Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-06 / 215. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. AUGUSZTUS 6. Kuba és a kreol kultúra ROBERTO DIAZ MUNOZ SANTIAGO Utazók, akik idegen városban ébrednek soványka kincsükkel: csodaként őrzött elfúló nyögések, a szerelem csatazaja s az ujjakból kicsapó kékes lángok, valójában a tájból kiszökött madarak, melyek csak tiszta helyet kerestek, hogy énekelhessenek a földről. *gy. magunkat virágfüzérrel díszítő katonák, harci indulókat kezdünk dúdolni halkan, hogy férfiak maradjunk a csaták elmúltával is. Gyönyörű volt, hogy végig kibírtuk becsukott szemmel, az utazás ősi mód rá, hogy egyedül maradjunk, a szerelem szomorú mankójára támaszkodva. A szerelem: álom, mely a valósággal való áruló szakításra késztet, s arra, hogy hősként meghemperegjünk a gyönyör szurkában. E város a tengerbe szórja házait, mit sem törődik veled és énvelem, s az emlékekkel sem törődik, a földdel, mely készületlen volt, hogy elviseljen minket. Azt talán mondanom sem kell, hogy megpróbáltunk mindent újra kezdeni, hónunk alatt az álmok kötegével, és felkészültünk a legjobbra és a legrosszabbra, mint akik elhagyták földjüket és szétszóródtak az éjszakában. ELISEO DIEGO A HÍVATLAN E kusza költeményt az eső elmossa, mihaszna irka-firka, unalom-menedék; nem értem hát, hogy bukkan föl benne arcod, mintha csak újra fényre, napra kívánkozna. Nem. Azért sem veszlek észre, csak irkátok tovább a rozsdádé kapuról meg a négyszögletes, dehogy, kerek oszlopairól: még itt vagy velem. Akkor hát a kapu más, és te sólyomszemű, búskomor leány, más vagy te is, ahogy ott állsz s nézed a kisfiút, aki rád rajongva néz fel, mert borzongatóan szép és rettenetes vagy. Ha nem láttál engem akkor, most mit akarsz itt, mért rontod el játékomat a könyörgéseiddel, mért borzolod e sorokat dús-tömör hajadba, mely mint az éjszaka, tudom, feneketlen. Nem, kérlek, ne tedd, hisz neked semmi e vers, de nekem be kell fejeznem, hallod, akárhogy igéz sólyomszemed, mely nem látott engem akkor. Ha akarom, ha nem, most már tiéd e vers, hisz itt vagy, te távoli, ugyanúgy, mint akkor, fél lábbal már odaát, túl a sötét kapun, amelyet halkan becsuksz magad mögött, örökre. Csuday Csaba fordításai Amikor Fidel Castro és kis csapata huszonöt éve, 1953. július 26-án megtámadta a Santiago de Cuba-beli Mon- cada laktanyát, talán senki sem hitte volna, hogy e tra­gikus kimenetelű esemény nemcsak az „Antillák Gyön­gyének” nevezett szigetország sorsára, hanem az egész latin­amerikai kontinens társadalmi és kulturális fejlődésére ilyen óriási hatással lesz. Ennek a hősi tettnek a nyomán bonta­kozott ki az a forradalmi harc, melynek eredményeképp 1958- ban a győztes gerillahadsereg szétzúzta Batista diktátor im­perialistabarát rendszerét, Ku­ba népe pedig — az amerikai földrészen elsőként — hozzá­kezdhetett a szocialista társa­dalom alapjainak lerakásához. A kubai nép végre megkapta a történelmi lehetőséget, hogy szabad országban szabadon bontakoztassa ki legjobb ké­pességeit. Hogy e képességek milyen sokrétűen gazdagok, arra bő­séges bizonyítékkal szolgált az ország kultúrájar már a gyar­mati időktől fogva. E kultúra legszembeötlőbb sajátossága talán épp a sokarcúság, amely az indián őslakosság, az euró­pai, lényegében spanyol gyar­matosítók és az Afrikából be­hurcolt négerek civilizációs, kulturális örökségének egybe­olvadásából adódik. A létre­jött ötvözetet, új minőséget ne­vezik a kubaiak criollo, vagyis kreol kultúrának. E kultúrtörténet első lapján mindjárt egy nagylélegzetű epikus művet találunk, Sil- vestre