Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-10 / 250. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM MŰVÉSZET 1978. SZEPTEMBER 10. Bauhaus-növendék, tengerész, ellenálló — E jy nap Amerigo Tóttal Szabályos interjúról volt szó. de azután másként alakultak a dolgok. Úgy látszik, Amerigo Tot körül a dolgok nem szoktak szabályosan alakulni. Egy biztos: a héten egyetlen napot töltött csak Pécsett, de azt tisztességgel végigdolgozta. Állt, ült, gyalogolt, dedikált, vitatkozott, válaszolgatott, figyelt, s este, a huszonnégyemeletes liftjében lefele menet vidoran megjegyezte, hogy nem is fáradt. Különbenis, a nagyapja száznégy évet élt meg. Ehhez képest az, hogy ő, aki 1909diknak is egy kolbászosat vadászott. — Magyar kolbász — jegyezte meg közben elégedetten — na, ez az, ami nincs Rómában. Gargantuai étvágy, szemüveg mögül kikandikáló pillantás — ilyennek képzeli az ember egy okos erdei manó szemét —, nagyon karakteres, igen élénk kifejezésű arc. Eszembe jut, hogy olvastam róla, hogy filmekben is szerepelt, nem is egyben. Meg hogy római otthonában, ahol elsőként Amerigó Tot Kavicsasszony cimű szobrával ben született, meg akarja érni az ezredfordulót, igazán szerény kívánság. Furcsa dolog a világhír. Mint valami bizonytalan méretű aló- ria, lengedezik egy név fölött. A név viselője ha megy valahová, előtte megy o világhír, ő legfeljebb utána kocoghat. Ha aztán erős egyéniség az illető, a világhír megszégyenülten eltakarodik, s ott marad egy ember, a humor, a megértés, a bölcsesség és az értelem, mind őhozzá tartozik, nem a híréhez. Amerigo Tótról sok mindent tudtunk. Hogy Fehérvárcsurgón született, apja magyar paraszt, anvja itt letelepedett olasz kőművescsalád sarja. A nagy testi erejű, fúró-faragó ezermesternek induló parasztfiú útja a pesti Iparművészeti Főiskolára kanyarodott. Tóth Imrének hívták még akkoriban. Tizennyolc éves korában egy ifi-tüntetés következtében fél évig ült Hor- thyék börtönében. Bauhaus ösztöndíjat kapott, bejárta Európát, Moholy-Nagy, Paul Klee tanítványa volt. De volt tengerész is, beutazta a fél világot, megszökött a nácik börtönéből, elgyalogolt Olaszországba, belépett egy baloldali művészcsoportba, szerzett már némi hírnevet, de aztán, hogy Mussolini belépett a háborúba, ő is belépett az ellenállók közé. Ejtőernyős volt, összekötő, futár. Rómában él már évtizedek óta. Grafikusként kezdte, de szobrászként lett világhírű. Magyarországon majd mindenki ismeri szobrát, amelyet hazájának adott: a csurgói modon- nát. Most első hazai állandó kiállítása is megnyílt Pécsett. Amikor megismerkedtem Amerigo Tóttal, éppen evett. Délelőtt volt, akkor érkezett a fővárosból, az asztalon néhány szendvics várta. Lecsapott egy kolbászos szendvicsre. Másoa műterembe lép az ember, a kertbe muskátlit ültetett. Továbbá, hogy a szakácsművészetben is kiváló. — Tényleg tud főzni? — Már hogyne! — Magyar ételeket mit? — Bablevest, töltöttkáposztát. Mindent. Róma nagy város, lehet kapni magyar paprikát. Nem mindig és nem mindenhol, de lehet. Elég drága. Majd kifejti, hogy a száz- nemtudomhány spagettis olasz ételkülönlegesség közül az egyiket fokhagymával és paprikával készítik. — Magyarnak vagy olasznak számítja végül is magát? — Most itt vagyok és azt mondom: itthon. De ha ott vagyok, ott is azt mondom. De engem az olaszok úgy dühösí- tenek . . . igaz, némelykor meg a magyarok. Dehát olyan ez, mint a szerelem. Nincs olyan szerelem, ami hétfőn ugyanolyan, mint kedden. Süt-e a nap, milyen a reggeli kávé — annyi mindentől függ. Én különben is kevert vagyok. Van bennem olasz vér, és negyven éve ott élek. — S a művészetében? — A művészet egyetemes. Bár. . . Lassanként rájövök, hogy vannak bizonyos népművészeti elemek, amik kezdenek engem izgatni. A múltkor meg láttam egy mongol filmet. Azok a motívumok . . . Mégis ázsiai lennék? — És a gyerekkor? Az emlékek? — Pokolba az emlékekkel! Én kilencéves koromban kaptam az első csizmát! Ki emlékszik erre szívesen? Erre a