Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-22 / 200. szám
e Dunántúlt napló 1978. július 22., szombat Találkozások a természettel M icsoda nyár! Délelőtt hideg szél tépi a fák ágait, a városok porfelhő-kísérte utcáin papírhulladék lebben a magasba, s szálldos hatalmas köröket írvo a seszínű égen, mint valami ijesztő, huszonegyedik századi madárcsapat, s aztán minden átmenet nélkül felragyog a nap, s izzani kezd az aszfalt. Másnap ragyogó hajnal köszönt ránk, de délben már zuhog. Hideg front, meleg front, mentőautók szirénája vijjog. Elviselhetetlenül hosszúak a napok. Soha nem vonzott még így a mező, soha nem éreztem még ilyen örömet, mint most, omikor elhagyja kocsim a város utolsó házait. A búzatáblák pasztellsárgája izzik a fényben, az erdők, ligetek zöldje talán soha nem volt még ilyen zöld. A déltáji monszunesők teszik, vagy az évek múlása . . .? A fák és bokrok, melyek mellett évek óta úgy halódtam el, mint autós a kopott kilométerkövek mellett, most úgy hatnak rám, mint megany- nyi festmény. Megragad az eddig összevisszának tűnt ágak harmóniája, percekig állok egy-egy öreg fűz, vagy tölgy szépségét ámulva. Micsoda konstrukció, micsodo rend! Aztán azon kapom magam, hogy emberarcot öltenek a fák: ez szomorú öreg, amaz hetyke legényke, s az ott, távol a rét szélén, egy lógó karú sebesült... Esteledik, s én újra itt állok a Nagyvölgy kapujában; a hideg vizű hegyi patak hídján — vadászkirándulásaim kiindulópontján. Az autó — mint idegen bolygóról érkezett rideg- fényű szörny —, megbújik a magasra nőtt fűben, s lassan feloldódik az esti szürkületben. Randevúra jöttem. A Nagy Kannal, a Vén Remetével, elmúlt heteim különös ismerősével van találkozóm. Valami azt súgja: ma látni fogod . .. A keresőtávcső végigpásztázza az utat: csend, mozdulatlanság. Szederfók, tüskés szederinda. Balról kukorica, jobbról széltépte búza. A búza mögött nedves, lápos, elvadult rét — hallgatag füzekkel. Aki traktorral jár erre — vajon mit lót? Nyilván csak annyit, megdőlt a gabona ... Én ölyv-párat látok a búza felett, aztán a poros úton fácánok nyomát. Valahol szarka csörög. Még fél óra és itt az este. A félhomályban új arcot ölt a táj — megsokszorozódnak a távolságok, s titkokat rejt minden bokor. Itt, néhány méternyire jobbra, a múlt héten egy róka állt elém . . . Amott, tudom, őzsuto lakik. Apró kis szélfuvallat simogatja az arcom: ez igen, a szél is jó — hiszen szembe fúj. A hegy a kukorica mögött kezdődik, s ott kezdődnek az erdők is. Az erdő nappal fák sokasága — most egységes, hatalmas, kékes-fekete tömb. Már nincs jelentőségük a részleteknek. Sárga, zöld, még zöldebb. Lassan elúszik az utolsó felhő is a majdnem-kerek hold elől — fényleni kezd az agyagos, sárga porral borított út. Tömbök, utak egyenese. Azon az úton járok ismét, ahol a Nagy Kan is járni szokott... A távcső összegyűjti a fényt — s a szem elé vetíti a vadász álmait .. . Ott van! Dermedten állok, s aztán érzem, belsőm remegni kezd. Az út közepén fekete árnyék. A kukoricából most lépett ki, s a búza felé nagy árulkodó jelek, hogy íme, itt járt újra . . . Pontosan ott ment, ahol most én. A kukorica árnyékában, az út balszélén, előre . . . Szeretem ezt a Nagy Kant. És magomban beszélek hozzá; Ohó, öreg! — mondom —, tehát ez az utad. Mert ugyanitt, ugyanígy láttam a nyomát már egy hete is. Tudnivélem a szokásait. Nappal az erdőben A Nagy Kan halad... Ö lenne az? Macskaléptekkel közelítek, aztán újra a távcső. Nem, dehogy! A szekerek-járta út közepén ma-» gasro nőtt fűcsomó . . . Láttam tegnap is, s lám mégis azt hittem, ő az, a Nagy Kan. Kukoricák levele sziszeg, aztán a búza válaszol. Néhány tíz métert előre megyek, majd újra a távcső. Most valóban mozog valami. Belépek a kukorica takarásába, várok. Mi lehet? Talán egy vadmalac. Egy perc, vagy tíz is talán? Érzékelhetet- lenné válik az idő. A hold elhomályosul, pedig felhő sincs az égen. A távcsőben a mozgás azonban minden kétséget kizáróan érzékelhető. Közeledik. Megzörren a kukorica a hátam mögött — onnan is jönne valami? Szétórad bennem a jól ismert, leírhatatlan érzés. Vágy, izgalom, vagy talán félelem? Vagy együtt valameny- nyi? Lecsússzon