Balboa alkotását, A tü­relem tükrét (1608). Témája a kalóztámadásoknak kitett sziget viszontagságos élete. A rákövetkező, mintegy kétszáz év nem sok említésre méltó eredményt hozott. A gyarmati függés ellen szegülő nemzeti gondolat a század végén már megizmosodott, de egyetemes érvénnyel csak a XIX. század 70-es, 80-as éveiben fejező­dött ki a talán mindmáig leg­nagyobb kubai költő, Jósé Mar­ti műveiben. Marti, az Apostol — ahogy a nép még ma is nevezi —, politikusnak, költőnek egyaránt zseniális volt. Ö alapította 1892-ben a Kubai Forradalmi Pártot, s irányítása alatt a Fel­szabadító Hadsereg egymás után aratta győzelmeit az óriá­si túlerőben lévő spanyol had­sereg felett. Marti költőként is forradalmi újító volt; művé­szetében a romantikus pátosz népi realizmussal és a modern izmusok, főként az impresszio­nizmus és szimbolizmus felé mutató kifejezési módokkal pá­rosul. Az önmaga lényegét ke­reső kubai kultúra nagy pilla­nata volt Marti élete: vele kapcsolódott be először e kul­túra az egyetemes művelődés vérkeringésébe. 1930-ban robbant ki a köz­társaságot felváltó Machado- diktatúra elleni forradalmi moz­galom. Ugyanebben az évben jelentkezett az irodalomban az úgynevezett negrismo, vagyis a néger néptömegek problema­tikáját, kulturális értékeit az irodalomba beemelő irányzat. Nicolas Guillén volt a mozga­lom legkiemelkedőbb költője, de a modern kubai irodalom másik óriását, Alejo Carpenti- ert is soraiban találjuk. A cso­port legnagyobb tette az úgy­nevezett afrokubai kulturális örökség feltárása volt; amely­re az ősi afrikai mitológia és a keresztény vallási elemek sa­játos keveredése a legjellem- izőbb. Termékenyítő hatása óriási volt, s nemcsak az iro­dalomban: a világhírű Kubai Balett és a mindmáig talán két legnagyobb kubai képzőmű­vész, Vilfredo Lám és René Portocarrero is bőven merített e kultúra gazdag és tiszta for­rásából. A forradalmi hagyományok, a győztes gerillaháború kitel­jesítő hatása a kultúrában a 60-as években mutatkozott meg igazán. Az alkotók és mű­veik felsorolása nagyon hosz- szú lenne, így csak néhányat emelünk most ki. Mindenek­előtt Alejo Carpentiert, akinek regényeiben a földrész sajátos természeti képe, történelme, emberi tragédiái fogalmazód­nak meg, de úgy, hogy a ba­rokkoson indázó stílusban meg­írt, helyi csodákkal, és külö­nösségekkel teli történetekben egyben az egyetemes emberi sors kérdéseire is megkísérel választ adni az író. Főművét, A fény századát, a magyar kö­zönség is nagy tetszéssel fo­gadta néhány éve. A költők közül ismét Nicolas Guillént kell elsőnek említeni, aki a Kubai (rák és Képzőművészek Szövetségének elnökeként ki­emelkedő szerepet vállalt az új kulturláis intézmények meg­szervezésében és irányításá­ban. Alkotóként szatirikus, iro­nikus, játékos hangjával vitt új színt életművébe és az új ku­bai irodalomba. Otto Fernan­dez keveset író, elégikus alka­tú költő, a Szövetség lapjá­nak, az Uniónak a főszerkesz­tője, aki verseiben a forrada­lom vívmányait, az illegális mozgalom élményeit és a mo­dern ember szorongásait, ma­gányát egyaránt magas költői szinten fogalmazza meg. A fiatalabb költők közül David Chericián nemcsak rendkívüli vitalitást és bravúros forma­művészetet mutató költészete miatt érdemel kiemelést; ő Ady fordítója és a magyar köl­tészet egyik legavatottabb tol- mácsolója. Nem hiányozhat e képből az immár klasszikus rangú novellista, Onelio Jorge Cardoso, a népi realizmus ta­lán legtisztább képviselője; Miguel Barnet, aki szocioló­giai, néprajzi kutatásokon ala­puló dokumentum-regényeivel, főként a Fekete