Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-06 / 215. szám

1978. AUGUSZTUS 6.

IRODALOM - MŰVÉSZET

DN HÉTVÉGE 9.

Bánat

Nászay Csilla rajza

MAKAY IDA VERSEI

Nincs menekvés

Abból a nyárból nincs menekvés.

Nem ment meg tőle semmi évszak.

Sötét üszők az ég testén a Nap.

Nem hamvad ki azóta. Ég csak.

Kigyújtott máglyák: déli fák Lobognak szüntelen azóta.

Fuldokló rózsák, dáliák;

A tébolyult nyár inkvizíciója.

Fokozhatatlan izzás kint s belül. - Eleven szén és lombok, gyökerek.

Nincs menekvés. Rendre csak nyo múlnak a tüzes falak. — Egyre közelebb.

Része a fénynek

Fény mindenütt. Bőrömbe gyűjtöm, minden szomjazó pórusomba.

Nem én vagyok: része a fénynek füvekbe, fákba fölszivódva a Nap vagyok már. Fókuszomban ragyognak múlt s jövő világok. Szétáradok a mély folyókban, s a forrásokhoz eltalálok.

Arany ingében közeleg

A temetőkben makacs zendülés:

Vörös zászlókkal égő tulipánok tűntetnek egyre: élni! Élni mégl A buja, gazos temetői árok mélyében a csöndes-hűs gyöngyvirágok recitálják- konokon az igét.

Arany ingében közeleg a Nap.

Fényes dárdáit úgy dobálja szét, mint győző romok, pusztulás fölött. Diadalkapu fönn a májuség.

A szatirikus Moldova

Moldova György: A beszélő disznó

Nem véletlen, hogy Moldova György új könyve már az ünnepi könyvhét kezdetén az utolsó példányig elfogyott. Moldova népszerű író, a szó nemes értelmében, az a fajta szatíra pedig, aminek talán ő ma a legkiválóbb mestere, jóformán hiánycikk kortársirodalmunk- ban. íróink többsége nem ír szatírát, a műfajt átengedi a humoristáknak,- akik gyakran megelégednek a könnyedebb sikerrel. Ez azért is meglepő és elgondolkodtató, mert a magyar irodalomból számos nagyszerű szatirikus író nevét sorolhatnánk fel, köztük olyanokét, mint Karinthy, Gábor Andor, Rideg Sándor.

Moldovának sikerült a műfajon belül sajátosan egyéni hangot megütni. Természetesen a hagyományoktól ő sem szakadhatott el teljesen. A világ- és a magyar irodalom jeles szatirikusai érezhetően hatottak rá. Kedveli a szatírában a fantasztikumot, a rendkívülit, s ez kétségtelenül Swift és Gogol, llf—Petrov és Bulgakov egyes írásait juttatja eszünkbe. Ugyanakkor mindjárt hozzá kell tennünk azt is, hogy ez a hatás pusztán formai, Moldova éles szemmel látja napjaink társadalmában a szatirikus lehetőségeket. írásaiban olyan problémák jelentkeznek, melyeket csak itt és most írhat meg egy író, a mai ember világára jellemzőek, ma időszerű, de általánosan érvényes töltésűek. „Eltorzított”, karikaturisztikus formában mondják ki az igazságot, számos esetben a korunkra nagyon is ráillő igazságot.

Az Elátkozott Hivatal, Moldova egyik korai szatirikus írása csupán néhány oldalnyi terjedelmű volt, mégis máig találó benne az a kép, amelyet az ötvenes évek bürokratikus világáról festett. Sőt, azt kell mondanunk, értékben és hatásban felülmúl jó pár, az akkori időkről szóló regényt és elbeszélést. Ebben a rövid történetben már ott találjuk a szatirikus Moldova minden erényét, a rendkívüli és a nevetséges sajátos vegyítését, a kor jellemző vonásainak pontos rajzát egy görbe tükörben megjelenő valóságkép alapján.

