Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-13 / 222. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. AUGUSZTUS 13. I------------------------------------K ÖNVU Korai kalocsai hímzések A messze földön Híres kalocsai népművészet kezdeti korszakait mutatja be ez a könyv, melyet dr. Bárth János, a helybeli Viski Károly múzeum igazgatója állított össze, látott el alapos bevezető tanulmánynyal és eligazító jegyzetekkel. Mint a szerző könyve elején megjegyzi, ezeknek a korszakoknak az anyaga még majdnem teljesen ismeretlen, ' az érdeklődés sokáig a két világháború között virágzó, de jobbára piacra termelő kalocsai népművészet felé fordult, s így, a kialakulás, a fej- ! lődés első szakaszainak művészete kevesebb figyel- | met kapott. Pedig azokat az eredeti, sajátos vonásokat, melyek a kalocsai hímzéseket minden más vidék hasonló jellegű termékeitől megkülönböztetik, ősi formájukban itt találjuk meg. Mivel a kezdeti korszakokról van szó, elengedhetetlenül fontos, hogy a szerző részletesen ismertesse a kalocsai népművészet alkotóterületét és annak történelmi fejlődését. Tanulmányából kiderül, hogy éz az alkotóterület nem korlátozódik pusztán a városra, hanem magába foglalja Kalocsa vidékének számos kis faluját, s úgynevezett „szállását". A kezdeteknél döntő szerepet játszottak ezek az apró települések, szállások, az emberek életformája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy sajátos népművészet jöjjön létre. Bárth János külön fejezetben foglalkozik az itteni népcsoporttal, melyet az ismeretlen eredetű „pota” szóval neveznek. Mi jellemzi a korai kalocsai hímzéseket? Természetes egyszerűség, sallangmentes díszítés, a színek tetszetős megválasztása. Itt külön kiemeli a szerző, hogy a mindennapi életszükséglet, s az ebből eredő szemlélet milyen fontos szerepet játszott az egyes motívumok alakítá- -sában. Később, éppen azért, mert a természetes szükségletektől némiképpen elszakadt a művészet, s jórészt eladásra termelt, a díszítések bonyolultabbakká, a színek harsogób- baká váltak. Ez a folyamat a század elején indult meg, s a két világháború között érte el csúcspontját. Tehát a kezdeti korszakok időben a múlt századba tehetők. Választ kapunk Bárth János tanulmányából arra is, hogy milyen technikával készültek a térítők, párnahuzatok, kötények, ruhafélék díszítései, milyen motívumokat alkalmaztak az ismeretlen népművészek, hogyan tették harmonikussá a színeket, miképpen alakitották ki a mintákat. Ez a leírás nemcsak a titkokat deríti ki, de ötleteket adhat másoknak, akik kedvet éreznek a hímzéshez, a népművészeti motívumok felhasználásához. A könyv jelentős részét természetesen a minták, díszítések teszik ki, mintegy nyolcvan színes, és fehér-fekete ábra mutatja be a korai kalocsai hímzések gazdag világát. Kár, hogy csak kevés példányszámban jelent meg, jó lenne, ha valamelyik nagy kiadónk felfigyelne erre a könyvre, a Népművelési Propaganda Iroda kiadványai ugyanis meglehetősen szűk körben forognak közkézen. Kovács Sándor FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK — FIATALOK Bende Katalin rajzai K ollár, miután nyújtózott még egyet, háziköpenybe bújt, gondosan csomóra kötötte az övét és kikönyökölt az ablakon. Odakint ragyogott a nap, hűvös szellő simított végig az arcán. Teleszívta friss levegővel a tüdejét, aztán rágyújtott. „Egészséges így elácsorogni — gondolta. — Legalább kiszellőzteti az ember a fejét.” Sovány testét megmártotta a szélben, tekintetét végigfuttatta a házak fölött, egészen a szemközti dombokig. Mikor azonban oldalra pillantott, meglepődött. A szomszéd ablakban kopaszödó ember támaszkodott, kövérkés, telt arcát mulatságos görbe vonalak barázdálták. Éppen csak félrefordította a fejét, máris visszakapta. Később mégis odaszólt. Gondolkozott, kezet nyújtson-e, aztán mégse nyújtott. — Magát még nem is láttam — mondta. — Én se magát. — Gyakran könyökölget? — így délelőttönként elég gyakran. — Érdekes. Akkor pedig találkoznunk kellett volna. — Elkerültük egymást, — mondta a kövérarcú. — Én majd mindennap szel- lőzködök egy keveset. így felkelés után. — Jó is az. Mert ugye egész nap bent a füstös lakásban . .. Látom, maga is cigarettázik. — Már vagy harminc éve. A fronton szoktam rá. — Kell az. Egy-egy jó cigaretta. Merre szolgált? — Hogy érti? — kérdezte Kollár. — Azt mondta, a fronton szokott rá. — Ja, igen. 13-ik gyalogezred. Az aknavetősöknél, fent a Kárpátokban. Ismeri? — Nem. Hiányzik a lábamról három ujj. A hátországban voltam. — Később engem is visszavontak. Találat érte a karomat. Nézze csak! — Kollár