sors az Antil­lák Gyöngyén című művével aratott világsikert; de nem ma­radhat ki Lisandro Otero sem, aki a mai kubai valóság rea­lista megjelenítésének egyik legnagyobb mestere. , A forradalom győzelme utá­ni kulturális élet megszervezői célul tűzték ki egész Latin- Amerika haladó törekvéseinek a felkarolását. E cél elérésére született meg a Casa de las Américas kiadó és az azonos nevű irodalmi-politikai folyó­irat, amely a kiváló költő és irodalomtudós, Roberto Fer­nandez Retamar szerkesztésé­ben a földrész egyik legjelen­tősebb szellemi fóruma lett. Keveset szóltunk eddig a társművészetekről. Elsőként a Kubai Nemzeti Balettet kell említeni, hiszen a kubai tán­cosoknál talán csak a moszk­vai Balsoj együttese jobb ma a világon. Primadonnájuknak, Alicia Alonsónak és vezető­jüknek, Fernando Alonsónak a nevét mindenki ismeri. A cso­port 1949-ben alakult, és az­óta klasszikus és afrokubai tár­gyú táncjátékaival a sajátos kubai értékek (vitalitás, élet­öröm, érzéki szépség és finom­ság) egyik legfőbb hordozója, kifejezője. Színházi élet a for­radalom előtt alig volt Kubá­ban. Szinte a semmiből jöttek létre azok a merészen kísérle­tező, a közösségi játékmód ér­vényes formáit kereső társula­tok, amelyek azóta nemzetkö­zi rangot vívtak ki maguknak. Ugyanitt a szocialista filmmű­vészet is káprázatos gyorsaság­gal jutott el a megszületéstől a nemzetközi sikerekig, első­sorban Julio García Espinoza, Tomaso Gutierrez Alea és Humberto Solas nagyszerű filmjei révén. Végül szólni kell még a leg­fiatalabb kubai . nemzedékek kulturális tevékenységéről. Ezt áttekinteni, értékelni még ko­rai lenne, de rendkívül bő iro­dalmi, művészeti termésük minden kétséget kizáróan bi­zonyítja, hogy e fiatalok ma­gukévá tették a forradalom eszményeit, magukba szívták az előző nemzedékek eredmé­nyeit. Hitük és lendületük a biztosíték rá, hogy talán ők lesznek, akik valóban élnek a forradalom által megteremtett lehetőséggel, és gazdag ké­pességeiket még gyümölcsö­zőbben bontakoztatják majd ki, mint elődeik. Csuday Csaba A znap reggel bezárták a szobájába. A ház­ból, minden irányból, lárma szűrődött be, és az étel, amit be­vittek hozzá, hétköznapi ebéd­nek túlságosan gazdag volt. Hat süteményt hozattak az Alameda utcai cukrásztól — pedig a vasárnapi mise után is csak kettőt ehetett meg. Egy útikönyv rajzait nézegette, az­után az ajtó alatt beszűrődő, egyre növekvő^ zsongás arra késztette, hogy kikukucskóljon a zsalugáterek között. Feketé­be öltözött emberek érkeztek, bronzfogantyús ládát hoztak magukkal. Sírhatnékja támadt, ám e percben megjelent Mel- chor, a parádéskocsis, csillogó, ropogó csizmájában. Sakkozni kezdtek. Melchor volt a ló. Ö a király. A kockás kövezet volt a sakktábla, ő egyenként ha­ladhatott előre, Melchornak pedig ugornia kellett: egyet előre és kettőt oldalt, vagy for­dítva. A játék a szürkületbe nyúlt, amikor elvonult a ház előtt a kereskedőegyesület tűz­oltózenekara. Felkeléskor kezet csókolt a betegágyban fekvő apjának. Most jobban érezte magát a Márki, és a szokásos példabe­szédekkel szólt fiához. — Igen, apám. Nem, apám — mondogatta ő, beszúrva fe­leleteit a kérdések rózsafűzé- rébe, mint ministráns a szent­misén. Marcial tisztelte a már­kit, de hogy miért, azt senki sem találta volna el. Tisztelte, mert magas termetű volt, és báli estéken kitüntetésektől csillogó mellel ment el ott­honról; mert irigyelte tőle a kardját, és a sujtásokat a pol­gárőrség tiszti egyenruháján; mert Húsvétkor fogadásból megevett egy egész, mandulá­val és mazsolával töltött puly­kát; mert egy alkalommal meg­ragadott