szegénységre? Ki akarom inkább törölni magamból .. . Néha meg a köny- nyem is kicsurog. Találkoztam egyszer valakivel. Kiderült, hogy ötven éve egy padban ültünk. A könnyem is kicsurgott, a fene egye meg. Elmentem Csurgóra és megtaláltam mindent. A Hegynekjárót, a Lapost, a Kányást. A fákat, a rétet. De nem akarok a múlthoz folyamodni. Próbálok a jövőben gondolkodni. Arra gondolok, hogy az istenfáját, meg tudok én még csinálni egy olyan reliefet, hogy az Donatello legyen . . . Hogy szikrázzon az atyaúristen ujja . . . Úgy számítom, van még legalább húsz évem. Séta Pécsett. Múzeum utca. Zsolnay múzeum. — Tudják, hogy én négy évig egy kis kerámiagyár igazgatója voltam? Még most is van ott gyár. Építettem egy kemencét.. . Valaki a Nervi sportpalotájának kerámiamellvédjét említi. — Abban én tizennégy kéket, öt zöldet és egy feketét használtam — mondja büszkén a mester, aztán odahajol egy szép régi Zsolnoy vázához. — Szép . . . Az utcán a fejébe nyomja sildes fekete sapkáját. — Csak nem ez az a nevezetes Jevtusenkó-sapka? — De még mennyire, hogy az! Tudja kitől kaptam én ezt? A Róbert Lászlótól. Ö kapta Jevtusenkótól. De én azt mondtam neki: addig innen el nem megyek, míg nekem nem adod ezt a sapkát. Azóto mindig ezt hordom. A moszkvai trojkások hordtak ilyet. Irtó jó sapka. Valami beszédfoszlány érkezik felénk, fölkapja a fejét: — Az Olasz Tudományos Akadémia a múlt héten megválasztott aranyérmes tagjává. Úgy ám. A Székesegyházban átveszi a szót a vezetőtől. — Ez a nagy a reneszánszban: föltalálta a skatulyaperspektívát. Mast csak nézzen oda, milyen kitűnő! Ezt aztán Piero Weöres Sándor ma világhírű szobrász Dedikálásra várók gyűrűjében a rában della Francesca azzal fokozta, hogy fentről belógatott egy tojást, így. . . Az altemplom lejáratánál megtapogatja a szobrokat. Mutatják neki a fanyűvő Sámson figuráját, mint furcsaságot. — Nana! Állítólag Sámson és Herkules ugyanaz volt. Márpedig Herkules nyűtte a fát, tudjuk, különösen, mikor a Nes- sus ingét ráhúzták, és megőrült attól a . . . hogyishívják . . . kígyóméregtől, akkor tépte a fát, de még mennyire. A pécsi építészekkel este találkozott. Látta az építészeti kiállítást, mindjárt fölfedezte magának Erdélyi Zoltán nagykanizsai művelődési házát, s most így magyarázza: — Nem csodálkozom azon, hogy egy fa görbe. Nem csodálkozom azon se, ha egy gomba kinő a fűből. Tudom, hogy ott van, nem csodálkozom, hogy látom. Ezért tetszett nekem a maga épülete ... Tanácsot kérnek tőle a pécsi művelődési központ terveihez. A makett, a tervrajzok fölött tűnődve mondja: — Az embernek az a természete, hogy megváltoztassa, megerőszakolja a természetet. Úgy kell építeni, hogy az ember által csinált természet és az építészet között ne legyen sok különbség. Ide valami olyasmi kellene, ami ehhez az épülethez, s ami odabent várja az embert, ahhoz bevezet, így valahogy — sorba állítja a hamutartót, a kávéscsészét, a csészealjat — növekvő méretben. Úgy csinálni „dombot", hogy az mégse egészen valódi domb. Vagyis olyasmit csinálni, ami néha művészeknek sikerül: fából vaskarikát. De jó lenne, ha a szobrászok tudnának épületeket csinálni! A beszélgetés elkanyarog a konkrétumoktól. Van nemzeti építészet? Amerigo Tot eltűnődik: — Ahol télen nem esik a hó, nem kell törődni vele. Ahol esik, olyan tetőt kell építeni, amelyről lecsúszik a hó. Minél több hó esik, annál meredekebb a tető. így jutunk el a stílushoz. Később pedig:- Egy tökmagot el lehet ültetni bárhol, ugyanaz a növény nő ki belőle. De talán nagyobbak vagy kisebbek lesznek a levelei. Szóval változik. Az ember nem szeret emlékezni, én legalábbis nem szeretek. Ott voltam a háborúban, láttam ezrével megölni az embereket ... De az ember is változik. Én megemésztettem a reneszánszot is. Mikor a Bauhaus után belevertem a fejemet Donatello reliefjébe — micsoda kontraszt volt. De lassanként visszatérek a saját esztétikámhoz. Ahogy a kavics formálódik a patakban . .. Nincs szebb szobor egy lekoptatott kavicsnál! A