Később, a hatvanas évek végén egész sor szatirikus művet publikált Moldova. Valójában ekkortájban vált munkásságának lényeges részévé a szatíra. Az a világ, melyet „irodalmi karikatúráiban" megjelenített, a társadalom fejlődése, alakulása következtében jött létre, talán nem is mindig természetszerűen, éppen ezért éreztük Moldova toliszúrásait elevenbe találóaknait. Magunk is láttuk, tapasztaltuk bizonyos nem kívánatos jelenségek elszaporodását, mint az ügyeskedés, a felelőtlenség, a mások kijátszása, a múltba merült ostoba hivatalnoki szellem újjáéledése, s Moldova szatíráiban éppen ezeknek nevetségessé tétele adta a felszabadító olvasmányélményt. Gondoljunk a Straznyiczky, a magyar apa minden korban megélő szélhámosára, az Arrive- derci, Budapest! öreg konjunktúralovagjára, vagy az Ajándék a nagybácsinak mulatságos bürokrata huzavonájára. Mindegyik telitalálat volt, s mindegyikben ott van az aktualitáson túl valami örökérvényű írói igazság is.

A beszélő disznó Moldova utóbbi években írt szatirikus munkáit tartalmazza. A címadó történet a napjainkban tenyésző karrierizmust veszi célba, s lövöldözi bele mérgezett nyilait. A Feketetelki Állami Gazdaság rendkívüli képességekkel rendelkező disznója minden cselekedetében emberi, éppúgy intrikál, tapos, hízeleg, „átejt", célra tör, akár egy vérbeli felfelé kapaszkodó hivatalnok, a gazdaságban uralkodó állapotokat kitűnően ismeri, s ki is használja, hogy a végén beülhessen az igazgatói székbe. A groteszk történet — egy disznó karrierje, igazgatói kinevezése! — már önmagában is beszédes história, ráadásul Moldova mindvégig alaposan kiaknázza a részletekben rejlő humoros lehetőségeket. Találó, bár Idssé bel- terjesebb a Mózes hatodik könyve problematikája. A könyvkiadás körüli huzavonák elevenednek meg itt. Mózes budapesti kálváriája azonban túlmutat egy kiadó világán, azok a figurák, akikkel kapcsolatba kerül, gyakran feltűnnek mai szellemi életünkben. A bürokrácia, sajnos, mindig aktuális téma. A Szabói két rövid története a hivatalnoki szellem vaskalaposságának remek szatírája.

Gazdasági életünk torz jelenségére mutat rá az Egy boldogtalan számítógép című írás. A számítógép azért boldogtalan, mert tulajdonképpen felesleges, gazdái megvették ugyan — milliókért! — de nem használják. A baklövést takargatni kell, s ebben mindenki nagyon leleményes. A gépet végül emberbőrbe bújtatják, s a szegény masina így még furcsább kalandokba kényszerül, mint előbb, viszont gazdái úgy érzik, megnyugtatták a lelkiismeretüket.

Nyolc olyan írást is találunk a kötetben, melyek Moldova személyes élményeiből fakadnak. A kritikus humor ezekben néha önkritikába csap át, s ez a vonás — az írói munka szatirikus vetülete — szerencsésen gazdagítja a könyv egészét. Kovács Sándor

A csók

Katinak volt egy füzetecs- kéje, teleírva nevekkel. Azoknak a szerencsés fickóknak a neve állt ott, akiknek Kati -csókot adott. Sajnos, az én nevem nem szerepelt a füzetkében. Kati csókja pedig sokat ért: nem tűnt el nyomtalanul, mint a legtöbb csók, amit az életben talán minden másodpercben adnak- vesznek az emberek. Kati füzete egymagában biztosította a csók halhatatlanságát. Annak ellenére, hogy a halhatatlanság eszméjét a csókkal kapcsolatban még sohasem képzeltem el, most erős vágyat éreztem, hogyha én nem is, a csókom legalább ne múljon el megörökítetle- nül az utókor vagy legalább Kati számára.

A vágy, mint az eddigiekből • is kiderült, nem csupán érzéki, sőt, az elhatározás

pillanatában felrémlett annak a lehetősége is, hogy ezzel a tettemmel (tudniillik, hogy Katit megcsókolom) megdöntőm azt a kamaszok által keserűen tapasztalt igazságot, amely szerint a fiú nálánál idősebb nőnél semmiképpen sem talál meghallgatásra.