vállamról a fegyver, a cső rideg vasa csak fokozza a szívdobogást. Újra fénylik az út. S alig néhány méternyire egy nyúl ül előttem a porban. Valami gyanús lehet neki, vagy egyszerűen csak megpihent? Nézem a nyulat, az meg mintha engem nézne. Surrog, beszél a mező. A szél fuvallata — megszólaltatta a leveleket, a füveket, a búzakalászok millióit — mint megannyi, finom hangú húrt. Hallgatom a különös zenét, s mintha hirtelen a nap sütött volna rám, bizsergető melegség váltja fel az előbbi szorongást. Egy pillanatnyi idill. A nyúlnak a bajsza is látszik a távcső fényében, csillog a szeme bogara. Egyet ugrik, aztán újra ül. Füvet rágcsál, s néz... A Nagy l^an most eszembe sem jut. Mosolygunk egymásra a nyállal. Ez a legpihentetőbb mozdulatlanság. Szép feje, mókás ugrándozósa — egy látomás. S aztán vége — eltűnik a búza sűrűjében ... És újra elém áll a sosem látott Nagy Kan képe. Itt kell lennie! Az úton, mely oly gyorsan beszívto a hajnali eső vizét, nyomok. Tenyérnyi, él. Aztán amikor leszáll az est, az erdőből induló Nagyvölgyön át lesettenkedik a kukoricásig. Ott, azt hiszem, hosszan elidőz. A nedves, esős nyár dagonyákká áztatta a kukoricák mélyedéseit — ezek lehetnek kedvenc pihenőhelyei. Jön az öreg, megáll a dagonya szélén, fülel. S aztán az üdítő, olyannyira áhított fürdő! Belehemperedik a meleg sárba, szuszog, röfög. Szúnyogok hada szálldossa körül — de hát mit árthatnak neki a szúnyogok ...! Ennek az útnak a végén masszívan megépített magasles áll. Oda igyekszem, mert arra tart nap-nap után az öreg is. De íme, most vége o nyomnak. Guggolva keresem, •hová tűnhetett? Bement a búzába, vagy vissza a kukoricába? Semmi. Mintha felemelkedett volna, s repülve folytatta volna útját. Szelíd emelkedője van az útnak, fellopakodok a tetőre. Vissza is, előre is kitűnő a kilátás. Várjunk tehát. Valami azt súgja: itt van, s ma látni fogom. És azt mondják a zajok is. Valami újra roppan odabent a dzsungellé változott kukoricában. És megint. Felém jön, ha tartja az irányt, alig húsz méterrel előttem lép majd ki az útra! És újra ez a bizsergés a mellemben, s ez a remegés a fegyvert szorító karokban. Jön! Megint megáll az idő, képtelenség felbecsülni, mióta tart ez a közeledés. Egy bagoly vijjog valahol, aztán nagyon távol kutya ugat... És a dzsungelben újra a léptek. De mintha többen lennének! A bagoly a búza fölé ér, átsuhanva az út felett. Ö is vadász. Nesztelen égi árnyék. Ismerjük egymást — itt volt tegnap is. Lehet, hogy neki megvan a maga Nagy Kanja? És most árnyék ugrik át az úton . . .! Kicsi, de mozog! És még egy. Aztán megint egy, de ez már nem ugrik át — csak áll az út hold-sárga porán. Róka. A búzából is visz- szatér az első, majd megjelenik a harmadik is. Rókacsalád. Anya, két kicsivel. A kölykök vastag lábai aránytalanul hosszúak, fejük aprócska. Jobbról egy kicsi, balról egy. Aztán felcsapnak, mint a hal — kezdődik a játék. Tépik anyjukat puha, gyermek-fogakkal. Az meg hagyja, szerető fej- csapásokkal serkentve a játékot. Óvatosan leülök egy fűcsomóra - s eszembe sem jut, hogy a róka dúvad, minden nemesvad, s éppen ezért minden vadász ádáz ellensége. De hát meddig tart ez a játék? Meddig bírják a kölykök, s meddig az anyo? Fényképezőgép kellene ide, s nem puska. Ami itt történik, az már nem egy rókacsalád ügye — a legnagyobb dologról van itt szó .. . Vadság és szeretet, játék és tanítás, tűrés és önfeláldozás . . . Pisszentek, ugorjának már el, elvégre nekem randevúm van ... És valóban! Pár lépés után újra előttem a nyom, a Nagy Kan nyoma — a Vén Gazemberé, aki hetek óta játszik velem, aki utakat tör a kukoricába, s aki féktelen étvágyával valóságos tereket tarol le a búzában ... Itt van a nyom, itt vannak az áruló jelek — de hát hol van ő . . .?! Ez már az igazi éjszaka. Harmatcseppek jelennek meg a füvön, hűvösre vált a szél. Erősödik is. Bebújik a vadászkabát .felhajtott gallérja mögé, végigfut o hátamon, öres az út. Homályosul az ég. S bár susog, beszél a milliónyi növény — áruló jelet egy sem ad. Feltűnik a keresőtávcső lencséjében a magasles őrtoronyszerű kontúrja — de én már tudom: ez a randevú ma is elmarad ... R eccsen