egyet a körépület­ben söprögető félvér lányok közül, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megkorbá­csolja, s ölbe kapva a szobá­jába vitte. Marcial egy füg­göny mögé bújt, és onnan lát­ta, hogy a lány nem sokkal később sírva, zilált ruhával jön ki, s örült a büntetésnek, mert ez volt as, aki mindig kiürítette a faliszekrénybe félretett kom- pótostálakat. Rettenetes és nagylelkű lény volt az apja; mindjárt Isten után kellett szeretni őt. Mar­cial számára Istennél is való­dibb isten volt, mert hatalma mindennapi volt, kézzelfogha­tó. Mégis jobb szerette az ég­ben lakó Istent, mert az ke­vésbé volt a terhére. * Amikor még egy kicsivel to­vább növekedtek a bútorok, és Marcial mindenkinél jobban tudta, hogy mi van az ágyak, szekrények, tálalók, fiókos szekrények alatt, nagy titka volt a világ előtt: Melchoron, a parádéskocsison kívül nincs az életnek semmi varázsa. Sem Isten, sem az apja, sem az úr­napi körmenet aranyozott öl- tözékű püspöke nem volt olyan fontos, mint Melchor. Nagyon messziről jött Mel­chor. Legyőzött fejedelmek uno­kája volt. Birodalmában ele­fántok, vízilovak, tigrisek és zsiráfok éltek. Ott nem sötét, aktahalmazokkal telt szobák­ban dolgoztak a férfiak, mint dón Abundio. Csak az marad­hatott életben, aki ravaszabb volt a vadállatoknál. Egyikük úgy fogta ki a kék tóból a nagy krokodilust, hogy tizenkét sült kacsába rejtette el lánd­zsáját, mellyel átdöfte. Olyan dalokat tudott Melchor, amiket könnyű voh megtanulni, mert sűrűn ismétlődő szavaik nem jelentettek semmit. Tortát lo­pott a konyhából; éjszaka szö­kött be, a lovászok bejáratán; és néha megdobálta kővel a lovas csendőröket, hogy az­után belevesszen az Amargura utca homályába. Esős napokon a konyhai tűz­hely elé rakta száradni a csiz­máját. Marcial szerette volna, ha akkora lába van, hogy be­tölt egy ilyen pár csizmát. A jobb lábra valónak Calambin volt a neve. A balra valónak Calambán. Ez az ember, aki a betöretlen lovat is megfé­kezte, ha csak két ujjával be­nyúlt a pofájába; ez a bár- vsonymundéros, sarkantyút vi­selő úr, a magas kürtőkalap­jával, azt is tudta, hogy mi­lyen hűvös nyáron a márvány, és a nagy szalonba szánt tál­cákról elemeit gyümölcsöt, sü­teményeket rejtett el a búto­rok alatt. Volt neki Marciallal egy titkos mandula- és aprósü- temény-raktára, melyet cinkos nevetéssel „Úri, úri, urá”-nak neveztek el. Mindketten felku­tatták a házat a pincétől a padlásig, s csakis ők tudták, hogy az istállók alatt van egy kis pincehelyiség tele holland palackokkal, és hogy a hasz­nálaton kívül helyezett pad­lástérben, a cselédlányok szo­bái fölött tizenkét porlepte lepke hullatja szárnyainak utol­só maradványait a doboz töre­dezett üveglapja alatt. Amikor Marcial rászokott, hogy eltörje a tárgyakat, el­felejtette Melchort, s a ku­tyákkal barátkozott. Rengeteg kutya volt a házban. A nagy csíkosbundájú; az emlőit a porban vonszoló vizsla; a já­tékra már túl öreg agár; a gyapjas, amelyiket bizonyos időszakokban üldözött a töb­bi, és ilyenkor be kellett hogy zárják a szobalányok. Marcial a Sárgát szerette a legjobban, mert az kihordta a szobákból a cipőket, és kiás­ta a kert rózsabokrait. Hol szénportól volt fekete, hol vö­rös föld lepte el, felfalta a többi kutya eledelét, ok nélkül vinnyogott, és a szökőkútba rejtette az ellopott csontokat. A Sárga és Marcial együtt vizelt. Néha a perzsaszőnye­get szemelték ki e célra, a szalonban, s lassan szétterjedő barna felhőformákat rajzoltak rá. Büntetésből szíjjal elverték. A szíj csapásai azonban nem fájtak annyira, ahogy a na­gyok hitték. Viszont