kiszaladhatnak a megyei másodosztályból .. . A túlsó oldalon: ipartelep. — Most folyik a központ rekonstrukciója. OTP lakásokat építünk: lebontott 3—4 ház helyére hatvan lakás kerül. Az emeletesek alsó szintjére üzletsort terveztek. Számbavet- ték: milyen boltra, szolgáltató egységre volna szükség. S alig tudták a falakat kitölteni... — Munkaalkalmat a TÓVAL, az építőipari KTSZ, a MEZŐGÉP üzemegysége, a konfekcióüzem, a Pécsi Kesztyűgyár részlege, az erdőgazdaság, az afész és a tsz nyújt... Sok a bedolgozó. A Dombay-tó — üdülőterület. A mögötte, mellette levő zártkertekben szebbnél szebb „szerszámosbódék". Ezt nevezik Tó- völgyi-résznek. Terjeszkedik az alsóváros is: építési tilalom alig van, s jellemző a keresletre: a telekárak négyszögöle Pécsváradon 150 —200 forint között van. A sok összetevőből adódó „pécsvára- di hangulat", levegő, megfogja a községbejárókat. Sokan Pécsről járnak ki, buszoznak 4— 5 évet, aztán ahelyett, hogy elmennének, telek után néznek, s' ott ragadnak ... Negyvennyolc iparos segíti a szolgáltatást, főleg építő szakmában másodállásban. A község 1977-ben 224 693 köbméter vizet fogyasztott el. A lakók takarékbetétje: 252 millió forint volt. Csak kamatot a betét után 7 milliót tettek zsebre a pécsváradiak. 358 személygépkocsit tartanak nyilván, de tudnak a 746 személy- gépkocsi előfizetésről is ... Szerviz is lesz talán, szövetkezeti összefogással 1980—85 között. Építési kölcsönt 8,5 milliót vettek fel, személyi kölcsönből áruvásárlásra 5 milliót fordítottak. Mindezek mellett kuitúrköz- pont Pécsvárad. Talán ez az, amit a helybeliek a legjobban őriznek. Hiszen régi a dicsőség. A honfoglalás utáni időszakban már Pécsvárad a déli országrész gazdasági és szellemi gócpontja. A körzeti könyvtár jóhírű. Közel ezer olvasója van — ebből háromszáz 14 éven aluli —, s ha nem is sok, de követendő: Pécsváradon lakosonként évente 1,5 forintot fordítanak könyvre államilag. Az olvasók évente 37 000 kötetet kölcsönöznek ki, ami annyit jelent: a könyvállomány egyszer megfordul a pécsváradiak kezén . . . Nem firtatom, hogy szép-e Pécsvárad, avagy nem. Az odalátogató, az ott élő joga, hogy eldöntse. Nekem tetszik, s el is mondtam a tanács folyosóján felállított pingpongasztal mellett Kófiás Mihálynak. El tudnám képzelni, hogy itt éljek. — Csak egy baja van. Túl közel van Pécshez, meg túl távol is . . Ahhoz távol, hogy Pécs városkörnyéki községe legyen, hogy a szuburbanizáció szele egyelőre elérje. (Majd 10—15 év múltán talán . . .) De ahhoz túl közel, hogy ipari centrum is legyen, hogy fölszívja a környék lakóit, hogy többet kínáljon nekik, mint a 15 kilométerre levő Pécs. Szépen fejlődik Pécsvárad — néha titokban, suba alatt, néha nyíltan és kimondva — s idővel felnő ... S a turistautak is megfordulnak. „Pécsvárad a Mecsek keleti részének fontos turisztikai központja, innen egész sereg szép kirándulásra nyílik lehetőség — írja a Magyarország útikönyv. — A községből két turistajelzés visz a hegyek közé ...” Ezt fordítanám meg. Valahogy így: a hegyekből két turistajelzés visz Pécsváradra . . Keresztnevükön szólított munkások Milyen nagy legyen a vállalat? — azt mondta valaki: amíg a főmérnök keresztnevükön ismeri a munkásokat. Évek óta foglalkoztat a Japánban végzett szociológiai elemzés, mely szerint a munkások akkor érzik legjobban magukat, ha a vezetők mindennapos gondjaikat ismerik, külön elismerésnek tekintik, ha keresztnevükön szólítják őket, az ilyen méretű (maximum 2500 fő) vállalatoknál a teljesítmények felülmúlják a mammut üzemekét. Napóleonról maradt ránk a történet, mely szerint a hadvezér minden csapatszemlén legalább négy embert megszólított, megkérdezte, szült-e már a felesége, másikuktól, javult-e a térdlövése. A katonák a kitüntetéseknek sem örültek jobban. Persze, barátomnak is igazat kell adnom, aki néhány éve azt kérte, keressek neki új munkahelyet. Most pedig ugyanott dolgozik, nem is fizetik éppen jól, csak azt állítja, nem mindegy, hogy az ember azt mondhatja: a világhírű TUNGSRAM munkása vagyok. Bizonyára igaza van, pedig a vezérigazgató valószínűleg még a vezetéknevét sem tudja meg soha, hiszen a tucatnyi gyárban dolgozó harmincötezernyi munkást képtelenség megismerni. TUNGSRAM, CSEPEL, RÁBA, VIDEOTON emblémás munkaruhában dolgozni tehát hasonló rangot jelenthet, mint ha a főmérnök keresztnevén szólítja a munkásokat. Jelenthet. Nemrégiben összevontak két bányaüzemet, a mecseki szénmedence legnagyobb, nagy jövő előtt álló üzemét szerették volna létrehozni. Az új üzem új főmérnöke egy alkalommal zsebre tett kézzel azzal állt a leszállni készülő bányászok elé, hogy akinek nem tetszik, amit ő mond, veheti a munkakönyvét. Kétségkívül a munkafegyelmet akarta erősíteni