felcsúsztatta a karján a köpenyt, megmutatta a forradást. — Bécsben kezelték, ott foltoztak össze. — Leszázalékolták? — Nem, — mondta elnyújtva Kollár. — Még most is dolgozom. — Engem ki se vittek a frontra. Kiszuperáltak. Itt voltam a Rudolf-laktanyában, míg be nem jöttek az oroszok. — Elkapták? — Arra vigyáztam. Négy hónapig bújkáltam egy krumplipincében. Aztán munkába álltam, amikor nem keresték már az embert. — Maga is délutános? — Két éve nyugdíjban vagyok. — Na, már csak azért kérdezem, mert itt könyökölget. Én állandó délutános vagyok, így kértem bent a pékségben. Az emberek inkább a reggeli műszakot szeretik. Már a családosok inkább. — Mivel foglalkozik, ha meg nem sértem? — kérdezte a kopasz. — Leszedő vagyok. Jön a szalagon az anyag és leszedi az ember. Mert a leszedőnek az a feladata kérem. Bele a göngyölegbe, aztán már csak kiírni kell és vihetik a szállítók. — Én ács voltam. Több, mint negyven évig. — Maga itt lakik? — kérdezte Kollár. A kopasz kerekre nyitotta a szemeit, rácsodálkozott. — Nem látja? — Nyolc éve, hogy idejöttünk. A feleségem akarta, azt mondja, jobbak ezek az alacsony telepi lakások. Meleg víz is van, akkor fürdik az ember, amikor akar. Maga nős? — özvegy. A feleségem három éve, hogy meghalt. — Azt mondja, hogy fent a Kárpátokban, a 13-oknál? — terelte a szót a kopasz. — Akkor magának ismernie kellett Lelleyt. Gróf Lelley századost. — Lelley... — Kollár gondolkozott. — Lelley ... Lelley. Ismerős, a neve, de így. . . — Magas, szikár ember volt, apró kis bajusszal. . . — Furcsa, ferde formájú vágás volt az arcán, — egészítette ki Kollár. — Úgy van. Ferde vágás. — Ismertem. Az utászoknál szolgált, jómagam csak egy- szer-kétszer láttam. Olyan parancsolgató, hatalmaskodó ember volt az. Kegyetlen. Mikor Bérczy főhadnagy úr elesett, akkor került ő a helyére. Úgy lett törzstiszt. — Mólunk, Pesten volt egy darabig, a Rudolfon, — mondta a Kopasz. — Csinálhatott valamit, mert egyik napról a másikra küldték a frontra. Beszéltek ezt-azt, hogy szégyent hozott a laktanyára, de biztosat senki se tudott, — a kopasz végigsimított a borostáján. — Bizony, régi ügyek ezek, de azért jólesik néha beszélgetni róluk. — Jól. — Gyerekei vannak? — kérdezte a kopasz. — Nincsenek. — Nekem van egy lányom. Négy éve, hogy férjhezment. Vidéken laknak. — De azért csak meglátogatják néha? — Ritkán. Az asszöny nehezen utazik. Nem bírja a vonatot, azt mondja, felfordul a gyomra. Kollár mélyet szippantott a csikkből, aztán az órájára pillantott. — Mennem kell. Lassan ideje elindulni, — mondta Kollár és a kopaszra nézett. Álltak szemben egymással, zavartan, egyikük sem szólt, — Azt mondja, nyolc éve laknak itt? — kérdezte aztán Kollár. — Olyanformán, — mondta a kopasz. — Hát hallja . . . Nagy a telep , . . — No, Isten áldja, szomszéd. Már megengedi, hogy így szólítsam? — nyújtotta a kezét Kollár. — Csak nyugodtan. Kollár eztán gyakran felnézett a házra, munkóbamenet. Remélte, hogy megpillantja valamelyik keretben a kopasz fejet, a kövér arcot. De ablakszemek százai verték vissza a déli napfényt, elvakították és néha eleredt a könnye... DEÁKI LÁSZLÓ SZOMSZÉDOK Lelkes Miklós Erdő Sütött a gyikarany zöld , nagy fák között, magas létrát dobott az égnek riadt fácánkakas, de visszahullt a létra. Felhő kitűnt, csodás hidak világa, kéken áttetsző látomás. A vadcseresznye-ágon egy szarka cserregett. Nagy szemek mozdulását figyelték csöpp szemek. Sütött a gyíkarany zöld. Megállt a pára, csönd, majd láttam: ösvényt, tisztást, átfog, ölel, elönt, s árad tovább. Felettünk fehérbe tűnt az ég s lassan forgatta vissza nagy mókuskerekét; csigaházak kihulltak, harangszó megrekedt, a vadcseresznye-ágon új szarka cserregett, sütött a gyíkarany zöld. Nagy fák között, magas hangon elkétkedett még egy-két fácánkakas: a hidak összekötnek? látnak a nagy szemek vagy bennük csak halálig felhúzott szerkezet? s mikor húnynak a pillák múltként marad-e más, mint szépség? kék kötéltánc? áttetsző látomás? Salamon Erzsébet Csak annyit Csak azt ne érezd — a fájás fölötti zuhanást a magány pillanat-sikolyát a nem-vagy utáni döbbenet mint hagy meg nekem tapinthatatlan csomónak — az emlékek nem felejtenek sírni tudnak Csak azt ne érezd — rámvigyázásokban tagad meg anya gipszmerev mozdulatlanságban szorong a csend és magához ér a lélek Vagyok S még megköszönhetem Jó lenne temetkezni csillagokba de addig: csak egy maréknyi ölelést csak annyit. Élet Szétbomlik minden. Gennyesedés. A kirakókockákat szépen összerakoi aztán lerombolsz mindent és holnap újra kezded — minek? Én rendet akarok, S valamit mindig vétkezem.