csodálatos lehetőséget nyújtottak a nagy bőgéskoncertekre, amikkel ki­provokálta a szomszédok szá­nakozását. Amikor a padlás­szobában lakó kancsal asszony „vadállaF’-nak titulálta az ap­ját, Marcial nevető szemmel nézett a Sárgára. Sírtak még egy kicsit, kicsikartak egy da­rab kekszet, azután az egész ügy a feledés homályába me­rült. Mindketten földet ettek, hemperegtek a napon,' a ha­lasmedence vizét itták, s a ba­zsalikomok tövében keresték az árnyékot és az illatot. A for­róság óráiban benépesedtek a hűvös kőlapok. Megjelent a szürke liba, a görbe lábai kö­zé csüngő tömött begyével; a tollas fenekű öreg kakas; a gekkógyík, aki azt mondta: „úri, urá”, s közben rózsaszín nyakkendőt lökött ki a torkán; a városban született, nőstény nélkül élő szomorú sikló; a (patkány, aki carey-maggal tömte el a lyukat, ahol lakott. * Éhség, szomjúság, meleg, fájdalom, hideg. Mihelyt Mar­cial eljutott odáig, hogy ezek­nek az alapvető valóságté­nyezőknek a felfogására egy­szerűsítse le érzésvilágát, le­mondott az immár járulékossá vált fényről. Nem tudta a ne­vét. Amikor megvonták tőle a keresztség csípős sóját, nem igényelte többé a szaglást, a hallást, de még a látást sem. Kellemes formákat simított a két keze. Minden ízében érző és tapintó lénnyé vált. Minden egyes pórusán a világegyetem hatolt belé. Ekkor behunyta a szemét, mely csak ködös óriá­sokat vett ki már, és behatolt egy meleg, nedves test sötét ölébe; haldoklott akkor ez a test. Midőn azonban megérez- - te, hogy körülfogta őt a maga szubsztanciájával, az életbe siklott. Ekkor már gyorsabban múlt az idői s megrövidítette az utolsó óráit. Múltak a percek, pattogva, mint kártyalapok a játékos keze alátt. A madarak hulló tollferge- tegben repültek vissza a to­jásba. A halak betöltötték ik­ráikat, s hóként hullott utánuk a pikkely a medence fenekére. A pálmafák összezárták húsos leveleiket, s csukott legyező­ként tűntek el a földben. A növények szárai felszívták le­veleiket, s a föld elnyelt min­dent, ami a földé volt. Menny­dörgés görgött végig a folyo­sókon. Az antilopkesztyűkön szőr nőtt. A gyapjútakarók szövése szétbomlott, s hajdan­volt juhok gyapját szaporítot­ta. A szekrények, a tálalók, az ágyak, a feszületek, az aszta­lok, a zsalugáterek kirepültek az éjszakába, s a vadon tövé­ben megkeresték egykori gyö­kereiket. Minden, amit szög tartott össze, szétesett. Egy nem tudni hol horgonyzó két- árbocos sietve Itália felé in­dult a padló és a szökőkút márványával. A fegyverek a falról, a vasalások, a kulcsok, a rézüstök, a zablák az istál­lóból megolvadtak, s fémfo- lyóvá duzzadtak, mely a fedet­len folyosók csatornáin át tartott a föld mélye felé. Min­den átalakult, s megtért ere­deti állapotához. Sárrá lett, ami sárból vétetett, s puszta­ság maradt a ház helyén. * Midőn reggel megérkeztek a kőművesek, hogy folytassák a bontási munkát, már nem volt mit tenniük. Valaki elvitte a Cerest, melyet előző nap el­adtak egy régiségkereskedő­nek. Az emberek panaszt tet­tek a Szakszervezetnél, majd letelepedtek egy padra a vá­rosi parkban. Egyikük ekkor ködös történetet mesélt egy bizonyos Capellanías márkiné- ról, aki egy májusi délutánon a vízbe veszett az Almendares folyó malangabokrai között. De senki sem figyelt az elbeszé­lésre, mert a nap folytatta út­ját keletről nyugatra, és ők tudták, hogy semmittevéssel kell hosszabbá tenniük az óra­számlapon folyó időt, hiszen éppen ezek az órák visznek a legbiztosabban a halál felé. Lengyel Péter fordítása Alejo Carpentier: A dolgok kezdete (Részlet)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom