Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-10 / 250. szám
1978. SZEPTEMBER 10. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÚIRAT—1978 A TARTALOMBÓL: CSORBA GYŐZŐ HÉRA ZOLTÁN HORGAS BÉLA ISZLAI ZOLTÁN MÉSZÖLY MIKLÓS RABA GYÖRGY VERSEI • HALLAMA ERZSÉBET MANGY IVAN SZÉPPRÓZAI BERTHA BULCSÚ: 8ARTHA LÁSZLÓ KEPEI CSOROS MIKLÓS: TAKATS GYULÁRÓL RÁKOS SÁNDORRAL BESZÉLGET MEZEI ANDRÁS RÓNAY LÁSZLÓ: TER5ANSZKY .TUDOMÁNYA" SOTÉR ISTVÁN: HORVATH JANOS KLASSZICIZMUSA VITÁNYI IVAN: PÉCSI NYÁRI SZÍNHÁZ A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Csorba Győző, Héra Zoltán, Horgas Béla, Iszlai Zoltán, Mészöly Miklós és Rába György költeményeit, a szépprózai írások sorában pedig Hallatna Erzsébet és Mándy Iván elbeszélését olvashatjuk. A művészeti rovatban figyelmet érdemel Bertha Bulcsú írása Bartha László festői világáról és Vitányi Iván értékelése az első Pécsi Nyári Színház előadásairól. Az ,,lrószobám,'-sorozatbon Rákos Sándorral beszélget Mezei András. Az irodalmi tanulmányok, esszék és kritikák közül kiemelkedik Sőfér István: Horváth János klasszicizmusa, Rónay László: Tersánszky „tudománya”, Lengyel Balázs: Erkölcsi normák és a mai ifjúsági regény c. írása, valamint Csűrös Miklósnak, Ta- káts Gyula költészetét elemző bírálata. L Pálinkás György Átment a labda Űrök óta folyik ez a beszélgetés Vagy évek óta Ugyanaz Cserélődnek Az arcok A pohár után nyúló kezek Ugyanazok Az is lehet csak a kezek Jobbravárva Úgy tűnik a tömegben Egy ismerős Így szokott ez lenni Mikor már az arcok is keverednek Erre mondta már nem tudom ki hogy Félreismerjük másokba magunkat Zavarbaejtőek ezek a nem szűnő Roppanások Elkésett ajánlatok Minduntalan Akkor a dagadt átfolyt A palánkon Hüvelyk és mutatóujja Között felcsippentve a labdát Egy pillantás a körUlállókra Rejtett fényei a várakozásnak (Aszobában) Bent állt a szobában. Az éjszakai szobában, Félálomban bújt ki az ágyból. Magára kapta a fröttírkö- penyt, kisurrant a hálóból. Nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót. És egyszerre csak odabent az ebédlőben. A bútorok nem törődtek vele. Észrevették, de egyszerűen nem törődtek vele. Csak hadd ácsorogjon ott az ajtóban. A holdfény átvilágított o függönyön. A szoba elmerült a csöndben és ebben a furcsa, fehér fényben. A bútorok mozdulatlansága. Ahogy a székek körülveszik az ebédlőasztalt. Talán éppen megbeszéltek valamit. Megbeszélést tartottak. Az ebédlőasztal egy hírt közölt velük. A székek továbbadták a szekrénynek. A szekrény a nagy komódnak és a kis komódnak. Pusmogva tárgyaltak. De minden abbamaradt, ahogy ő belépett. Mélységes hallgatás. Az asztal sértődöttsége. A székeké. Itt van! Még be merte ide tolni a képét! A férfi a köpeny övét csavargatta. Egészen szorosra húzta, majd kioldotta. Egy hangra várt. Egy reccsenésre. A székeket nézte, ahogy kissé előredőlve ráhajolnak az asztalra. Lassan, szinte mozdulatlanul ráborulnak. Tudják, hát persze, hogy tudják! Elindult az asztal körül. Megérintette az egyik szék hátát. Mintha magyarázkodni akarna. Vagy éppen mentegetőzni. Idefigyeljetek! Ki tudja, mikor kerül sor arra... Még hónapokig ittmaradhattok . . . talán egy félévig is. És higgyétek el, nem én főztem ki ezt az egészet! Azok oda se figyeltek. Rá se hederítettek, ahogy ott mászkált mögöttük. Nevetséges alak! Másra akarja kenni ezt az ügyet I Körülöttük járkált. Végigsimított a vállukon. Egy váratlan mozdulattal hátrahúzta az egyik széket. Ráült. Ügy ült mereven, mozdulatlanul. Hát akkor tessék! Beszélgessünk! De azoknak semmi kedvük se volt ilyesmihez. Ő meg előrehajolt. Tenyerét rácsúsztatta az asztal lapjára. — Az az igazság . . . — Mi az igazság? Halljuk! — .. . hogy már régen el kellett volna