a gömbfából ácsolt lépcső — innen igazán gyönyörű csak ez a mozdulatlan, s mégis annyi életet rejtő feketesárga táj. A csend teljes; de ez a csend nem az üres szobák, az elhagyott házak, a beomlott bányák, o kikapcsolt gépek, az emberre leső fegyverek néma csendje. Ez a csend beszél. Zizeg, mocorog, pattog, oson. Mezei pockok, bogarak, szúnyogok, fű mélyén lapuló nyulak, zsákmányra leső rókák, fészkek ölén pihenő madarak, éberen alvó fácánkakasok, kipattogó búzaszemek, s az örökkön-örökké változó fák megannyi néma életjelétől harsog ez a csend. Virágok illata kavarog, a leszálló harmat hűs-üde illatával, s mindezek felett ott az ezercsil- lagú ugyancsak beszédes égbolt, mely a fejem felett ugyan elérhetetlenül magas, de körbe- körbe a horizonton összeolvad az erdők, távoli búzatáblák, rétek, mezők és városok látnivélt kontúrjaival. S a magasles alatt fénylő szentjánosbogár is tulajdonképpen egy csillag, mint ahogy a vadászmezők is az égen folytatódnak . . Békés Sándor Radio mellett Drága gyümölcsnek híg a leve... Még a zöldségfélének is híg a leve. Amikor majd elrothad. örökzöld témája a rádiónak és a sajtónak is: meddig kell drágának lennie a gyümölcsnek, illetve paradicsomnak, paprikának és egyebeknek, meddig ésszerű az ártartás és már mikor nem, és miért fordul elő elég gyakran minden nyáron, hogy a drága gyümölcs inkább elrothad — és szemétbe kerül — ahelyett, hogy a vásárló kosarába kerülne egészségesen és olcsóbban ...? Mondom,, a téma ismétlődik, hiszen erről már tavaly is hallottam véleményeket, úgynevezett körriportok révén, amikor is nyilatkozott a fogyasztó, a ZÖLDÉRT boltvezető, az őstermelő, az állami gazdaság, a téesz főkertésze, a Garay téri kofa, aztán a „kör" bezárult és még elmúlt néhány nap és már az egésznek nem volt értelme, mert közben a piaci árak leestek, miután dömpingben jelentkezett a paradicsom és a barack, vagy éppen a dinnye. De közben hallatlanul nagy mennyiségű gyümölcs került a szemétbe, mert az ártartás miatt a boltosok nem adhatták olcsóbban a gyümölcsöt a pillanatnyi árfekvés miatt. Igaz persze — és ez már Pécsre is vonatkozik —, hogy a boltvezetők a központ engedélyével árcsökkentést hajthatnak végre, ameny- nyiben a portéka a korábbi magas áron már nem kelendő. Ezt a rendelkezést csak üdvözölni lehet. Bizonyára az érdekelt kereskedelmi szervek élnek is ezzel a lehetőséggel. Mondjuk azt, hogy ennek ellenkezőjét még nem tapasztaltuk az idén, legyünk optimisták. De még is jobb, ha idejében szólunk. Tavaly is ezt tettük és . .. amint később kiderült, nem kevés dinnyét fuvaroztak ki a szeméttelepre, pedig csak az árakat kellett volna ésszerűbben mozgat- ni.. . (Mondom, ez az eset nem nálunk, vagyis nem Baranyában történt...) Az viszont már itt történt I— igaz, evekkel ezelőtt —, hogy a Siklós-Villányi Állami Gazdaság szeszfőzdéjéhez visszafuvaroztak jónéhány teherautó kitűnő őszibarackot, mert abban a bizonyos árrésben a gazdaság és a MÉK nem tudott megegyezni, — így hát pálinka lett a gyümölcsből. Pedig . .. azon a nyáron is kevés volt a barackfelhozatal, következésképpen a fogyasztói ára magas volt... Most pedig tegye szívére a kezét ez a kereskedő, illetve termelő, aki ne tudna ilyen, vágy hasonló példát felhozni, azóta, vagy — erre nem is merek gondolni — esetleg^, napjainkban? Az árak szabályozása, tartása, a piaci árhullám gondos figyelése és ahhoz a rugalmas alkalmazkodás, bonyolult és felelősségteljes feladat. Nem irigylem a kereskedelmet. Csak a portékát sajnálom, amit... ugye . . . mégis csak szemétbe küldünk néha, hogy aztán ottrohadjon .. . R. F. A puszta nyáron Petőfi a tengerhez hasonlította o végtelen homokpusztát. Füves, nagy síkság, gémeskút, tanyák, vágtató ménes, legelésző birkanyáj, kolompoló gulya — így él á városi ember képzeletében a puszta. Bács-Kiskun megyében, Kecskeméttől nem messze van a híres Bugac-puszta, mely ma már idegenforgalmi nevezetesség is. Képriportunk a bugaci tájakról, bugaci emberekről készült. Káldi István és Kalmár János öreg gulyások A Városföldi Állami Gazdaság közel háromszáz magyarszürke állománya a pusztán nyaral és telel V / 4, J Magyarszürke tehén borjával