A terv gondolati része ezzel tisztázódott, most már csak a gyakorlat volt hátra, bár semmiféle elképzelésem nem volt. Kati már az úgynevezett „Életben" ficánkolt, míg én szerény diák voltam, akinek semmi esélye sem volt arra, hogy Katit szórakozóhelyekre vigyem, mint Tamás, Kati másik szomszédja. A gyakorlati megvalósítás lehetősége kizárólag abból a szerencsés körülményből táplálkozott, hogy Kati az udvarunkban lakott, így

gyakran bejárhattam hozzájuk. Kedves volt hozzám, kedves, mint kisfiúkhoz szokás. Nem törődött velem,, csak Tamással. A féltékenységemet sem vette észre soha, pedig szemeimből köny- nyen kiolvashatta volna, amikor Tamás kocsijába tüntetőén belibegett. A kocsi mellett álltam, szótlanul és dühösen. Kati mosolya és kedves integetése vigasztalt kissé, amikor az ócska Mercedes kigurult a kapunkon.

Naivul hittem ebben a mosolyban, mégis, amikor újra Tamással akart menni, cukrot szórtam a Mercedes tankjába. Tamás fújtatott, mint egy ló, de egyetlen szavából se lehetett kivenni, hogy engem gyanúsít. Ez nem is érdekelt, mit bántam én Tamás haragját, Kati érdekelt csak, és ő nem értett az egészből semmit. Eszébe sem jutott, hogy én tettem: féltékenységből. Mindenesetre annyit elértem, hogy Kati szakított Tamással. Sajnos, Tamás neve bekerült a füzetbe, csókja már megörökített volt. Tervem ezek után úgy módosult, hogy elhatároztam: nem várok sokáig. Tamás után én következem!

Ezernyi trükkel próbálkoztam. Névnapjára virágot vittem neki, igazán örült, puszit is kaptam; de hát a puszi és a csók két világ, különben is Kati a puszikat nem jegyezte. A kis füzétet (amit Kati a zongorában rejtett, nem sejtve, hogy én tudom titkát) izgatottan lapozgattam mindennap, rettegtem attól, hogy valaki megelőz. A tragédia mégis bekövetkezett: Tamás neve után új név bukkant elő, egy idegen neve, egy idegen csókjának a bizonyítéka. Ezt már nem tudtam elviselni, rádöbbentem, hogy tervem megvalósíthatatlan.

Végül sikerült az elméletemet tökéletesítenem, nevem mégis bekerült Kati füzetébe.

Én írtam bele.

SÁRKÖZI GÁBOR

Egy szobrász a felkelő nap országából

Issei Ámemiya

Ha valaki 1934-ben született Japánban, jelenleg Tokióban él, mint a japán képzőművészet középnemzedékének jeles képviselője, 1978 augusztusában, vagyis pillanatnyilag pedig Siklóson dolgozik, akkor alighanem illik közelebbről is megismerkednünk vele. Issei Amemiya ilyen . ..

A Siklósi Nemzetközi Szobrász Szimpozion „beton-programjának” megvalósítási színterén, a kolostor közelében, egy tágas udvaron tevékenykedik. Munkahelyéhez elektromos kábelek vezetnek, halkan recsegtetik az ívhegesztő apparátus fel-felvillanó fényíveit. A hatalmas betonvas-sündisznó, azaz a születendő műalkotás váza ma még morcosán mereszti tüskéit az égre. Holnapra azonban megszelídül és láthatatlanná válik a betonhajlatok, felületek belső szerkezetében. Issei Amemiya lemászik a monumentális térplasztika magasabb pontjai elérésére emelt állványzatról, leveri a kezéről a port és a száraz vasoxidot. Beszélgethetünk .. .

— Mindenekelőtt arra kérem, pontositsa életrajzát.