adni benneteket! Kimondta! Most aztán kimondta I Úgy maradt előrehajolva. Végignézett a társaságon. A társaság tagjain. Azok csak hallgattak. Talán várták a folytatást. Tessék! Most már csak pakoljon ki mindennel! Roskatag ócskaságok vagyunk! Semmi helyünk egy lakásban! Egy jobb lakásban! A férfi beburkolózott a köpenyébe. Egy pillanatra maga felé fordította a szomszéd széket. Visszatolta. Megint csak végignézett a székeken. Mintha mindegyikre rá akarna ülni egy pillanatra, valamilyen félreértett tapintatból. Egy árny hintázott a függönyön. Előrelendült. Belevetette magát a sötétbe. Lélegzést lehetett hallani. Egyenletes, mély lélegzést. Halk, csúfondáros nevetést. Egy alig hallható hangot. — Nem kísérsz el! Engem nem kell elkísérni sehova! Ki lehet ez? Egy kislány? Miféle kislány? Most már felállt. Belekapaszkodott a szék vállába. Ki ez a hang? Még csak nem is emlékeztet anya hangjára. Hát akkor? Miféle nő? Hogy került ide? És apa .. leinti? Visszavág neki? Apa meg se szólalt. Egy másik női hang elfulladva. — Miért nem tudsz velem maradni? Miért kell mindig elmenned? Csönd szállt a szobára. Az éjszaka végtelen szomorúsága. Ebből a csöndből tört fel egy férfihang.- A te emlékeid nagyonis a múltban gyökereznek. — A múltban! Miket tudsz mondani! Mándy Iván A bútorok A férfi várt, figyelt. De a hang elhallgatott. Talán itt áll a háta mögött az a lány. Meg a többiek, akik elfoglalták az éjszakai szobát. Elfoglalták? Nevetséges. Mindig is az övék volt. Közben egy férfihang. Mintha már nagyon régen beszélt volna, kissé panaszosan, szemrehányóan. - Dehát mindig én kísértelek el Gizi nénihez? Amióta csak odajársz hegedülni. Én mutattalak be a Gizi néninek. — Szünet. — És azt se felejtsük el, hogy én beszéltelek rá erre az egészre. Soha eszedbe se jutott volna, hogy hegedülni tanulj! Mondd, hogy nem így volt?! A többi izgatott suttogás. Csönd. A várakozás csöndje. És megint az a csúfondáros nevetés. A lány, mintha ágyban heverne. Egyik oldaláról átfordul a másikra. Hasrafekszik. Párnáját paskolgatja. Belenevet a párnába. Soha többé nem kísérsz el sehova! Hangok szálltak át a szobán. Mintha egyszerre többen beszélnének. Szidnak valakit. A férfi félig felemelkedett. Apát szidják! Hogy mindent el- tékozolt! (Tékozolt... Istenem!) Soha semmit se lehetett rábízni. És még a holmiját is szétszórta. Egy női hang. — Te mindent elölhagytál! Szétdobáltál! A teáscsészét is otthagytad az asztalon! A parizerhéjakat! A többi már megint suttogás. Ki ez a nő? Ki ez a férfi? És a többiek? Kik ülnek ennél az asztalnál? Ott állt a székbe kapaszkodva. A keze végigsimított a szék hátán. Lecsúszott róla. Érezte, hogy a szék fellélegzik. Megkönnyebbül. A bútorok ingerültsége. Az az ellenséges ingerült, ség. Kiment a szobából. Az ajtóból még visszafordult. Talán mondani akart valamit, vagy éppen csak elbúcsúzni. — Fölösleges, uram! Teljesen fölösleges! Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, rákezdték. — Micsoda képmutató alak! — Egyáltalán, mit akart itt? — Talán még őt kell sajnálni ! — Sajnáltatja magát! Nagyon jó! Bosszús, mogorva reccsené- sek. Csönd. A bútorok csöndje. (Egy kis üzletben ) Kék garnitúra a kirakat halott fényében. Az asztal és a fotelek az ablaknál. Mögöttük a lomha szekrény, az aprócska könyvállvány. Egy heverő beleveszve a sötétbe. Olykor egy járókelő megáll odakint. Rámered a bútorokra. Megborzong és eliszkol. Beleveti magát az utcába. Nem látogatják ezt az üzletet. Maga a bolt vezetője is eltűnt. Vagy meghúzódik valahol hátul egy kék konyhaszekrény mögött. Moccanni se mer. Talán rátámadnak a bútorok. Ezek a mogorva, beporosodott bútorok. Egy óvatlan- pillanatban áttörik az ablaküveget, és itthagyják ezt