művészet egyszerűen eszköz arra, hogy kényszerít- sünk valakiket, hogy odafigyeljenek egy dologra. Az ember reméli, hogy ha nem is tudja kifejezni mások helyett az ő gondolataikat, talán kinyit egy ajtót. .. Az ajtó mögött ott egy tájkép. Nem mondhatom el senkinek részletesen, miért szép és mit gondoljon róla, de remélem, hogy megérez valamit abból, amit én gondolok, amit én szerettem volna kifejezni. Hallama Erzsébet Tersánszky születésnapjára 1910. február 16-án T. Josi Jenő név alatt novella jelent meg a Nyugat című folyóiratban - s ezzel egy alig huszonkét éves fiatalember „becsületes kőműves napszámosból íróvá züllött". A nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenő idén, szeptember 12-én lenne kilencven esztendős. Tersánszky a kiszorítottak, a peremen élők, a megalá- zottak és megszomorítottak írója volt: „a keményített ingmelles társadalomból” kivetett-kihullott természeti embereké. Értük szólt, az ő erkölcsi igazukat védte- mondta —, de nem kritika, nem fenntartás nélkül. Munkásságából hat-nyolc regény emelkedik ki legmagasabb csúcsként, s ezekben a társadalom képmutató morálja, és a társadalmon kívül élők ösztönös er- kölcsisége, öntudatlan tisztessége ütközik meg. Nem folttalanul - de a társadalomhoz képest mégis erényesen, tisztán él a ViszontI látásra, drága ... Nelája, A két zöld ász hamiskártyás Buzikán Mátyása, s elsősorban persze a Kakuk Marci. Tersánszky Józsi Jenő rendkívül gazdag életművet hagyott az utókorra. Az említetteken kívül A margaré- tás dal, a Legenda a nyúl- paprikásról, az Egy ceruza története nem avuló értékek —, de legalább két tucatnyi novellája és kötetnyi emlékezése is a század magyar irodalmának java termésében kér helyet. A Nagy árnyakról bizalmasan emlékezéssorozatával például új és új adalékokat szolgáltatott Babits, Móricz, Osvát, József Attila és mások teljesebb megismeréséhez. Különösen élményszámba megy Ady alakjának fölidézése (a költő egyébként Tersánszky első regényének ünneplő méltatója volt). Kilencvenedik születésnapján, Illyés Gyula tizenöt évvel ezelőtti híres köszöntő-versének szavaival, a teljes embert ünnepeljük Tersánszkyban, aki műveivel szépít, javít ma is minden részletet. Tarján Tamás Költöuendegeink Károlyi Amy és Weöres Sándor Károlyi Amy és Weöres Sándor kedden este pécsi alkotókkal találkozott a Jelenkor szerkesztőségében. Ekkor készült velük az interjúnk is. Weöres Sándor szinte eltűnik a háromszemélyes fotelban, arca rezzenéstelen, alig-alig fordítja el a fejét. Szinte csak akkor mozdul meg, amikor a cigarettát a szájához emeli. Körülötte pécsi írók, költők, kicsivel távolabb a sajtó roboto- sai. Beszélgetnek. Úgy alakulnak itt is a csoportok, ahogy a munkahelyi megszokás összerázta : fiatal író a fiatal íróval, rádiós a rádióssal, könyvtáros a könyvtárossal társalog. Weöres mintha felülemelkedne az egészen, csöndesen üldögél, s amikor az ember már végképp azt gondolná, hogy nagyon unja a hozzá beszélők szózuha- tagát, hirtelen megszólal, * és nyomban kiderül, hogy pontosan megjegyzett mindent, nagyon is odafigyelt minden szóra. Beszélgetni szeretnék vele én is, de félek, hogy kevés fogódzót jelent, ha tudom róla, hogy Pécsett, az egykori Erzsébet Tudományegyetem bölcsész karán szerzett diplomát. Tüskés Tibor segít ki a zavaromból : — Kérdezze meg, hol lakott Sándor bátyánk egyetemi évei alatt? Megismétlem, jóllehet Weöres Sándor hallotta a kérdést. Az arca megelevenedik. — Laktam én az Ágoston utcában, a Mecsek utcában, a Ferenciek utcájában, a József utcában . .. Erről van Pécsen egy mondás: melyik utca fekszik a legjobb helyen? — A József. Mert a Mária és az Anna utca között fekszik. — A régi főbérlők gavalléro- sabbak voltak, mint a mostaniak? — faggatom tovább. — Igen, azt hiszem. Nem is nagyon törekedtem én itt fő- bérleti lakásra. Nagyon jól éreztem magam albérletben. — A régi, de ritkán találkozó barátoknál gyakran előfordul, hogy csak a múltról tudnak"be- szélgetni. így volt ez most Pécsen is?