— Negyvennégy éves vagyok — mondja. (Ha nem japán volna, nem hinném el . ..) Na- ganóban születtem. Ez a település körülbelül 250 kilométernyire van 1 okiótól, északi irányban. A Nagano környéki táj hasonlít a magyar tájhoz, bár ott kissé magasabbak a hegyek. Édesapám író volt, sajnos elég fiatalon meghalt. Édesanyám pedig óvónő. Van egy öcsém, ő is szobrász, együtt jöttünk ide Siklósra. Hat évvel a születésem után családunk Tokióba költözött, ott végeztem el alap- és középfokú tanulmányaimat, valamint a Képző- művészeti Főiskolát, 1961-ben. Nálunk elég sok magánintézmény van, az az iskola, ahova én jártam, Japán egyetlen ilyen jellegű állami akadémiája.

— Milyen hatások érték pályája kezdetén?

— Hat évig tanultam, ezután pedig újabb három évig tartó tanulmányokat folytattam Párizsban. A képzőművészeti oktatásban nálunk a klasszikus és modern európai művészet, valamint a speciálisan nemzeti karakterű, tradicionális japán művészet egyaránt helyet kap. A tananyagban az európai művészet van túlsúlyban.

— Az utóbbi képviselői közül kik hatottak elsősorban önre?

■— Giacometti, Moore, Brancusi .. . Úgy gondolom azonban, hogy ez a hatás csak pályám kezdetén érvényesült intenzíven. Nem akartam epigon vagy másoló lenni, ezért igyekeztem minél előbb a magam útjára lelni, a magam útját járni.

— Hogyan élnek a japán művészek? .

— Azt hiszem, többségük

hozzám hasonlóan él. Én egy tokiói képzőművészeti főiskolán és egy formatervezési akadémián tanítok, emellett tokiói műtermemben dolgozom. Nyári vakáció van most nálunk, sajnos elég rövid, mindössze másfél hónap. Elég gyakran rendezek önálló kiállításokat, az ilyen alkalmakkor futnak be a megrendelések, kelnek el a szobrok. Az állam általában évente négyszer-ötször rendel tőlünk munkát. Köztereken 15 nagyszabású szobrom áll,

egyéb nyilvános helyeken, gyermekjátszótereken pedig 100nál is több . . . Van egy fiam, ötéves. Feleségem iparművész. Tokió központjában lakunk. Eddig 15 európai országban jártam, Amerikában még nem

voltam.

— A közelmúltban a magyar tv-nézők megismerkedhettek az ön egyik világhírű honfitársának, Kurosawa, Akirának a Hímjeivel. Megvallom, ennek az életműnek számos darab/a engem is megrázott.. .

— Nekem, ha szabad így mondanom, Kurosawa a legkedvesebb filmrendezőm. Sajnos, személyesen nem ismerem. bár ő is Tokióban él. Legjobban a Rashomon című filmjét szeretem .. . Talán egyre terebélyesedő baráti köröm, a japán művészvilág legkülönfélébb képviselőivel való kapcsolataim egyszer hozzá is elvezetnek.

— Hogy került Magyarországra és mik a benyomásai?

— Negyedik alkalommal vagyok itt, ebben a csodálatos országban, a kedves és baráti ságos magyar emberek között. 1971-ben Csehszlovákiában egy faszobrász szimpozionon találkoztam Bencsik Istvánnal, ő hívott meg Budapestre. Aztán részt vettem a nagyatádi szimpozionon. Közben turistaként is megfordultam Magyarországon. Gyakran mondogatom otthon az Európába készülő ismerőseimnek, hogy el ne mulasszák ennek a szép országnak a meglátogatását. Úgy látom, az érdeklődés rohamosan nő. Amikor először jöttem, egyedül voltam, most pedig már meg sem tudtam számolni, hányán utaztak velem együtt Magyarországra. Ami a közvetlen környezetet illeti: igen jónak tartom a munkafeltételeket, a szimpozion felszereltségét, az itt dolgozók — mindenekelőtt Bencsik István, Kígyós Sándor és Kertészti Ágnes alkotói szemlélete pedig igen közel áll hozzám.

Sietnie kell. Két, egyenként nyolc méter magas egymásba kapcsolódó elemből álló, monumentális beton térplasztikája munkahelyére szólítja. Ott pedig a forróságban lelassul a mozgás, megáll a levegő, csak az idő szalad fürgén, mintha kergetnék.

Bebesi Károly