a termelési nehézségekkel küszködő üzemben. Ma, sajnos az összevont bányaüzemben kevesebben dolgoznak, mint az egyesülés előtti üzemek bármelyikében. Dr. Varga György nemrégiben cikket írt a kis- és nagy- vállalatok optimális arányáról, a vállalati méretek előnyeit és hátrányait elemezve, közgazda- sági és fogyasztói szempontokból. Szeretnék megmaradni a munkások közérzetének vizsgálatánál, néhány mondatban azonban nem árt a cikkíró fejtegetéseit idézni. Az elmúlt évtizedekben viszonylag korszerű nehézipart teremtettünk, s a fogyasztási javakat gyártó iparágakat is fejlesztettük. A strukturális és műszaki átalakulást a vállalati méretarányok változása kísérte. Az állami iparvállalatok száma 1960 és 1977 között 1368-ról 713-ra, míg a tanácsi vállalatok száma 478-ról 190-re csökkent. Az összevonásokat követően a legfeljebb 500 főt foglalkoztató vállalatok aránya az 1960. évi 66,6 százalékról 1976- ra 35,8 százalékra csökkent, míg az 1000 főnél több dolgozót alkalmazó vállalatok aránya 14,7 százalékról 42,5 százalékra emelkedett. Magyarországon kimagaslóan gyors volt a koncentrációs és centralizációs folyamat, összedőlt a piramis, amelynek alapját a kisvállalatok széles hálózata alkotja, amelyre a * közepes, majd a nagyvállalatok épülnek. A méretarányok torzulása a termelési szerkezet torzulásában is érezhető. A fogyasztó nap mint nap bosszankodik, mert nincsenek alkatrészek, szerelvények, hiányzanak az apró cikkek, a ruházati termékek egyformák. A különleges igényeket kielégítő, versenyképes, egyedi gyártmányú és jól exportálható termékekből, speciális műszerekből, stílbútorokból, változatos ruházati cikkekből, kis szériákban készülő cipőkből végtelenül szegények vagyunk. A kis vállalatok egyébként a nagyvállalatok hátországát képezhetik: példa erre a Diósgyőri Gépgyár és a Pécsi Vasas Ipari Szövetkezet együttműködése. A közgazdasági és fogyasztói, sőt népgazdasági érdekek felvillantását azért tartottam szükségesnek, mert el szeretném kerülni a romantikus, amolyan „családi-gyár” idealizálásának vádját. Nemrégiben Pécsett a TUNGSRAM újból „elnyelt” egy vállalatot, kétség sém férhet hozzá, hogy gazdaságilag indokolt, a munkások számára előbb-utóbb kifizetődő döntés volt. Egyetlen szépséghibája azonban nem mellékes: a munkásokkal nem beszélték meg, nem magyarázták meg előnyeit, nem villantották fel ennek nagyszerűségét. Erről beszélgetve aztán voltak vélemények, miszerint: . . . „jó, hogy nem kérjük ki minden munkás -véleményét, a végtelen vitáknak, a hatékonyságot gátló demokratizmusnak is vannak korlátái.” Nos ezen már lehet vitatkozni. Jónéhány munkás azt vallja: engem itt mindenki ismer, én itt a legjobb munkás vagyok. Inkább vagyok itt első, mint az emblémás munkaruhában névtelen senki. Nos, az emblémás munkaruháról is ejthetnénk néhány szót, sok vállalat nem ismerte fel, hogy milyen óriási hajtó erő a szép, szines emblémával és névvel ellátott munkaruha, amelyben ne adj isten, az utcára is ki lehet menni. S milyen rohadt érzés egy piszkos, lötyögő, seszínű munkaruhában dolgozni, még ha világcég emblémája is díszeleg a gyárkapun. Noshát, azt hiszem, ez is a döntő: amíg a főmérnök képes megjegyezni és keresztnevükön szólítani munkásait, tegye azt, egészen biztosan igazuk lehet a japánoknak. Az sem árt, ha felkészülve megy le a műhelyekbe, alig hiszem, hogy Napoleon nem ezt tette. Különben vállalom a „romantikus" vádját, ha azt jelenti, hogy családias hangulatot kell a munkahelyi közösségekben teremteni, jó ha mindenki fontos láncszemnek érzi magát, jó érzés, ha közvetlenül érzi munkája értékelését. Az sem mellékes, hogy milyen szociális körülmények között, milyen munkafeltételek mellett dolgozik. Az is fontos, hogy a kapun levő embléma óvó hatalmát érezze a gyárkaput elhagyva is. A széncsaták idején valóságos varázsige volt kimondani azt, hogy bányász. A vendéglőkben asztalt kerítettek számukra, a sorbán- álláskor előreengedték őket, a rendőrök tisztelegtek. Akkor még tolongtak a munkásfelvevő irodákban, pedig a napi keresetek 30—35 forint körül voltak egészen 1956-ig. Kisvállalat? Nagyvállalat? Keresztnevükön szólított munkások? Látszólag nagyon távolra kerültünk az eredeti gondolatsortól, pedig még mindig arról van szó. Tulajdonképpen a munkahelyi közérzet a legfontosabb mindkét helyen: ez pedig elsősorban abból áll, hogy a munkás mennyire érzi munkájának értékét, megbecsülését elsősorban annak hasznosulásából, aztán az értékekből való részesedésből. Nem kizárólag anyagiakra gondolok, bár az is fontos, de az még fontosabb, hogy a vezetők tudatában legyenek és éreztessék is a munkásokkal alkotásuk értékét, tegyék bár ezt keresztnevükön szólítva, vagy másként. Kozma Ferenc Lombosi Jenő