az egészet, tele üvegszilánkkal, felhasadt huzattal, kibicsaklott lábbal. Csak el innen! Miért is maradnának? Nincs vevő a kék garnitúrára. Senki se akar beleülni a fotelekbe. Senki se nyitja ki a szekrényt. És ugyan ki veszi elő a bárszekrény poharait? Ki is töltene abból az üvegből?! Vagy mégis? Esetleg beállít egy vidám társaság? Leülnek az asztalhoz. A foteleket húzogatják. A nők ráülnek a fotel karfájára, a lábukat lógázzák. Töltenek az üvegből. Magasra emelik a poharakat. Koccintanak. Ugyan kérem! Az üveg nem üveg. A pohár nem pohár. És a könyv? Az a kék kötésű könyv a polcon? Regény? Szerelmi történet? Útleírás? Hová viszi az olvasót, milyen tájakra? És ki az írója? A kék könyv írója? Akinek ez az egyetlen műve. Egyetlen műve egyetlen példányban. Itt található ebben az üzíetben. A bútorok között. Dehát senki se jön be, hogy leemelje a polcról és belelapozzon. Különbenis! Ennek a könyvnek nincsenek lapjai. A kék fedelek között maga a semmi. Ki tudja! Talán valamikor régen . .. amikor ezt a könyvet idetették .. . Igen, akkor még lehetett valami a címlap mögött. Oldalak. Nyomtatott oldalak. Dehát eltűntek. Levegővé váltok. Akárcsak a könyv címe. Az író neve. Nincs neve az írónak. Éjszakánként előjön a férfi, akire rábízták ezt az üzletet. Előbújik a konyhabútorok mögül. Leül a fotelbe. Fejét tenyerébe hajtja. Elnyúlt mozdulatokkal dörzsöli kopasz fejét. Aztán csak kibómul az utcára. Kék garnitúra a kirakatban. Asztal, fotelek, szekrény, könyv- állvány, heverő. Nincs látogatójuk. Senki se néz be hozzájuk. És nem is várnak senkire. — Nem. Kevés szó esett a pécsi emlékeimről. Annál több a város alakuló, új arcáról. Pécs tulajdonképpen már elveszítette a régi karakterét. Egykét szöglete őrzi még, azok a helyek, ahol nem bontottak annyit. Alig ismerek rá némelyik városrészre. Új házak, új utcák mindenfelé. — Megváltoztak az emberek is? — Biztosan megváltoztak azok is ... Sok a költő, nem mind ismerem őket. Annak idején mi kevesebben voltunk, nem is szerepeltünk annyit. A Sorsunk előtt itt nem volt irodalmi központ; most van, a Jelenkor. Nekem is itt jelenik meg a legtöbb versem. Akkoriban az egyetem volt az irodalmi élet meghatározója. Persze, ott sem voltunk sokan, egy-egy szakon talán húszán, vagy harmincon. De nagyon jó profesz- szoraink voltak. — Járnak önhöz fiatal költők tanácsot kérni? — Járogatnak. Bár... tanácsot adni bajos. — Sokan zenésítik meg a verseit. Egészen különböző emberek. Hogyan vélekedik erről? — A verseim énekelhetősége, melodikussága, a ritmusa inspirálhatja a zenészeket. Ha jól sikerül a megzenésítés — illik a zene a vershez — nem bánom . .. Amíg beszélgetünk, Károlyi Amyt a pécsi barátok másik csoportja veszi körül. Csorba Győzővel folytatott diskurzusát szakítom félbe, hogy kérdésemet föltegyem. — ön a férje által ismerte meg Pécset. Milyennek találta régen, és változott-e azóta a véleménye? — Az ötvenes évek elején jártam itt először. Akkoriban nem lehetett utazni „horizontálisan", tehát utaztunk „vertikálisan". Ezt szó szerint értse, ugyanis repülővel jöttünk. Amikor a város fölé ért a gép, először a Székesegyházat pillantottam meg. Egyre kisebb köröket írtunk le. Ha ismerős lettem volna, fölismerhettem volna a járókelőket, olyan tisztán látszott az arcuk. Éppen piac volt, nagy nyüzsgés, tarkaság. Ezek voltak az első benyomásaim. Nézze, a változásokról pedig csak az tud beszélni, aki hosz- szabb időt töltött a városban, és látja, mi tűnt el, mi épült. Én nem jártam itt annyiszor, hogy ezt megmondhatnám. Pedig mostanában már tényleg csak ide, és Szombathelyre, a férjem szülővárosába megyünk el, ha rászánjuk magunkat az utazásra. Havasi János Weöres Sándor és Károlyi Amy gyerekek között
